Bagoly ügynök jelenti Zürichből – merénylet Svájcban

Hegyibéka és Zsebibaba ügynökök fondorlatos módon el akartak tenni láb alól, de – minthogy én erről most tudósítok – nem sikerült. Ám mindezek előtt a szokásos körök, hogy mit is vártam előzetesen az országtól. Kívülről ez egy normálisabb országnak tűnik, beszélnek értelmes nyelven, legalábbis Zürich a német nyelvű részhez tartozik, és mivel olyan németjellegű az ország, a tüchtig az első szó, ami eszembe jut rájuk gondolva, ami valami olyasmit jelentene, hogy rendesek, precízek, szabálykövetők, valami ilyesmit jelent nekem az, hogy tüchtig. Ugyanígy, németjellegűségük okán a kajáik sem feltétlenül ehetetlenek, kifejezetten a „kóbászuk” kipróbálására brazíroztam. Ezek a várakozások úgy ahogy teljesültek is.

Németül végül is beszélnek. De inkább swizzerdütschül. Ez valami olyan, mintha egy angol elkezdene németül beszélni, a magánhangzókat elnyújtják, a mássalhangzókat meg néha kicsit megváltoztatják. „Grützi”, így köszönnek, illetőleg „merci” a köszönöm, német nyelvterületen is. Azért ha azt tapasztalják, hogy németül beszélsz, akkor összeszedik magukat, és ők is németül beszélnek. Tehát tulajdonképpen beszélnek értelmes nyelven.

A tüchtigséggel sincs baj alapvetően. A vonatok és mindenféle közlekedési eszköz, aluljárók, pályaudvarok nagyon tiszták, pontosan járnak (egy alkalmat leszámítva, de erről majd később). Ehhez persze jó drágák is. Az utcák is tiszták, olyan tüchtig minden. Volt ez a szombat esti össznépi buli, rengeteg fiatal a pályaudvarra húzódott be az eső elől, ehhez megfelelő mennyiségű szemetelés is társult. Volt egy fazon, aki egy bazi nagy kukát vonszolt maga után az iszonyatos tömegben (mi mindenféle cucc nélkül alig tudtunk átvergődni rajtuk), és szedegette össze a szemetet. Nem teljesen világos, hogy ez miért volt jó, ugyanis lényegében azonnal újratermelődött a szemét, de azért ő csak dolgozott. Másnap reggelre (na jó, délutánra, mire felkeltem) nyoma sem volt annak, hogy mi történt itt előtte este, mindent kitakarítottak.

A közlekedési rendszer itt is zónás, de mivel kisebb város, nincs metró, csak villamosok, meg vonatok, illetőleg ilyen S-Bahn szerű dolgok. A díjszabás meglehetősen érdekes, valami 8 CHF volt a napijegy az egyes zónában 24 órára, 24 CHF volt egy retúrjegy kettőnknek Turgi-Zürich HB vonalon. Fel akartunk menni az Ütlibergre, amihez kiegészítőjegyet kell venni, mert egy nem szomszédos zónában fekszik, ez fejenként 16 CHF volt, viszont ilyen bérletjellegű dolog volt, 24 óráig 4 zónára volt érvényes. Kicsit sokalltam a dolgot árban, úgy éreztem, hogy ezt biztosan meg lehetett volna tenni olcsóbban is, például kiutazni a belső zóna szélére 8 CHF-os már megvett napijeggyel, és onnan 4 megállót utazni a fel az Ütlibergre. Utólag ellenőriztem, hogy ez 25 CHF lett volna fejenként. 4 megállóra, kb. 10 perces útra. Nem teljesen értettem.

Budapestre hétfőn reggel a 6.55-ös géppel jöttünk, ki volt számolva, hogy a legelső vonattal tudunk menni Turgiból Badenbe, ahol egy tízperces átszállásunk van az első olyan vonatra, ami közvetlenül kivisz a reptérre, és egy órával a repülő indulása előtt érünk oda, ami még pont elég lehet. Hétfőn hajnalban ott is voltunk a turgi vasútállomáson, és vártuk a vonatot, amire egyszer csak kiírták, hogy meghatározatlan ideig késik. Ez nem hangzott túl bíztatóan. Ha lekéssük a csatlakozást Badenben, akkor elég komoly eséllyel a repülőt is lekéssük. Kisvártatva bemondták, hogy a vonat az előző faluban áll, műszaki gondjai vannak. Ekkor Hegyibéka ügynököt is riadóztattuk, hogy hogyan lehet taxit rendelni, mert az valószínűleg olcsóbb, mint egy repjegy aznapra Pestre. Aztán, mire Hegyibéka ügynök bebootolt, addigra a vonat is megérkezett, szerencsére. A vonatokhoz még annyit tennék hozzá, hogy utaztunk rajtuk kb. 10-szer, illetve villamosoztunk is nem keveset, de egy kalauzzal nem találkoztunk. Nem ellenőrizték a jegyet egyszer sem, és nincs automata ellenőrző-beengedő rendszer sem. Talán ennyire szabálytisztelőek a helyiek.

Rengeteg katonát láttunk, akik nagy valószínűséggel sorkatonák voltak. Itt ugyanis eléggé komolyan veszik ezt a dolgot, a semlegesség fenntartásához (a kétségkívül erre alkalmas terep mellett) elég komoly saját hadsereg járul hozzá. Ezen túlmenően a hadköteles korúak tartalékosak tán valami 40-50 éves korukig, ami azt jelenti, hogy minden évben 2-3 hetet eltöltenek a hadseregnél az ismereteiket karbantartandó. És ha mindez nem lenne elég, ezen tartalékosoknak kötelező egy saját fegyverrel és hozzá való lőszerrel rendelkezni, amit a hadsereg bocsát a rendelkezésükre, és otthon tartják. Szerintem egy kicsit túlparázzák ezt a dolgot. Lehet, hogy száz éve ez elég volt és talán szükséges is. Ma viszont nem látok olyan országot, amelyik meg akarná támadni Svájcot (nyilván a szomszédai, vagy valami közeli ország jöhetne szóba elsődlegesen) szárazföldi hadsereggel belátható időn belül. Másrészt az 1999-es Szerbia elleni NATO támadásnak az a tanulsága számomra, hogy térdre lehet kényszeríteni úgy egy országot, hogy szisztematikusan visszabombázod a középkorba, és egy katona sem teszi be a lábát az országba. Ilyen szempontból sokkal sérülékenyebb egy-egy ország, mint akár a második világháború idején volt bármelyik. A napi működéshez olyan infrastrukturális elemek szükségesek, amik kiváló célpontot jelentenek a GPS-es irányítású bombák korában. Kilőni egy-két hidat, atomerőművet, vízerőművet, bármit. És az ellen nem véd az otthon tartott gépfegyver. De hát, az ő bajuk :)

A kajáik rohadtdrágák, például 60 cent, vagy mi a pék volt egy zsemle. Azaz kb. 120 Ft. Azért nem minden volt ennyire drága. A „kóbászaik” teljesen jók. Majdnem annyira, mint a Thüringer Traum Berlinben :) Hegyibéka ügynök szerencsére már kitapasztalta, hogy mit érdemes itt enni, a sajtok meg a csokijaik kifejezetten magas minőséget képviselnek.

És akkor az ellenem elkövetett gyilkossági kísérletről. Már korábban említettem, hogy egyszerre vagyok tériszonyos és vonzódom a magas helyekhez. Párizsban az Eiffel-tornyot küzdöttem le, Londonban a London Eye üvegkalitkáját éltem túl, itt viszont valami igen magas helyet céloztunk meg, a Drüseberget. 2200 m tengerszint felett. Hegyibéka és Zsebibaba ügynökök fondorlatos módon kihasználták pillanatnyi gyengeségem, és beleegyeztem, hogy a T4-es kategóriájú, Hegyibéka ügynök szerint tök könnyű túrán részt vegyek. Felfelé az elején egy könnyebb utat választottunk, mintegy másfél óra alatt mentünk 4 km-t egy eléggé lankás autók által is járható úton. Közben a két álnok ügynök folyamatosan meg-megállt késleltetve a haladást - málnát enni. Tovább haladtunk egy már komolyabb emelkedős úton, majd eljutottunk egy olyan részre, ahol már több volt a szikla, mint a fű, és ezzel párhuzamosan a felszín már közelebb volt a függőlegeshez, mint a vízszinteshez, csak amiatt volt járható a terep, hogy ide-oda kanyargott rajta az út. Eléggé valószínűtlen volt, ahogy a köd leereszkedett (vagy belegyalogoltunk a felhőbe?), a látótávolság volt vagy 10 méter, és körben meg sziklák és tejfehér köd volt látható. Volt egy-két rázósabb szakasz is ott fent, ahol már lepergett előttem életem filmje, hogy ezen visszafelé hogyan fogok átmenni, mert fölfelé mindig könnyebb valahogy. Volt, ahol villanypásztor nehezítette a haladást, amit ügyesen a függőlegesközeli falon egyensúlyozva kellett átlépni a nagy meredélyek tetején, ahol letekintve a nagy fehérséget lehetett látni. Nagy nehezen felértünk egy nyeregszerű részre, ahonnan tényleg pompás kilátás nyílott a 3-4000 méteres csúcsokra. Az idő rövidsége, a visszaút veszélyessége, és a felfelé vezető út mégveszélyesebbsége miatt némi pihenés után úgy döntöttünk, hogy lefelé indulunk, hogy elérjük az utolsó buszt. Tudtuk, hogy ha ez nem sikerül, akkor gyalogolhatunk 5 km-t a következő faluig. Ez nyilván nagyon hiányzott volna 1200m szintkülönbség oda-vissza megtétele után. Legalábbis ezzel akartak rávenni, hogy siessek. Lefelé a meredélyen. Életveszélyes lejtőkön. A lefeléút eleje meglepően veszélytelennek tűnt, legalábbis ahhoz képest, amire a felfeléút alapján számítottam. Egy számomra elfogadható tempóban tudtam haladni, bár térdtől lefelé minden lépésnél az összes lábizmom jelezte, hogy ő inkább most már szabadságra menne. Hogy egyszerűbb legyen a dolgunk, az eső is elkezdett esni, ez nem tett jót a már amúgy is alacsony szinten lévő biztonságérzetemnek. Hideg is lett, így az egy szál pólómra felvettem egy pulóvert és egy kabátot is, ez később eléggé rossz döntésnek bizonyult. A nagy sietés eredményeként elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol választani lehetett a 4km-es lankásabb lejtő és az 1 km-en 400 m-es szintkülönbségű út közül. Ekkor még majdnem egy óra volt hátra a busz indulásáig. A rövidebb utat választottuk. Itt történt a gyilkossági kísérlet is. Ez egy nagyon durva rész volt. Szinte függőleges fal, teljesen erdős, és szinte végig sziklák, lépcsők. Az eső miatt csúszott, mint a fene, rengeteg helyen csak egy kis korlát választott el a mélybe zuhanástól. Én mentem, ahogy bírtam, testem egyetlen porcikája sem kívánta már a plusz 5 km-es sétát a következő faluig. Az eső miatt tiszta víz voltam kívülről, a kabát és pulóver miatt meg izzadtam, úgyhogy a kabát alatt is csurom víz lettem. Hogy a biztonságérzetem még csökkenjen, a szemüvegem kb. 2 perc alatt bepárásodott, hiába törölgettem. Minden egyes lépésnél vízcseppek estek le a homlokomról, nem volt nyilvánvaló, hogy most az eső folyik-e rólam, vagy az izzadság. A két másik ügynök csak várt az alkalomra, hogy amikor ennyire a halálomon vagyok, akkor majd eltesznek láb alól. Ez a pillanat az út közepén jött el. Volt egy különösen meredek rész, ahol a már addig is durva lépcsős rész egy létrában folytatódott. Egy 20 méteres, függőleges létrában. Ráadásul a legfelső két foka úgy volt megépítve, hogy nem lehetett rendesen rálépni, csak a cipő orrával. A két ügynökleányzó lemászott, és bíztattak, hogy akkor most én jövök. Eleve már lenézni is borzasztó volt. Ezt nem turistaútnak tervezték, ez kivégzőhely tériszonyosoknak. Mit volt mit tenni, a buszra sietni kellett, így nekiindultam, hogy legyőzzem önmagam. Egyből felülről a harmadik fokra léptem, kikerülvén az azonnali leesést a csúszós, keskeny fokok miatt. Koncentráltam, hogy ne nézzek le, mert az kb. az azonnali halált jelentette volna (erre pályáztak a lent várakozó ügynökök). Minden egyes lépéssel közelebb kerültem az anyaföldhöz, azért a biztonság kedvéért jól megfontoltam minden mozdulatot. Nagy nehezen, magam sem tudom, hogy hogyan, de leértem az aljára. Túléltem. Minden nehézség ellenére. Ezek után a lejjebbi részek már könnyed sétaútnak tűntek. Mindazonáltal még mindig ott volt a veszély, hogy a mélybe zúgok, így csak mérsékelt tempót tudtam diktálni. Végül nagy nehezen leértem a buszhoz, illetve oda, ahonnan addigra már bőven elment. Abban biztos voltam, hogy én most onnan egy centit nem megyek sehová sem gyalog. Némi átöltözés, kóla és ücsörgés hatására kommunikációképes állapotba kerültem, ugyanis leérkezésemkor inkább egy zombira hasonlíthattam. Egy kedves helybéli, kinek egy szavát nem értettem, mert swizzerdütchül beszélt, levitt minket a közeli faluba. Hegyibéka ügynök már jól asszimilálódott a helyiek közé, így ő képes volt letárgyalni ezt. Kicsit rémisztő volt, hogy mennyi sört meg Jägermeistert töltött magába az ürge, mielőtt kocsiba ült, de még mindig inkább ez, mint az 5 km az esőben. Ahhoz képest teljesen jól vezetett, bár a kocsiban terjengett az alkoholszag, ha egy rendőr megállítja, akkor szonda sem kellett volna ahhoz, megállapítsák a véralkoholszintet. Talán tudta, hogy nincsen arrafelé rendőr ilyenkor. Estére mi más lehetett volna a vacsi, mint „kóbász”. Ezzel pótoltam a nap folyamán kiesett rengeteg kalóriát, amit az életben maradásra koncentrálva fogyasztottam el. Két szép nagy „kóbászt” ettem meg, ezzel sikerült visszatérnem az élők sorába. A gyilkossági kísérlet nem sikerült végül.

Svájc azért szép hely, meg olyan tüchtig. A hegyek is rendben vannak, csak ne kelljen rájuk felmászni, illetőleg leginkább lemászni. Azért a létrás helyektől óvakodjatok, ha erre jártok. A három hely közül, ahol ezen a nyáron jártam, ez tűnt a leginkább élhetőnek, nem feltétlenül tudnám megmondani, hogy miért, ez inkább egy ilyen érzés. Ha mégis mondani kéne valamit, akkor az az lenne, hogy Párizs és London olyan helyek, ahová magáért a városért, a látványosságokért is érdemes elmenni. És el is mennek sokan. Rengetegen. Zürichnek nincsenek ilyen látványosságai, így nincs is annyi ember. Ha ott élsz Párizsban, akkor nem feltétlen értékeled, hogy ott van pl. az Eiffel-torony, hogy bármikor elmehetsz megnézni. Nem mész el minden nap. Azért érdemes megnézni mindegyiket saját szemmel is, de a három közül lakhelyül én Zürichet választanám. Van ott tó is, meg hegyek is, mi szem-szájnak ingere, és van „kóbász” is, meg ha akarnak, beszélnek értelmes nyelven is. Kell ennél több? :)

1100 méter, függőlegesen

A nyári egyetem hivatalos programja már pénteken véget ért, de mivel meghosszabbítottam svájci tartózkodásom két nappal, még egy-két apróság vissza van a történetből. Szombaton reggel Bagoly ügynökkel Hegyibéka ügynök bázisán ébredtünk, egy gyors reggeli és logisztikai meeting után nekivágtunk hármasban aznapi mission impossible-ünknek, a Druesberg meghódításának. Másfél óra vonatozás és buszozás, öt átszállás és fejenként 70 svájci frank - kb. 14 rugó - vonatjegy okozta pénztárcadeficit (Svájc drága hely, említettem már?) után az 1000 méter magasan fekvő Hoch-Ybrig nevű túra- és síterep alján találtuk magunkat. Utóbbi kettő funkció közül évszak szerint tessenek választani. Körülnézve rögtön szemügyre vehettük a Druesberget, ez a legnagyobb kiszögellés ott középen a tetőn, potom 1300 méterrel jelen helyzetünk felett. Jobbra nagyobbnak tűnik a Forstberg, de a valóságban kemény 67 méterrel alacsonyabb.

Egy csendes kis erdei/legelői úton sétáltunk felfelé, találtunk patakokat,

szép kilátást,

még a helyi libegő is bemutatót tartott a kedvünkért.

Barátkoztunk az őslakosokkal,

és jól is laktunk, vadon termő voltához képest minőségi málnával.

A Druesberg továbbra is magasodott előttünk...

... visszanézve pedig megcsodálhattuk a turisztikai kiépítettség pompáját: a völgy közepén elhelyezkedő méretes parkolóházat - ami ugyan kongott az ürességtől, de nyilván síszezonban többen vannak.

Egy idő után a turistaút a tehenek legelőin vezet tovább, állandó kolompolás figyelmeztet a terület aknázottságára, szerencsére a turistaút területének és a legelő területének aránya minimálisra csökkenti a tehénylepények valószínűségét a kék csíkon, de azért nem ártott odafigyelni. Útközben szép kis harangvirágokat is találtunk, no meg egy behorpadt fenekű futrinkaszerűséget, de Juzsó szerint csak hiányzott a páncélja. Lehet, hogy koccant egyet szegény, valaki nem tartotta be a követési távolságot.

Az ebédünket elköltöttük olyan 1600 méteren, aztán nem sokkal később realizálódni kezdett a leginkább lelombozó körülmény, az eddig oly szépen látszó völgy a hátunk mögött...

... elkezdett felhősödni :(

Mi azért mentünk tovább, olyan 1800 méter környékén észleltük, hogy kezd változni a felszínborítottság aránya, egyre kevesebb lett a zöld és egyre több a szürke.

A tehenek továbbra is méretüket és mozgásukat meghazudtolóan mindenhol kolompoltak körülöttünk, ezt a példányt 1900 méter környékén kaptuk lencsevégre.

Ezek után nem sokkal egy időre le kellett mondanunk a zöldfelületről...

... ami egy idő után a felhők által tizenöt méteresre csökkentett látótávolsággal együtt furcsa holdbéli táj képzetét keltette, a kolompolás pedig egész kísértetiesre festette a helyzetet, tudtuk, hogy ott vannak a tehenek, sőt mindenhol körülöttünk, de egy darabot sem lehetett látni belőlük.

Már éppen kezdtünk csüggedni, de 2000 méter felett újabb életformákra leltünk...

...akik békésen heverésztek a hegyoldalban, az újra előkerült pázsitban. Meglepő módon mindegyiknek neonzöld festékkel rajtszámot festettek a fenekére, kétlem, hogy versenyekre neveznék őket, talán inkább azonosítási célt szolgáltak ezek a számok. (OFF: Mennyivel nehezebb lenne rájukfesteni mondjuk, hogy Zöldfűlaki Berci, de sokkal tiszteletteljesebb lenne őket névvel azonosítani, mint számunkat. PETA-agymenésünket hallották. ON)

Nem sokkal később rájöttünk, hogy nem érdemes a csúcsig elmászni, egyrészt mert lekéssük a buszt, másrészt pedig mert ez a látvány fogadott minket a gerincen, mikor kiértünk a felhők közül.

No, itt rögtön le is ragadtunk, úgy döntöttünk, elég lesz a 2109 méter, jobbra-balra még mászhatnák vagy százötvenet, de nem éreztük szükségét, meg jobban is néztek ki innen a szomszédos csúcsok, ez éppen a Forstberg.

Nem győztük bámulni a szomszédos völgy túloldalán elhelyezkedő hegyeket,

no meg fotóztunk is ezerrel.

A szemben levő hegyek már inkább 3000 méter felettiek, lévén most is volt rajtuk hó, nem is kevés.

A csúcscsoki ünnepélyes elfogyasztása után viszont sajnos hamar el kellett indulnunk lefelé, hogy elérjük az utolsó buszt. Tekintve, hogy két óránk volt 1100 méterre, lefelé, igencsak szaporázni kellett a lépteinket, ami sokkal nehezebbnek bizonyult a 45 fokos sziklás hegyoldalon, mint azt mi felfelé képzeltük. Szegény Bagoly ügynök beteges magas helyekre mászhatnékja és a tériszonya együtt erősebbnek bizonyult nála, így nem tudtunk olyan tempósan haladni, mint szerettünk volna...

Természetesen a felhőbe való visszaereszkedés kapcsán igen hamar megismerkedtünk a kondenzáció jelenségével.

Ez az ágacska sokkal jobban szemlélteti a helyzetet, de mi is így néztünk ki more or less, talán kevésbé csinosan, mert a ruhánk beszívta a cseppecskéket. A felhő alsó rétegeibe érve szépen lassan belecsúsztunk az esőzónába, innentől csúszott is minden, élveztük a bulit még jobban, egy nagyobb csúszás után, olyan 1400 méter környékén már nem nagyon hajlott a jobb térdem, fasza is így lefelé mászni, pláne a buszra rohanva. Hogy még jobb legyen a szitu, a gyors, rövid utat választottuk, a kék jelzéssel (háromféle nehézségű út volt a nap folyamán, sárga, olyan otthon is van Hetény határában, még a traktorok is elmennek rajta, piros, na az már csak a Mátrában vagy a Mecsekben, és a kék, ahol láncok, létrák, párkányok és függőleges sziklafalak vannak, amolyan advanced Rám-szakadék); ezen rongyoltunk lefelé 400 méternyit függőlegesen, hogy elérjük a buszt, amit persze nem sikerült 15 perc híján. Eddigre már az eső is esett, rendesen, kissé lehűlt a levegő, meg kezdtünk fáradni, Bagoly ügynök már úgy érezte, az életére törünk, ha le kell sétálni az 5 km-rel arrébb levő faluba, így betértünk a parkolóház mellett kis vendéglátóipari egységbe. Itt megtudakoltuk, hogy ma már semmilyen hivatalos közlekedési eszköz nem indul erről az Isten háta mögötti helyről, aminek hallatán Bagoly ügynök kis híján lefordult a székről a belédiktált kóla és a kölcsönadott pulóverem ellenére.

Szerencsénkre az egyik helyi bácsi, aki éppen a cimboráival döntötte magába szíverősítőt, felajánlotta, hogy ha várunk fél órát, a kisbuszával átvisz minket a szomszédos faluba és akkor nem kell gyalogolnunk. Ennek nagyon megörültünk, de az indulásig általa elfogyasztott további két pohár bor és három Jäger erősen elgondolkodtatott minket, hogy jó lesz-e ez így. Bagoly ügynök mindenesetre annyira ki volt készülve, hogy nem kockáztathattuk meg, hogy a hátunkon kell majd levinni, így bevállaltuk a ride-ot. A fickón egyébként nem látszott meg az elfogyasztott cefre, olyan egyenesen ment, mint egy részeg kígyó, valószínűleg hozzá volt szokva a belső fűtéshez. Nagyon kedvesen megköszöntük neki a fuvart, megvártuk a rendes buszt, átszálltunk egy vonatra, aztán egy másikra, és még egy másikra. Zürichben az állomáson tettünk egy kis kitérőt eledelbeszerzés céljából, ez sem ment annyira könnyen, mivel az aznapi Streetparade teljes eső által bekergetett közönségén kellett átverekedni magunkat. A zürichi pályaudvar kifejezetten nagy, olyasmi mint a Keleti, de a belső csarnokot vágányok nélkül kell elképzelni. Na, ez mind tele volt üldögélő fesztiválozókkal, ahogy az aluljáró folyosói és a peronok is. A boltról nem is beszélve, mivel az volt az egyetlen élelemforrás e késői órán. No, ezt is túléltük, este tíz körül tudtunk elindulni Zürichből Turgiba, ahol egy remek Hegyibéka ügynök konyhájának hírnevét öregbítő vacsi után viharos gyorsasággal mormotaövezetet alakítottunk ki a bázison. Jó éjt!

PS: Köszönet Juzsónak a képekért, részben az ő keze munkáját dicsérik :)

Climate KIC Festival

Utolsó hetünket három nap mély delírium, egy nap adrenalin, aztán egy nap depresszió jellemezte. A delírium részből nem sok rémlik, 10-12 órát ültünk az alábbi teremben, vagy ezerrel pötyögve, vagy a projektor körül a további feladatokat megvitatva.

A szerdai határidő nagyjából ugyanezt hozta ki mindegyik csapatból, rendszerint este hétig a helyszínen múlattuk az időt, de a sok munkában fel sem tűnt, hogy milyen gyorsan repültek a napok. A működésünket az alábbi szerkezet tehette lehetővé:

Ugyanis a derék svájciak a biztonság kedvéért félig-meddig különböző konnektorokat használnak, mint a kontinens többi része: háromvillás, vékony dugók mennek bele eredeti szándék szerint. A hazai vékonyvillás, illetve vékony fejű dugók, mint pl. a mobiltöltők remekül használhatók ott is, azonban a nagyobb fejű vagy vastagvillás dugók, mint például a laptop adapterek csak fizikai erőszak hatására kapcsolhatók a hálózatra, így a hét királya a hotelben 20 frank letétért szerzett adapter és még a kelenföldi Matchben 700 forintért beújított T-elosztó volt, ami rendszerint biztatóan villan egy nagyot, amint a harmadik laptopzsinór belekerül... A képen épp egy angol kolleginának is szolgáltattunk áramot, így még egy európai-brit adapterrel is megtoldottuk a dolgot, hogy teljes legyen a műalkotás. :)

A hosszadalmas egy helyben ücsörgés továbbra is félelmetes mozgási vágyat keltett az emberekben, ennek meg is találtuk a megfelelő levezetési módját: felfedeztük, hogy a Limmatnak van egy szakasza, ahol kétfelé válik és a kiszélesedő mesterséges mellékágban egy "uszoda" lelhető fel, itt próbáltuk levezetni a napközben felgyülemlett feszültséget. Különösen érdekessé tette a dolgot, hogy a folyónak itt is viszonylag erős sodrása van, nem nagyon lehet ellene úszni, így az ember lesétál a kis kiépített stégig, leparkolja a motyóját, aztán elindul felfelé a part mentén, a strand elején beugrik a hideg vízbe - brrr, tényleg az - és utána sodródik lefelé, mint egy darab fa, egészen addig míg el nem éri a megfelelő kiszállási pontot. Az egész processzusban számtalan vicces pont van, ugrás után hirtelen annyira hideg a víz, hogy az első néhány tíz méteren mindenki csak köpköd és fújtat, utána megpróbál felfelé úszni, de elkeseríti, hogy közben továbbra is lefelé halad, csak egy kicsit lassabban, majd pedig ráébred helyzetére, elkezd gondolkodni, hogy is kellene kikerülni élve ebből a kanálisból - jobbra-balra 3-4 m magas fal, a folyó sodrása bentről is elég gyors, nem feltétlenül megnyugtató a helyzet. A létrákat elérve az ember rájön, hogy bizony, egy félméteres padka is van a víz alatt, pontosan abban a magasságban, ahova egy laza mozdulattal a létra felé rugaszkodva beveri a térdét, majd pedig szentségelve megpróbál rákászálódni a betonteknő tetejére, ami tele van kicsi kecskekörömszerű kagylókkal, így kezét-lábát gondosan bevagdosva - mint ahogy a debrecenit szokás sütés előtt - kezd el felkúszni a létrán, csak hogy egy újabb körre induljon. A fenti monológ ellenére kifejezetten frissítő hatású a dolog, csapatban még jó buli is, de azért harmadik körre már kevesen vállalkoznak :)

A három nap melóval és esti túlélőúszással fűszerezett delíriumi állapot után csütörtökön a Climate KIC Festivallal töltöttük a napot, ez a fancy megnevezése a záróeseménynek. Délelőtt meghallgattuk mind a kilenc csapat előadását, ebéd után kihirdették a nyertes csapatot is, szerintem övék volt az egyik legjobb ötlet, arra dolgozták a tervüket, hogy hogyan lehet adatközpontokból, szerverparkokból származó hulladékhővel közelben elhelyezkedő üvegházakat fűteni. A közönségdíjas ötlet egy ghánai komposztgyártó projekt lett, kíváncsi vagyok, hány ötlet valósul meg ténylegesen a kilenc közül, mert egyik-másik igencsak jónak tűnt az előadások alapján.Az eredményhirdetés után este az ETH főépületének tetején az étteremben vendégeltek meg minket vacsorával. A kajánál sajnos azonban az étterem kilátása sokkal menőbb volt...

... bár ezzel a panorámával nem sok mesterszakács tudna versenyezni. A csapat így sokkal több időt töltött bámulászással, mint táplálkozással, de így legalább remek fotótémát szolgáltattak nekem :)

A felhők egyébként is jól néztek ki...

... így aztán időről időre be kellett kergetni az embereket a következő fogásokhoz, mert magunktól nem annyira akaródzott bemenni.

A vacsora után egy záróbulival vártak minket egy második emeleti Estike jellegű helyen és kifejezetten meglepő volt, hogy a kezdeti "igyunk egy sört aztán dobbantsunk egy menőbb helyre" felkiáltásból nagyon jó buli kerekedett ott a helyszínen, hajnali háromkor kóboroltunk hazafelé a szálloda irányába, ahol mindenki az ugrándozástól sajgó lábfejeit emlegette egész úton :)

Pénteken reggel igen kómásan találtuk a bandát reggelinél, de nem nagyon szenvedhettünk sokáig a kávék mellett, mert délelőtt még egy ilyen wrap up sessiont túl kellett élni; az értékelő kérdőív kitöltése, a fotók utolsó másolása és pendrive-ok csereberéje közepette megkaptuk a bizonyítványainkat, miközben már volt, akinek el kellett köszönnie a többiektől, megkezdődött az invázió a vasútállomás, illetve a reptér felé. A program után a csökkenő létszámú csapat még benevezett egy utolsó közös ebédre...

... aztán délután - nincs jobb dolgunk alapon - egymást kísérgettük ki a vasútállomásra kisebb-nagyobb csapatokban, aztán este hat felé már kezdtünk igencsak megfogyatkozni, jómagam szomorúan a hotel halljában ragadtam e-maileket írogatva. Nyolc körülre kikeveredtem a repülőtérre, hogy begyűjtsem Bagoly ügynököt, aki svájci mintavételre érkezett a porcukros dombok országába. Szerencsére a nagy búcsúzkodás közepette ez azért pozitív irányba mozdította el a hangulatmérőmet :) Némi késés után a cuccokkal a nyakukban felkerekedtünk Badenen keresztül célpontunkhoz, egy Turgi nevű metropoliszba, ahol Hegyibéka ügynököt látogattuk meg, aki nagyon kedvesen vendégül látott bennünket a hétvégére, sőt csokifondüt főzött nekünk gyümölcsökkel és szombaton nem semmi túrára vitt minket, amiről a következő bejegyzésben fogok beszámolni.

Challenge Uetliberg and a lazy rainy Sunday

A kettővel ezelőtti hétvégén - soha nem fogom magam utolérni - a csapat 80%-ban úgy döntött, hogy hódolunk a svájci nemzeti sportnak, vagyis hegyet fogunk mászni, már ha bele is pusztulunk másnapra. A svájciak ebben a tekintetben két csoportra oszlanak, az egyik szöges bakanccsal a lábán születik, míg a másik csoport kizárólag oda megy fel, ahova vasút, lift vagy sherpás gyaloghintók is járnak. Ez egyébként ugyanígy van a síeléssel, vagy előbb csúsznak mint járnak, vagy soha életükben nem mennek sípálya közelébe, legalábbis helyi munkatársunk, Hegyibéka ügynök elmondása szerint. Kilétére fény derül majd később, de azért sejthetitek is... Na, lényeg az, hogy a csapat egyik fele szombaton reggel fél kilenckor elviharzott a Grosser Mythenre, hogy kellően bedurrantsa az összes harántcsíkolt izomszövetét, míg a lazábbik fele, velem együtt még reggel tízkor a kávé és a főtt tojás mellett is csak erőt gyűjtött az Uetliberg megmászására.

Kiderítettük, hogy van egy olyan lehetőségünk, hogy elvillamosozunk viszonylag közel a hegy tövébe, ahonnan potom 350 métert mászva elérhetjük a kilátót, ami 871 m-es magasságban kezdődik - alulról. Mit nekünk egy kis séta, jót tesz a mozgásszervi nyavalyáinknak, meg jobb lesz utána hűsölni a tóban, nekiindultunk. Fel is értünk vagy egy óra alatt, de olyan kemény emelkedőn és kiépített 45 fokos dőlésszögű szerpentinen vezetett az út, hogy majd elájult a csapat, mire felértünk a gerincre. A vádlijaink ha tehették volna valószínűleg méltóságteljesen üvöltöttek volna, így kifejezetten jól esett, hogy a kilátót és annak a tetejét egy idő után már lépcsőkön lehetett megközelíteni. A gerinc mentén egy elég jól kiépített Wanderweg várja a kirándulni vágyókat, ezt érdemes megnézni, ha erre jártok, nem vészes és időnként igazi álalpesi táj is jár hozzá - álalpesi a következő szombati értelemben, ahol ugyanezt 1900 méteren is előadják a tehenek. A kolomp, a zöld fű és a barna tehenek kombinációja itt is megvan persze, csak a lila Milka logó hiányzik :)

Fentről kifejezetten jó a kilátás, bár a nagy hegyeket eltakarták a felhők, ami azért igazán nem illendő, de nem sokat tehettünk ez ellen.

Zürich sem néz ki rosszul innen...

... de nekem nagyon tetszettek az átellenes irányban található kis völgyaljában lelhető falvacskák, melyek néha egymást érik, de biztos nagyon kellemes lakóhelyek lehetnek. :)

Próbáltam egy panorámaképet is alkotni, ami tökéletesen úgy néz ki, mintha a második és a harmadik harmad között valamit nagyon csúnyán elpiszkáltam volna, de ez a valóságban is többé-kevésbé ilyen, a második képen levő mező és bocik pont ott vannak :)

A kilátó mellett az étteremben egy nagyon vicces dolgot lehetett látni, ide hordták ki a fondümelegítő kis pitliket hűlni, gondolom hogy ne a kedves vendégek orra alatt füstölögjenek egy idő után...

A kilátó után a csapatunk tovább osztódott: egy része az embereknek megelégelte a mászást, néhányan viszont sétáltunk még egy órát a gerincen, hogy aztán teljesen megérdemelten töltsük a délután hátralevő részét a tóparton való alvászattal. :)

Vasárnap igencsak lógott az eső lába, a mi lábaink meg be voltak durranva, az emberek terpeszben közlekedtek és feltűnően nehezen álltak fel vagy ültek le, így alapvetően rehabilitációs célú alvással és mérsékelt mozgással töltöttük a napot, viszont én egy rövidebb sétát azért beiktattam a városban, gyógytorna címén. Így felfedeztem, hogy az eső miatt a Limmat egyik csatornája, aminek a partján akartam sétálni, eléggé ellehetetlenítette a dolgomat:

Eredeti tervemtől eltérően végül megtaláltam a botanikus kertet, itt ajtókat ugyan nem, de aranyos kis lépcsőket sikerült fényképezni.

Olyat is, ami kanyarodott.

A Limmat-csatorna mentén később újabb sportolási lehetőséget fedeztem fel, két vízilabdakaput, amit le lehet ereszteni a víz fölé.

Csak tudnám a ráúszást hogy oldják meg, hiszen egy kis sodra azért itt is van a víznek, vajon mi dönti el, hogy melyik csapatnak kell árral szemben úsznia a kapuhoz?

Hogy kellően illusztráljam a feladatot, ezt a kacsacsaládot nem sokkal feljebb fotóztam, szegény kiskacsáknak igen komoly feladatot jelentett a dokkolás, az egyik csak harmadszor tudott kimenni a partra, első két alkalommal kétségbeesetten hápogva méltatlankodott a folyó bánásmódja ellen. Szerencsére a mamája mindig megbiztatta egy kicsit, mire harmadszorra már ki tudott totyogni a magasabb lépcsőfokig :)

A vízpart után egy kicsit a belvárost is szemügyre vettem, találtam szimpatikus belső udvarokat például, mennyire jó lehet, amikor ez a sok étterem kipakolja az asztalkáit, sok vendég körülöttük, vacsora, stb...

Hazafelé menet pedig sikerült egy záróképnek is alkalmas "Essence of Zurich" fotót lőnöm, legyetek jók, már csak 3-4 posztra való anyagom maradt, így lassan majd teljes gőzzel átadom a stafétabotot Mókus és Maci ügynököknek, de addig még lesz majd egy Climate KIC Festival, egy 2109 m-es magasságba vezető Druesberg-túra és természetesen majd Bagoly ügynök is beszámol az ellene elkövetett gyilkossági kísérletről...

South Pole and the City of Zurich

Az utolsó előtti héten azért két érdekes délutánt sikerült bepréselni az előző bejegyzésben taglalt feszített menetrendbe, megjártuk a Déli-sarkot és körülnéztünk hivatalosan is Zürich városában, igazi turisták módjára idegenvezetővel.

Kedden a fent emlegetett Déli-sark alatt értett South Pole Carbon Assessment and Management Ltd. elnevezésű céget látogattuk meg, akik offseteléssel foglalkoznak és immár többtíz alkalmazottal működtetik a vállalatot, ami talán azt mutatja, hogy mégsem olyan reménytelen dolog ez. Egy kis gyorstalpaló: offsetelésnek azt nevezzük, amikor egy egyén vagy cég úgy dönt, hogy azt a mennyiségű üvegházhatású gázt, amit valamilyen cselekedete folytán kibocsátott, semlegesíteni akarja valamilyen formában, rendszerint közvetett úton. Ilyenkor felkeres egy ezzel foglalkozó céget, aki azt mondja, hogy ennyi és ennyi pénzért pajtás ültetek neked fát vagy befektetek egy szélturbinába vagy vízerőműbe, ami elnyel vagy megspórol annyi üvegházgázt a jövőben, amennyit te kibocsátottál, így tulajdonképpen egálban lesz az üzlet a globális mennyiséget nézve. Ez egyrészt elég kemény dolog, annak idején a saját repüléseimre is néztem ilyen témát - egy része már offsetelve van, sőt egyes légitársaságok már a jeggyel együtt ajánlják a szén-dioxid kompenzációt. Egy mezei Budapest-Edinburgh-út egy átszállással kb. fél tonna szén-dioxid kibocsátással jár fejenként, ami egy nagyon durva becslés, 15 honlapot néztem végig, amelyek 0,34 és 0,96 tonna között mindenféle értéket mutattak, hol egy (honnan-hova), hol öt (járattelítettség, átszállás, stb.) adat alapján, amit közel sem mondanék megbízható eredménynek. A fent említett 0,52 tonna az átlagos érték, de ekkora szórásnál a fene se tudja, hogy mennyi köze van a valósághoz. Kicsit eltértünk a témától, de most vissza is tudunk kanyarodni a South Pole-hoz, nekik is felvetettem a problémát, azt mondták, hogy annyira képlékeny egyelőre a tudományos konszenzus a témában, hogy nincs ultimate képlet, amit mindenki használna. Ugyanis nem csak arról van szó, hogy betöltök ennyi és ennyi kerozint a gépbe oszt lesz belőle szén-dioxid és csókolom, hanem ez szén-dioxid egyenértéket jelent, igyekeznek figyelembe venni a többi üvegházhatású gázt is, valamint fontos tényező is, hogy milyen magasságban történik a kibocsátás, amit még nem tudtak teljes mértékben megfejteni, csak sejtik, hogy nem mindenhol azonos ugyanakkora kipöfögött mennyiség hatása. Meg például az sem mindegy, hogy átszállsz-e az utadon, mert felszálláskor és leszálláskor több üzemanyag fogy. Sőt a gép telítettsége is befolyásolja értelemszerűen az egy főre jutó kibocsátást. Nos, a South Pole szerint az ominózus repülőút 3 tonna szén-dioxid egyenérték kibocsátással jár, ez potom hatszor annyi mint a másik 15 honlap átlaga, a fene se érti ezt... South Pole-ék legalább közzéteszik, hogy mi alapján számolnak, de ha nincs kivel összehasonlítani, akkor nem megyek vele sokra. Mindenesetre egyelőre bízom a Lufthansában és az Easyjetben, hogy a saját karbonlábnyomukat meg tudják becsülni, és azt is meg kell jegyezzem, hogy ezt a témát kifejezetten szívesen bevállalnám diplomatémának, majd meglátjuk, lesz-e belőle valami, mert ez a katyvasz, lehet, hogy piacilag működik, de hogy nagy része messze jár a valós kibocsátási értékektől, az hótbiztos. Jó lenne tudni, melyik... Ja, és fontos megjegyezni, hogy maga az offsetelési lehetőség nem azt jelenti, hogy mostanról hawaii-dizsi-fogyasszunk, amennyi jól esik, majd offseteljük, csak egy mütyür lehetőség, hogy levágjuk a kislábujj-körmünket a karbonlábnyomunkról, nem több.
Magáról a cégről azt még elmondanám, hogy az egyik legjobb fej társaság volt - bár készültek a standard ppt-vel mint mindenki más - boxzsákkal, sörrel és nagy kék ücsörgős labdákkal vártak minket, amiért cserébe szétbombáztuk az előadásukat kérdésekkel - ez általában meg szokta lepni az előadóinkat, de örülnek is neki, hogy nagyon aktív hallgatóság ez a csapat. Így hamar sörözős beszélgetéssé fajult a helyzet, egyértelműen ez volt a favourite site visit :)
Csütörtökön délután Zürich városával ismerkedtünk meg, elsőként a városháza egyik alsó termében az alábbi makettet volt szerencsénk megtekinteni: baloldalt az Uetliberg, Zürich hegye, 871 m magas, jobb oldalt a Zürichsee, amelyBŐL olyan egy óránál ered a Limmat, tőle balra, a kép közepén az öreg városrész hangulatos középkori utcácskákkal, egészen a Sihlig.

A makett 1:500 méretarányú, talán ebből a szögből még jobban látszanak a méretei. Már ekkor fel kellett volna tűnnie, hogy az Uetliberg a néháy száz méteres szintkülönbség ellenére nem csak kis dombocska, de ezt csak szombaton fogtuk fel teljes valójában...

A makett és a kevéssé sikeres előadóstílus miatt élvezhetetlen várostervezésről szóló előadás után jött az igazi turistajelmez, három csoportra bomolva kedves idegenvezető nénikkel sétált a banda egyet a városban.

Sok egyéb mellett felsétáltunk a Lindenhofra, ahonnan remek kilátás nyílt a Limmatra és a belváros egy részére, nem is értem, hogy nem sikerült magamtól felfedezni ezt a helyet. Jobb oldalon középen az ETH főépülete a nagy koszbarna izé, utolsó este ennek a tetőteraszán volt a búcsúlakoma :)

A látvány mindenesetre már innen is szép volt, amit az alábbi kép is bizonyít :)

Megtaláltam a kedvenc kirakatomat - mellesleg ez valami ruhabolt...

... és felfedeztem, hogy Zürich jó svájciakhoz méltóan az órák városa, itt található Európa legnagyobb toronyórája, a nagymutató négy embernyi magasságú.

A svájciak pontos emberek, nem kukoricáznak, ha időről vagy órákról van szó, egy utcával arrébb van back-up is az előző órához, csak hogy ne bízzanak semmit sem a véletlenre.

Ezenkívül egyes utcákban az amerikaiakat megszégyenítő mennyiségű lobogót tűznek ki, csak hogy nehogy elfelejtsd, hogy Svájcban vagy, ha esetleg mindenki csöndben van, a horribilis svájci német kiejtés ugyanis minden egyéb esetben félreérthetetlenül jelzi ezt.

A kis terecskék szinte mindegyikén van valami kis csobogó vagy kutacska, mindegyikből friss és hideg vizet lehet inni, alapvetően nincsenek rossz körülmények ehhez, valószínűleg a Zürichsee vize is tisztább, mint ami itt Kelenföldön jön a csapból... Amit a svájciak egyébként fintorogva koszos víznek neveznek pl. egy-egy hevesebb esőzés után a Limmatban, az nálunk a kristálytiszta Balaton, nem láttak még ezek igazi haragoszsöld, felkavart iszappal teli balatoni viharos képet :)

A sztorik meg az idegenvezető nénik nagyon szórakoztatóak voltak, az egész képet csak az árnyékolta be, hogy már induláskor ilyen idő volt...

... ami két óra múlva a Zürichsee partjáról már így nézett ki.

Így aztán hajóra szállásunk idején már szemerkélni is kezdett az eső, majd kint a nyílt vízen a széllel együtt bekergette a fél bandát a hajó belsejébe. Én kint maradtam, mondván kemény gyerek vagyok, de szerencsémre az utazás csak tíz percig tartott: egy kedves kis étteremben vacsoráztunk vendéglátóink jóvoltából, ami igazán jól sikerült, sőt, az utána következő afterpartival hajnali háromra hazakeveredve egyetlenegy szavunk sem lehet...

PS: Volt másnap, amikor reggel fél nyolckor berregett a vekkertelefon, de hát a versenyszellem sem hagyott minket aludni, így kénytelenek voltunk magunkat egy újabb business plannel töltött napba belevetni.