Previously
on ’Days of our Svájc’.
Szóval
esteledett, Zsebiállat is elindult ideiglenes szobája felé a Dankasirály hátán
– az adott pillanatban majdnem 100 kilométerre található Naritába. Először a
fotódokumentáció, aztán egy-két gondolatfoszlány :)
Rainbow
Bridge bújik a kémények mögött
Inkább
meg sem számolom a sávokat
Óriáskerék
színváltós ég előtt
Nyomokban
kikötőt is tartalmaz
Hajódaruk
A
nagy fehér nem hajó, hanem a tengerészeti múzeum
Esteledik
Napfénytükrök
Lakások
friss tengeri levegővel
Rainbow
Bridge belülről – a Yurikamome is
ezen suhan át a szigetre (jelen esetben
vissza)
Ennél
keskenyebb utcákat nem nagyon látni az egész negyedben
Tokyo
Tower
Ablakok százai
Tokió
tömegközlekedése nagy vonalakban - a
Dankasirály után silabizáltam egy darabig, hogy hogyan és merre is a
legcélszerűbb hazajutni :)
Estére
életre kelnek a fényreklámok
A
helyiek pedig elindulnak munkából haza
Tömeg
az utcákon
Esti
csúcsforgalom
Kellően
fáradtan eljutottam az egyik elővárosi állomásig; ahonnan Narita felé indulnak a
vonatok – mivel az expressz majd’ egy óra múlva indult, a személyvonat meg 10
perc múlva, menetrend szerint pedig 40 perc köztük a különbség, megcéloztam az
utóbbit. Ilyen HÉV-szerű, sokajtós szerelvény volt, türelemmel ücsörögtem,
nézelődtem, olvasgattam, aztán az indulás időpontja környékén azt vettem észre,
hogy furcsán inog a vonat, az alagút fala időnként vészesen közelít a vonathoz,
a peronőr pedig riadtan nézi az állomás remegő oszlopait. A helyiek a vonatban
pedig sorra felnéztek, egyesek felugrottak és kicsit riadtan kapaszkodtak az
ingó vonatba(n). Kb. egy percig tartott az egész, tulajdonképpen nem tűnt
sokkal nagyobbnak, mint amihez előző nap volt szerencsém; csupán a helyiek
reakciójából következtettem arra; hogy azért a földrengésnek ez a fokozata
mégsem lehet mindennapi. Meg hogy pár perccel később megcsörrent a telefonom –
Bagoly érdeklődött az iránt, hogy milyen is ez a Richter-skála szerinti 7,3. Ja
és hogy megvagyok-e még :) Mindenesetre mondtam neki, hogy meg, meg, semmi
gond, remélem, hamarosan indul a vonat, amin akkor már fél órája ücsörögtem.
Hahaha. Gondolom a földrengés miatt, de az összes vonat összeszedett valamennyi
késést; az enyém késéssel indulva is 2 óra 55 perc alatt ért Naritába, miközben
minden nagyobb állomáson hosszú perceken keresztül nyitva tartotta az összes
ajtót, kedvesen megvárva az átszálló utasokat és megfagyasztva a már bent
levőket. Élmény volt. Mindenesetre Naritában 20:14-kor leszállva konstatáltam,
hogy a peron tele van; a 18:16-kor és 18:25-kor Tokió felé közlekedő vonatok még sehol –
innentől szerencsésnek és hálásnak éreztem magam mindenféle hideg és fáradtság ellenére.
Busz, hotel, gyors fürdés, lejelentkezés mindenki felé, aki hallott a
földrengésről és beájultam aludni. Másnap várt a 12 óra visszaút – melyben
különösen érdekes volt, hogy helyi idő szerint dél körül indulva és Zürichben
helyi idő szerint délután 4 körül landolva összesen körülbelül 8 órát
töltöttünk szürkületben – szépen lassan jött utánunk az éjszaka; elnyújtva,
mint a rétestészta. Furcsa érzés, amikor az ember alszik két órát (pihenőidő,
hivatalos része egy 12 órás repülőútnak); utána kinéz az ablakon és csak
„negyedórányival” van sötétebb; mint amikor elment aludni. Hogy közben lent a
Jenyiszej és mellékfolyóinak kanyarulatait lehet csodálni, csak hab a tortán – „Benső
földrajzrajongó” rovatunkat olvasták.
Az
Odaibán tett kirándulásom egyébként számomra időről időre szürreálisnak és
furcsának tűnt – persze tudtam, hogy vannak a világnak olyan pontjai, melyek
egészen más múlttal bírnak, mint a vén Európa; de ez az egész városnegyed
valami nagyon újnak, műnek és futurisztikusnak tűnt. 20 évvel korábban az
épületek nagy része sehol nem volt még; aztán mint a gomba, egyszer csak 30-40
emeletek nőttek ki a földből. A növekedés üteme az, ami számomra megdöbbentő és
szokatlan. Ugyanakkor elgondolkodtat az, hogy ilyen szintű népességnövekedés
mellett elképzelhető, hogy valóban ez a jövő, csak ilyen szintű
infrastrukturális fejlesztésekkel lehet lépést tartani a lakótér iránti
igényekkel… Akik esetleg ismerik a Firefly című remekművet – valahogy így
képzeltem el annak idején a ’core planet’-ek világát, ahol a minden szép,
biztonságos, ultramodern… aztán, hogy mi áll mögötte, az más kérdés. Persze az
is lehet, hogy csak a kultúrsokk volt nagyon erős, hiszen egész nap egy olyan
városban ugráltam vonatról vonatra, amilyenhez hasonlóban még sosem jártam.
Ebbe
belegondolva: nagyon szeretek Európa különböző városaiban csavarogni; Bécsben
kávéházak kirakatait nézni; Londonban a Temze-parton vagy a Hyde Parkban
sétálni, Athénban gyrost enni; Barcelonában a tengerparton a homokban
mezítlábazni – még akkor is ha mindig térdig vizes farmerrel térek vissza a
szobámba – nagyjából ezek a leggyakoribb ottalvós állomásaim. Moszkva más
egy kicsit, ott furcsa módon félig-meddig otthon érzem magam, sok az ismerős
részlet a mindennapi életben; a metrón vagy a boltok kínálatában… De Európából
kilépve teljesen más társadalomba csöppen az ember, ahol vendégként nagyon sok
apróságot lát, ami nem úgy működik, vagy nem pont olyan, mint az öreg
kontinensen. Sokszor furcsa, néha udvariatlannak tűnik, néha meg én tűnök
trollnak a helyi viszonyok nem pontos ismeretében (pl. az orrfújás számomra egy
nagyon vitás kérdés, hogy hol illik, hol nem, vagy akkor krágokni illik
helyette, vagy diszkréten szörcsögni, vagy mit is). Persze valahol erről szól
ez az egész ’step out of your comfort zone’-dolog, más kultúrák megismeréséről,
megtapasztalásáról, viszont ehhez szükséges a nyitottság, a tolerancia és némi
kíváncsiság is. Ha ezek megvannak; általában jó mulatság egy ilyen layover,
kicsit belepillantani egy másik világ mindennapjaiba; de az igazsághoz
hozzátartozik, hogy utána hazamenni is kellemes, amikor leszálláskor már
pontosan tudom, hogy a reptér melyik pontján járunk, hazafelé tudom, hogy mikor
mennek a vonatok, melyik vágányról és hogy a boltban melyik polcon találom majd
a sajtot és a tejfölt. Meg aztán, hogy hazaérve van kivel megosztani ezeket a
dolgokat… szóban is és írásban is :)