Kézilabda.
A változatosság kedvéért. Május elején természetesen élőben szurkoltunk a
lányoknak a BL-címvédésért, szerencsére simán ment a dolog – nagyon régóta
várunk erre. Jó érzés végre úgy szurkolni, hogy közben nem rágom tövig a
körmömet minden meccsen :) De hogy ne szakadjunk el az érzéstől, a május végi/június eleji
hétvégénket áthelyeztük Kölnbe, ahol a férfi kézilabda BL Final4-ját rendezték,
többek között a Veszprém részvételével.
helyezte a hangsúlyt - itt éppen egy
Az
első meccsnapon nagyon szurkoltunk a Veszprémnek, de sajnos a Kiel kegyetlenül
erősen játszott, így nem jött össze a másnapi döntő. Aznap, a második meccsen
előzetesen szerintem mindenki a Barcelonára fogadott volna, de a Flensburg
csapata valami eszméletlen győzni akarásról tett tanúbizonyságot, hatgólos
hátrányból visszaküzdötték magukat és végül hosszabbítás után hetesekkel kitessékelték a Barcelonát a döntőből.
Sejtem, hogy ezzel nem mondtam túl sok újdonságot, de nagyon jó meccs volt! :)
A
Rajna-parton található emlékmű a nemzetszocialista rendszer 1940-41-ben
elhurcolt, nagyrészt szellemi fogyatékos áldozatainak állít emléket.
a belvárosba a húszezres Lanxess Arenából
Kölnben
szinte minden szállás foglalt volt (ami nem, az ennek megfelelően embertelenül
drága) de nem estünk kétségbe, körülnéztünk Düsseldorfban. Szinte azonnal
találtunk egy vállalható árú példányt a Hauptbahnhof mellett, király, innen az
aréna (Köln Messe/Deutz megálló) húsz-huszonöt perc vonattal. Ráadásul, mint
utóbb kiderült, a meccs belépőjegyei érvényesek voltak a tömegközlekedésre
Kölnben és környékén – sikerült is letisztáznunk, hogy Düsseldorf Hb, sőt még
Düsseldorf Flughafen is oda tartozik – ezúton is köszönjük a Deutsche Bahnnak,
hogy belementek ebbe és spóroltak nekünk 6x11,50+epszilon eurót. Viszont egyúttal
csókoltatjuk őket, mert valami eszméletlen késéseket produkáltak napközben a
Köln-Düsseldorf útvonalon, az első meccsre épphogy odaértünk, mert 40 percet
késett az vonat (kb. 20 perces úton), amire sikerült felférni. Egy előzőre
egyszer már felszálltunk Düsseldorfban, de rengeteg utas volt (meg a vonat már
eleve késve érkezett), így a személyzetnek udvariasan meg kellett kérnie az
utasok egy részét, hogy szálljanak le és fáradjanak át a másik vágányhoz, amire
10 perc múlva érkezik egy ugyanúgy Köln felé tartó szerelvény. Lekászálódtunk.
Meg még néhányan. De még mindig nem volt elég, a vonat nem tudott elindulni,
úgyhogy a kalauz kocsiról kocsira vándorolt és keresett lelkes, leszállni
hajlandó önkénteseket. Persze mire ez a vonat elment és megérkezett a
következő, megint jó nagy tömeg gyűlt össze – közben pedig kiderült, hogy Köln
és Düsseldorf között, Leverkusenben valami szabadtéri fesztivált rendeznek
éppen – ez összeadódva az arénába igyekvő rajongókkal legyűrte az átlagos
szombat délutánra tervezett vonatkapacitást. Congratulations!
Vicces
módon egy nagy csapat szurkoló még a bódék között tolta sör-virslit, meg
énekeltek hozzá (nagyrészt veszprémiek), így zengett a környék a
Veszprém-Veszprém-Veszprémtől! :)
Másnap
reggel gyors hotelreggeli (ezügyben még mindig a picike nürnbergi hotel vezet
az a hatféle sajttal és tízféle lekvárral, pedig a munka révén nem kevés
hotelreggelit volt alkalmam tesztelni), aztán 20-25 perc késéssel meg is
érkeztünk a belvárosba. Sétáltunk egy kicsit a dóm környékén, ücsörögtünk a
Rajna-parton, aztán a tömeget követve lassan mi is kiáramlottunk a Lanxess
Arénába.
A hídon áramló tömeg közelről nem tűnik annyira sűrűnek, de a partról úgy tűnik, mintha az
emberek órák hosszat csak jönnének és jönnének. Este meg visszafelé :)
és lesz ez még jobb is!
Az
ezt követő Kiel-Flensburg döntő egy másik világ volt, de abszolút érdemes volt
megnézni és minden elismerésem a Flensburgé, megérdemelték a trófeát, nagyot
küzdöttek érte!
A
német szervezők a show részét profin megcsinálták, de semmi több. Eleve nem
nagyon volt tere a szurkolásnak, a négy klub szurkolói keménymagját szétrakták
az aréna négy sarkába (ez önmagában nem gond, lásd a budapesti Final4-ban a
montenegrói szurkolók viselkedését), de a közöttük ülő közönség tapsikoláson
kívül nem nagyon volt másra hajlandó. A helyszíni műsorvezetők nem voltak
annyira rosszak, de szerintem nem jó tendencia, ha mindent át akarunk venni az
amerikai közönségszórakoztatásból, ez itt nem megy, ahogy Budapesten sem ment,
sőt kifejezetten bugyuta próbálkozásnak tűnt a dance cam (ha látod magad a
kivetítőn, táncikálni kell). Azt meg egyenesen felháborítónak találom, hogy
mikrofonba üvöltve buzdítják hullámzásra egy húszezres csarnok közönségét a
BL-döntő második félidejének harmadik percében, játék KÖZBEN! Mintha tökmindegy
lenne, hogy mi folyik a pályán. Másfél hullámnál nem is jött több össze, az is
egyszer elhalt a felső karéjban, hát kézilabdát nézni jöttünk, nem hullámozni.
Arról nem is beszélve, hogy a hullámzás elsősorban a hullaunalmas meccsek
velejárója, úgyhogy meccsrejárásból, szurkolói hozzáállásból és a játék iránti
tiszteletből tessék leülni, kedves szervezők, egyes!
A döntő végére a hazautunk ígért még némi izgalmat. Ha nem lesz hosszabbítás, ha
az első kinézett vonat nagyon sokat késik, vagy ha a második kinézett vonat
nagyon keveset késik és ha a düsseldorfi reptéren nagyon gyorsan el tudunk
jutni a biztonsági ellenőrzésig és ha ott nagyon kicsi lesz a sor, akkor
elérhetjük az esti repülőt Zürichbe. És ha van rajta még hely, akkor el is
jöhetünk vele. A standby utazás szépségei. Egyéb esetben a reptéren keresünk
szállást és másnap korán reggel jövünk haza, Bagolynak reggel kilenc körül be
kell érnie dolgozni. Szóval a lefújást követő pár másodpercben (grat Flensburg,
de most rohannunk kell) sprint/futás Köln Messe/Deutz állomásig, jó, a vonat
két percet késik (az előzőről az okostelefon már megmondta, hogy more or less
időben elment), útközben repjegyet veszünk, becsekkolunk okostelefonon (Bagoly),
imádkozunk, hogy a vonat ne késsen még többet, illetve hogy a
mobilinternet-kvóta ne fogyjon el (Zsebibaba). Fejenként három-három euró
kikészít a farzsebbe, hogy a düsseldorfi repülőtér kis airtrainjére
mindegyikőnk tudjon jegyet venni, attól függően, hogy melyikünk ér oda előbb,
lesz-e sor az automatáknál, stb. Vonat megáll (T-minus 42 perc), rohanás
hanyatt-homlok, az egy azaz egy db automata befelé, hát az nem műxik (-39
perc). Kisvonat egy perc múlva indul, személyzet sehol (a vonat vezető nélküli,
automata). Megpróbál még egyszer, de hát ennek fele se tréfa, vonatba be,
térdelőállásban várjuk a Terminal A/B megállót. Ajtó nyílik (-35 és fél perc),
sprint; B20-33, vagy valami hasonló balra, lefékezek egy pult előtt, ahol a
beszállókártyákat kérik. Hát ez a járat már le van zárva. Mondom, az nem
létezik, még meg sem kezdődött a beszállítás, meg hát itt van a boarding time,
majd tíz perc múlva lesz (-33 perc), biztos, hogy be van már zárva az a gép? Biztos.
De hát az nem lehet, hát még több mint egy fél óra, van… Jó, megkérdezem, mert
fura is, hogy ennyivel előbb… Igen, itt állnak, ketten, de ez és ez van a
rendszerben… még el se kezdődött?... akkor miért van ez és ez… akkor
mehetnek?... Telefon letesz, elnézést, még el sem kezdődött a boarding, de
nálam mást mutatott a rendszer. Igen boarding pass, rendben, futás. Biztonsági
ellenőrzés, szerencsénkre senki (értitek, senki!) nem áll sorba, sprint,
laptop, folyadék, öv, aprópénz (fejenként három euró!) ki, átszalad, egy
hátizsák még egyszer vissza, túl vastag volt a könyv (Trónok harca!), nem
látszott át; Zsebi rohan a pulthoz, kezi…csókolom… standby… van hely?... Pár
perc és kiderül, de nem néz ki rosszul. Bagoly csak nem jön. Nézem a folyosót,
üres, az egyik utolsó járat a zürichi, de már senki nem érkezik, szinte kihalt
a reptér, csak a mi kapunknál tolonganak. Közben elkezdődik a beszállás (-19
perc). Egyszer csak Bagoly is feltűnik, nála meg a kapu csipogott, pedig még az
övet is levette, aztán a laptopot még egyszer átvilágították, biztos, ami
biztos. Fogynak az utasok, odaintenek a pulthoz, kezünkbe nyomnak két boarding
passt. Akkor megyünk haza, az estére szánt szállásköltség meg a malacperselybe.
Zsír. Azért egy nagy adag mák is volt benne :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése