Júniusban
akadt egy háromnapos hosszú hétvégénk – némi szerencsével sikerült nekem is
szabadnapokat szerezni, mind a három napra! Ki kellett használni az ilyen ritka lehetőséget,
úgyhogy péntek este felpakoltuk a túramotyókat és irány Wallis, azon belül is
Zermatt – már nagyon régóta szerettünk volna ide eljutni, de egy-egy hétvégébe
önmagában nem nagyon fér bele, mert az út Zürichből autóval 3-4 óra (útvonaltól és
forgalomtól függően). Pedig csak 200-220 km, de fel kell mászni az Alpok egyik
felén, aztán le a közepén és kis kétsávos főúton kanyarogni a falvak között.
Ami nagyon szép, de meglehetősen hosszú :)
Zermattba
konkrétan csak külön engedéllyel lehet behajtani, azt is leginkább főleg az ott
lakóknak, akik nagyrészt vicces, kis golfautószerű elektromos járgányokkal
gurigáznak a falu utcáin. Így a turisták nagy része vonattal érkezik Täschből
(„tes” és nem „tés”, ahogy azt az ember gondolná) és utána leginkább gyalogol,
meg biciklizik. Ettől egészen érdekes hangulata van Zermattnak.
Zermatt
körül a négyezres hegyek oldalában rengeteg gleccser van
(kép innen)
(kép innen)
Ha
hagyományosan, kötőanyag nélkül készül a kőtető, tavaszi hóolvadás után
lekapják a borítást a tetőről és néhány nap alatt újra összerakják, hogy
következő télre is rendben legyen.
Függőhíd
a Gornerschlucht felett
Később
a szurdokban játunk, de a függőhíd kimaradt. Vissza kell jönni, nincs mese.
Gleccserbámulás
úton a gerinc felé – jobb szélen pedig
a szembejövő 60-80 fős kabin (méretaránynak nem rossz)
a szembejövő 60-80 fős kabin (méretaránynak nem rossz)
Ablak
mögött kicsi kékes, de talán látszik, hogy a hó itt is kapott abból a szaharai
homokviharból, amitől idén St. Moritz és környéke sárgás színben játszott a szezon
nagy részében…
Azért
az ott töltött 3 napunkat erősen végigkísérte az a gondolat, hogy ez olyan
szépséges, de nemhogy az unokáink, jó eséllyel a gyerekeink sem fogják már így
látni. A jég eszméletlen tempóban olvad, évről évre rövidülnek ezek a hatalmas
jégfolyamok...
(„Ön
most magashegységi régióban tartózkodik. Mozogjon lassan, ne rohanjon!”) – A
kevesebb oxigén roppant alattomos dolog, az ember nem tudja, hogy mitől érzi
magát annyira zizinek, hiszen látszólag pont olyan minden, mint 3000 méterrel
lejjebb. Emiatt nagyon veszélyes repülésnél (nem a repülőre, hanem a gépen
tartózkodó élőlényekre) a decompression, vagyis ha valamiért megszűnik
a kabinnyomás és meglép az összegyűjtött oxigén. Utazómagasságon (10-12 ezer
méteren) kb. 10 másodperc alatt eszméletvesztést okoz az ilyen mértékű
oxigénhiány, ezért ha megjelennek a sárga maszkok, azonnal, azonnal felvenni!
„Repülési jótanácsok” rovatunkat olvasták.
A
távol-keleti turisták kedvenc pózolóhelye :) Azért mi is sétáltunk benne egyet,
már nagyon hiányzott a talpunk alatti hóropogás…
Azért
amint nem süt a nap, érzi az ember hogy június ellenére itt fent csak 3°C van.
A
Matterhorn szegény éppen erről lemaradt, a kép jobb szélétől nem messze lakik.
A
zermatti katolikus templom kertjében található a környékbeli hegyekben
szerencsétlenül járt hegymászók sírkertje. A sírok nagy része a 19. századból
származik, de akad köztük néhány az utóbbi évtizedekből is. Elgondolkodtató
sétálni a kis utacskákon és látni hogy lavinában eltűnt, gleccserhasadékba zuhant, elszakadt a kötele és így tovább. A
sírok nagy része gondozott, virágok, mécsesek jelzik, hogy vannak, akik
hiányolják a hegyen maradtakat.
(„a
mászást választottam”, de a climb jelent (fel)emelkedést, a choose pedig
választást és tudatos, átgondolt döntést is, szóval nem lehet két-három szóban
pontosan lefordítani – a szerk.) A kis sírkert után elég sokáig vitatkoztunk
azon, hogy vajon a hegymászás, mint sport, mint kihívás és/vagy mint szabadidős
tevékenység vajon milyen terhet ró az illető családjára, környezetére,
ugyanakkor az is valahol egy nehéz kérdés, hogy vajon meg kellene tagadnia
magától ezt a dolgot, annak, akit hív az új, az ismeretlen, a próbatétel? Már
George Mallory (a Mount Everest egyik első hegymászója, akiről nem tudni, hogy
végülis megjárta-e a csúcsot) válasza arra kérdésre, hogy miért akarja
megmászni az Everestet – „Mert ott van.” – önmagában ezer kérdést vet fel.
Szépen
visszagaloppoztunk az állomásra, levonatoztunk Täschbe és a szállásunkon
igyekeztünk megtervezni, hogy másnap pontosan merre is menjünk túrázni, ugyanis
a felvonók egy része még mindig zárva volt – Zermattban a „szezonok közötti
félálom” július elejéig tart, ugyanis az olvadó hó kb. eddigre tűnik el a
túrautak felső részéről. Erről másnap egész sokat tanultunk, tapasztalati úton…
Közben
az erkélyről a hegytetőt elérő utolsó napsugarakat bámultuk
– nem lehet kétséges, hogy hol van a lokális maximum :)
– nem lehet kétséges, hogy hol van a lokális maximum :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése