The Very Best of Wisconsin

Két okból is nagyon vágytunk már errefelé: egyrészt Madisonban, Wisconsin állam fővárosában lakik kedves barátném, Mókus ügynök, férjével, Maci ügynökkel (egyébként Kata és Balázs) akiket már régóta szerettünk volna meglátogatni. Érdemes a blogjukba beleböngészni (oldalt, blogrokonok!), és bár most nem a firkálás a legfőbb teendőjük – illetve de, amennyiben a doktori disszertációikhoz tartozónak minősítjük az adott irományt – de, ha valakit érdekelnek a multikultisokk mindennapjai, csak ajánlani tudom :) Másrészt Wisconsinban található a százezres Green Bay metropolisza is – nyolcvanezres futballstadionnal. Gondolom, sejtitek, hogy részben ismét ámerikai futballról lesz szó, Bagoly kedvenc csapata ugyanis (meglepetééés!) a zöld-sárgában virító Green Bay Packers. Így aztán némi tervezés, egyeztetés, a 2014-es schedule messiáshoz hasonlatos várása – Green Bay-ben ugyanis októbertől kb. bármikor valós kifejezés lehet a ’Frozen Tundra’ becenév, ezt nem kívántuk megtapasztalni, a Lambeau Field ugyanis nem fedett – után sikerült kiszúrni kb. az egyetlen értelmes hétvégét, amikor a Green Bay otthon játszik, még nincs mínusz húsz fok, nem kutyaütő csapat jön vendégségbe és még Mókusék is more or less ráérnek. Hát, pont Bagoly születésnapjának környékére sikerült – legalább ajándék, pipa. Azért ebből nem csinálunk rendszert :)

Szóval Bagoly születésnapján a gyertyák fényében még repülőjegyet nyomtattunk, biztosítást intéztünk, útlevelet csekkoltunk, hogy megvan-e, tizenötször (Bagoly), illetve páratlan, fekete zoknikkal szaladgáltunk, napokat, pólókat és időjárást szűrtünk-mértünk, végül a fél gardróbot felpakoltuk, felkészülvén 2°C-tól 25°C-ig mindenre (én). Aztán másnap korán reggel irány ZRH, onnan pedig Chicago. Utasként sokkal lassabban telik az idő, mint amikor dolgozom, a kilenc óra ötven perc pedig rengetegnek tűnik. Aztán egyszer csak mégis vége lett, immigrésön, begidzs klém és már húztuk is a fél házat az American Airlines pultja felé. Madisonba borzasztó pici gépek mennek, kettő plusz egy ülés van egy sorban, az én fejem is eléri a plafont és nemhogy csúszda vagy lépcső lenne a kijáratnál, hanem egyszerűen leülsz és kitottyansz a gépből, ha úgy hozza a vészszükség. Az utóbbi időkben szinte csak szélestörzsű gépeken szocializálódva egészen furcsa élményvolt egy ilyen kis gurigában utazni :) Arról nem is beszélve, hogy mivel ezek ilyen rövid úton eleve nem mennek fel tizenegy ezer méter környékére, ráadásul minél kisebbek, annál jobban hajlamosak rázni, így az airsickness halvány gyanúja is egyszer-kétszer felsejlett. Bagoly csak röhögött rajtam, ahogy időnként zöldült a fejem, de a leszállásnál (amikor konkrétan érezni lehet, hogy a gép orra lejjebb van, mint a farka, mintha éppen vakond üzemmódra készülnénk – ez a szakasz nagy gépeknél sokkal kevésbé érzékelhető), azért ő is inkább az alattunk elterülő tájat fürkészte, hogy hol van már a kifutópálya. Az út egyébként egész látványos volt, közelről jobb fotókat is lehet lőni, íme =)

ORD – O’Hare International, Chicago

Négylevelű – pont a Seattle-t Bostonnal összekötő,
 majd 5000 km hosszú I90-n :)

Chicago – a távolban, a felhők alatt látszik a Michigan-tó

Felhőpöttyös Wisconsin

America’s Dairyland – „Amerika tejvidéke”

A „hivatalos” becenevet onnan kapta Wisconsin, hogy az egész Államokban itt termelik a legtöbb tejet és állítják elő a legtöbb tejterméket, különös tekintettel a sajtokra. Persze közel nincs annyiféle színű, állagú és büdösségi fokú sajt, mint Svájcban, de cserébe jó sok és majdnem mindet még Bagoly is ehetőnek minősíti (cheddar, monterey jack, etc.) Kivéve azt, amiben jalapeno (csípős paprika, de azért nem az erős hegyes) is van, na az már neki is sok.

És ez már a Lake Monona, Madison egyik nagy tava
 – látszik kis lélekvesztőnk árnyéka is

Sajnos nem repültünk el Mókusék lakóhelye felett, pedig nagyon izzítottam a fotómasinát, ellenben a repteret megközelítve olyan szögben zúgtunk előre, lefelé és kanyarban, hogy Bagoly komolyan próbált rátapadni az ablakra, hogy kiderítse, tényleg lesz-e arrafelé ezzel a röppályával beton, vagy csak hirtelen megláttunk egy tehenes mezőt, megtetszett és lezizzenünk sajtért. Aztán azért lett kifutópálya és le is szálltunk a Dane County Regional Airporton – amely másfél milliós évi utasforgalmával az eddigi legkisebb repülőtér, ahol jártam. Később (a hét második felében, ahol szintén egy nagyon régi, bakancslistás tétel várt bennünket) egy még kisebb repteret is behúzhattunk a képzeletbeli listára – érdemes lesz néha ránézni a blogra, vagy ezernyolcszáz fotóval jöttünk haza, nem győzöm majd válogatni :)

Szóval kiszálltunk – az ekkora gépekhez az utashídról egy külön kis hidat tolnak át annyira keskeny és kicsi a bejárat :)

valahogy így :)

összeszedtük a csomagokat, majd Kata összeszedett bennünket és hazafuvarozott a Sasoromra (Eagle Heights). A délután hátralevő részében nagyon jót beszélgettünk vendéglátóinkkal, kaptunk egy-egy igazán finom helyi hamburgert, aztán előbb-utóbb beájultunk aludni, mert másnap viszonylag korán el kellett indulnunk Green Bay-be. Utóbbi kiránduláshoz ezúton is köszönjük a kölcsönautót Mókuséknak!

Medizon Sziti vasárnap reggelente sok minden, csak nem vibráló, de talán leginkább tök kihaltnak tudnám nevezni. Tekintve, hogy a fél város egyetemistákból áll (kb. 250 ezer lakos vs. 43 ezer egyetemista), ez valószínűleg rendjén is van így, de azért furcsa volt a hatalmas, széles utcákon egyes-egyedül suhanni.

See? Nobody.

A városból kiérve – jobbra-balra farmok, köztük 2x3 sáv

Ez viszont már kérem, hamisítatlan game day forgalom

A Green Bay ugyanis nem csak a város csapata, hanem egész Wisconsin büszkesége, így a környező (2-300 mérföld, ez Amerika) városokból is sokan jönnek egy-egy meccsre – szinte mindig telt ház van. Ráadásul ez az egyetlen NFL csapat, amely közösségi tulajdonban van, egész pontosan több százezer rajongó tulajdonában (ki más venne futballcsapat-részvényt?).

Green Bay – a Michigan-tó egyik öblének csúcsánál található

Mintha tényleg zöldes lenne ez az öböl (green bay = zöld öböl)

Hehe, tök véletlen hogy éppen belefutottunk,
 de gyanús a nevek hasonlatossága

És már az is látszik a Google maps-en,
 hogy a stadion környékén megmozdulni sem lehet

Nyilván már kora reggel megérkeztek a lelkes tailgate-elők, akik teljes piknik- és grillfelszereléssel, valamint rokonokkal, barátokkkal és üzletfelekkel együtt érkeznek, kicsapják a cuccot a parkolóban a placcra és ott követik a közvetítést – részben a stadionból áradó hangulattal együtt, miközben esznek-isznak egész nap. Valahol érteni vélem, valahol nagyon nem, én meccsre az élő játékért megyek. Néha stadionon belül is az az érzésem, hogy az bennszülöttek hotdogozni és sörözni jönnek... Ja, a stadion környékén lakók pedig game day-en kiadják a füvüket, hátsó udvarukat, minden lapos négyzetcentimétert a parkoló autóknak – itt ugyanis kb. senki nem érkezik tömegközlekedéssel. Hazaúton láttam egy bringára ülő szurkolót, neki pirospont jár :) A parkolásra visszatérve, két utcával arrébb 20 dollárért, egy utcányira már 35-ért, a stadion mellett meg potom 80 (!) dollárért lehet letenni a verdát – nem is olyan rossz bevételi forrás, ha elég nagy udvara van az embernek…

Mi inkább gyalogoltunk egy kicsit

Tailgate-elők és a Lambeau Field

Születésnapos sajtfejűvel

A ’cheesehead’ = sajtfej(ű) eredendően a wisconsiniak beceneve, de elég hamar azonosult a Packers-szurkolókkal is, úgyhogy Bagoly egyik első teendője volt (még érkezéskor, a madisoni reptéren) egy sajtfej beszerzése. Azóta szerintem vörös párnán tartanánk, vitrinben, ha lenne vitrinünk. Közvetlenül a G-betűs, zöld-sárga-fehér, Green Bay-special edition M&Ms mellett.

Némi sorbanállás, némi security check
 után már be is jutottunk, kb. épp kezdésre

A Packers támad

Eksön van!

Jets támadás

Az ellenfél a New York Jets volt (szép is lett volna, ha ismét egy Packers-Giants meccset sikerült kifognunk, de sajnos idén nem sorsolták össze őket), csak a szerencsén múlott, hogy éppen a másik new yorki csapat járt most errefelé. Szerintem az egész stadionban nem volt más kékmezes szurkoló, a Green-Bay-tengerben elveszik a zöld-fehér Jets-mez; rajtam kívül még egy-két lila Minnnesota-mez akadt… Néha meg is néztek, hogy emmeg mit keres itt? Volt, aki meg is kérdezte, hogy milyen mez van rajtam, aztán leesett neki és ezzel kommentálta: ’Oh, New York. But the Giants. You’re all right.’ :) De hát most, vettem volna fel Green Bay-es álruhát?

Az end zone közelében

És végre egy touchdown – le akartam kapni a híres
 Lambeau Leapet, de Randall Cobb túl gyorsan leugrott

A Lambeau Fielden ugyanis a szurkolók nagyon közel ülnek a pályához, a touchdownt szerző játékosok pedig rendszerint felugranak a fal tetejére pár másodpercre egy kis pacsizásra, meg vállveregetésre – ez a Lambeau Leap (leap = ugrás).

Minden, minden zöld-sárga
(hivatalosan talán aranyszínű, de igazából sárga)

Amikor áll a játék – egy focimeccs is bruttó négy óra,
 hisz valamikor reklámozni is kell

Legendák

Az elején elég harmatos volt a Packers,
 de itt már megtalálták az ON gombot

Clay Matthews ácsorog a pálya szélén – az NFL-ben
 nem kötelező a hosszú hajat összefogni, jó arra a sisak is

Viszont nem tehetek róla, de emiatt Matthewsról
 mindig ez a kép jut eszembe :D

Egy idő után annyira felpörgött a dolog, hogy Aaron Rodgersnek (az irányító, no. 12) arra is volt ideje, hogy a pálya mellett sétálgatva és a törölközőjét lobogtatva vezényelje a közönséget – közben azért a defense a pályán izzadt.

De mint azt feljebb is láttátok, a stílus a lényeg :)

Majdnem teltház volt,
 a maximum 78 200 fő a Lambeau Fielden

Egy sor fehér fenék, egy sor sárga fenék

 – hogy Mókust idézzem :)

Győzelem

Áramlik hazafelé a zöld-sárga tenger

Fú, nagyon Ámerika – de szépek a fények :)

Hazafelé még nagyobb szívás a forgalomban evezni (próbálni)

Az ilyesmit nevezik gridlocknak, ami akkor áll elő, ha négyzetes az úthálózat és az autók nem hagynak szabad helyet a kereszteződésekben, ha lassul a forgalom, hanem mindenáron át akarnak furakodni a túloldalra – előbb utóbb annyira lelassul mindenki minden irányból, hogy megáll az egész, aztán onnantól borzasztó nehéz kibogozni. Úgy voltunk vele, hogy jobb ezt az egészet elkerülni, kerestünk egy alternatív útvonalat, eredetileg csak azért, hogy eggyel vagy kettővel későbbi felhajtón kelljen felmenni az autópályára, de végül egész komoly Wisconsin detour lett a forgalmi helyzet aktuális alakulásának (a dugó és a tömeg szép lassan az autópályára is felfolyt) és egy nem jelzett útlezárásnak köszönhetően. Azért pacsi a google-mapsnek, az aktuális forgalmi helyzetekkel kapcsolatos tájékoztatásban egészen profi és használható :)

Kb. este tizenegyre értünk vissza Madisonba, így aznapra már nem nagyon maradt más teendőnk, mint fellőni a pizsit. Másnap viszont még benéztünk vendéglátóinkkal az egyetemre, Mókus city tourt tartott nekünk a buszról – hát elképesztő méretű ez a University of Wisconsin, csak a madisoni kampusz akkora, mint egy kisebb város. Később mind Katának, mind Balázsnak órát kellett tartania (a hétfőn arrafelé is iskola van), addig mi a szemerkélő eső ellenére császkáltunk egy kicsit a városban.

Az egyetem egyik legrégebbi épülete, a Bascom Hall

Akkoriban még minden kar ebben lakott, nem százhetvenhét épületben…

Lake Mendota – a nagyobbik madisoni tó,
 kicsit borús hangulatban

Az egyik egyetemi kajálda terasza – ez milyen jó hangulatú
 hely lehet, ha nem 10 fok van és esik az eső

Apróság a belvárosban

Később meg akartuk még nézni a Capitolt (Madison az állam fővárosa), de addig csellengtünk az egyetemi épületek között, hogy erre már éppen nem maradt időnk, mentünk vissza vendéglátóinkhoz ebédre. Még több burger, még több olajban sült bizbasz, pedig magunktól sem ők, sem mi nem ezen élünk. De a többi helyen meg nagy volt a sor, mi meg a kevés kis maradék időnket inkább a kaja feletti beszélgetéssel akartuk tölteni… majd diétázunk kettesével :) Ebéd után Balázs még felvitt minket a matekosok viszonylag magasan fekvő és önmagában is magas épületének a legfelső emeletére, innen egész jól be lehet látni a város közepét, ott beszélgettünk még egy sort, aztán mire éppen indulnunk kellett volna Katához, aki a reptérre fuvarozásunkat vállalta, megszólalt a tűzjelző, úgyhogy gyalog rongyoltunk le a kilencedikről… Expect the unexpected, ahogy kerozinos körökben gyakran mondják. Lent elköszöntünk Macitól, akinek még délután órát kellett tartania, átügettünk Mókushoz és közösen hazabuszoztunk. Némi összepakolás után még leültünk egy kávéra, aztán már indulni is kellett… olyan rövid volt ez a három nap! Persze a rákövetkezőeket sem láblóbálással töltöttük, de azért jó lett volna még egy kicsit maradni… de hát, nem lehet mindent… legalábbis egyszerre :)

Zárókép – a Capitol. Nem saját kép (forrás), de talán érthető,
 hogy miért akartuk megnézni :)