2014. október 6., hétfő

Hello Yellowstone!

MSN-MSP, MSP-BZN, ez volt az útitervünk hétfő délutánra, Madisonból először a ’Twin Cities’-be, vagyis Minneapolis–Saint Paulba repültünk. Ha Wisconsinban minden a sajtról és a tejről szól, akkor Minnesotában a jávorszarvasról, a röpke két óra alatt, amit átszállás címén az ikervárosok repterén töltöttünk, tetőtől talpig beöltözhettünk volna jávorszarvasos cuccokba, az agancsról és a pórázra köthető, kitömött példányról nem is beszélve. Bár utóbbi lehet, hogy csak dekoráció volt… Ennél több csak a lila-arany Minnesota Vikings-cuccokból akadt :)

A nagybevásárlás helyett inkább továbbindultunk Bozemanbe. Ugye ti is rögtön vágjátok, hogy hol van? Hát, nekünk is csak a Google flights javasolta, amikor viszonylag gyors (kevesebb, mint 8 órás) utat kerestünk Madison és a Yellowstone Nemzeti Park között. Az első terv ugyanis Salt Lake City, majd onnan egy ötórás autókázás lett volna, de az nagyon hosszúnak tűnt, tekintve, hogy három-három és fél napunk volt egész Yellowstone-ra. Így találtunk rá Bozemanre, Montana állam negyedik legnagyobb városára (ami mintegy 37 ezer lakossal érte el ezt az előkelő helyet, feleakkora, mint Kaposvár). Szóval miután megkerestük a térképen és kiderült, hogy onnan „csak” mintegy 80 mérföld a Yellowstone északi bejárata; viszonylag hamar mellette voksoltunk és ejtettük Salt Lake City-t. A bozemani repülőtér (egyébként ’international’, de per pillanat csak amerikai városokból érkeznek járatok), valójában egy Belgrade nevű városka mellett található, 800 ezres utasforgalmával a legkisebb repülőtér, ahol jártunk. Ja, de Montana legforgalmasabbja :)

És persze az egész a yellowstone-i látogatókra épül –
 jópofa, fagerendás épülete van :)

Kilépve pedig masszív fenyőillat fogadja az embert :) Aznap este Belgrade-ben aludtunk, egy kis tortával is megleptek bennünket, mert a szálláshelyünk éppen aznap ünnepelte megnyitásának egyéves évfordulóját. Ettől eltekintve viszont a személyzet egy kanyi mosolyt vagy kedvességet nem tudott megvillantani és ezt a cukros-mázas reggelijük sem bírta felülírni. Katáék konyhája után egyébként ez külön pofon volt, Yellowstone-ban és környékén boltok éppen vannak, de mindenhol csak előrecsomagolt, sokszor émelyítően cukros kajákat, illetve hot dogot és híg amerikai kávét adnak csak... hát már a második nap nem nagyon volt étvágyunk, pedig napi 12 órát voltunk úton. A másik dolog, ami meglepett bennünket, hogy a park területén szinte minden szállás foglalt volt, így csak az északi bejárat mellett található Gardinerben sikerült szállást lelnünk, a felszereltséghez képest nagyon borsos árért. Csak hát ugye előre nem mertünk foglalni, mondván ki tudja, mikor érünk oda standby jegyekkel… mondjuk így is szerencsénk volt, a 4-5 szállás közül, melyek a kb. 900 fős kis Gardinerben vannak, a kérdéses estére mindegyiken kint volt, hogy No Vacancy – még jó, hogy lehet interneten foglalni és hogy már az odaúton reggel meg is szereztük a kulcsokat. A következő értelmes település, Livingston ugyanis onnan még vagy 60 mérföld (vissza, Bozeman felé!), nem nagyon akaródzott volna minden nap oda és vissza levezetni - a parkon belül megtett kilométerek mellé bónuszként. Yellowstone ugyanis hatalmas, a Grand Loop (mindkét kör) ugyanis mintegy 230 km hosszú – a nagyobb látványosságok között csak járművel lehet közlekedni.

Térkép – Gardiner közvetlenül az északi bejáratnál van
(a kép rákattintva kinagyítható!)

Ja és hát amilyen szerencsénk volt, sajnos két szakaszon is le volt zárva az út felújítási munkálatok miatt, így második és harmadik nap is kerülnünk kellett jó 60-70 mérföldnyit – de azért bőven megérte mind az Old Faithful környéke, mint a Yellowstone Lake a dolgot :)

Kicsit előreszaladtam, első nap ugyanis nagyrészt a Mammoth Hot Springs környékén mászkáltunk, azt is Belgrade-ből indulva.

Az eleje még a „forgalmas” Montana


Hegyek azért vannak, bár már látszik,
 hogy őszre fordult az idő


A képen egy tehervonatot rejtettünk el
(csak nem fért bele - a fele sem...)


Hegyes-völgyes


Az út nagy részén csak egy-egy sáv van


A kettős záróvonal pedig gyakori, kilométereken keresztül

Talán ideje lenne beruházni egy kisebb állványra, mert így az autó tetején kuporgó táskámról önkioldóval nem egyszerű képet készíteni.

De dokumentációnak elmegy :)


Gardiner, MT – település nagy része rajta van a képen!

Azt előre tudtuk, hogy Yellowstone tele van mindenféle állatokkal, utána is olvastunk alaposan, hogy mi a teendő egy medvével történő túl közeli találkozás esetén (asszem valahol itt kezdődött a bear scare) illetve hogy sem elkhez – magyarul vapiti, ez biztos segít a rendszertani besorolásban, lényeg, hogy szarvasféle – szóval sem bölényhez nem megy közel az ember lánya, és főleg nem vakuzik a szemükbe. Alaposan kikérdeztük Mókus ügynököt is az ügyben, akinek néhány éve volt szerencséje itt egy majd' kéthetes terepgyakorlaton részt venni. Én egyébként is jobbnak látom megtartani a tisztes távolságot mindenféle vadtól, szóval elég hamar megjegyeztem, hogy a nagy növényevőktől 25 yard, a medvétől, farkastól 100 yard távolságot kell tartani, de lépten-nyomon figyelmeztetik az embert, hogy ne menj közel, tartsd meg a távolságot, ne hagyd szét a kajád, ha állatot látsz az útról, ne állj meg satufékkel a forgalom közepén fotózni, etc., de valahogy nem mindenkinek jön ez át elsőre. Medvét, farkast végül csak képen láttunk, bölényt, azt dögivel, nagy is, meg bambának is néz ki, de ezeknél sokkal veszélyesebb volt az összes látogatótársunk, aki juszt is megáll az út közepén, villogó, minden nélkül, mert gyorsan csinálni akar egy bölényes szelfit. A második számú potenciális veszélyforrás maga a kivilágítatlan bölény volt, a három nap alatt kétszer is láttunk bölény vs. forgalom összetűzést, az egyik esetben világosban a lassan araszoló kocsisor mellett haladt egy jól megtermett példány az út szélén, majd versenyezni kezdett a már elhaladó, felgyorsító autókkal – ami elég veszélyesnek tűnt, tekintve, hogy egy lakóautó ablakán is lehajolva tudná csak bedugni a fejét, tényleg nagydarab egy állat. A második alkalommal meg sötétben egyszer csak egy a szembejövő sávban ácsorgó kocsisorra lettünk figyelmesek, ami előtt egy bölény kényelmesen ácsorgott, néha bandukolt egy kicsit, majd megint ácsorgott. No mármost egy bölényre nem dudál rá az ember, kettős záróvonalon, kanyarban meg nem előz, ha a bölénynek az út közepén támad kedve elmélkedni, akkor megvárjuk, míg ez elmúlik és a kérdéses állat odébbfárad. Tizenöt autóból álló és gyarapodó sor esetében is. A park területén 45 mérföld/órás sebességkorlátozás van, kivéve, amikor még szigorúbb, de kb. esélye sincs megállni az embernek, ha hirtelen egy bölény(csordá)t talál az út közepén és hát persze sokkal komolyabb eséllyel fut bele az ember ilyesmibe, mint egy medvébe. Valahogy mégis a medvékre figyelmeztetnek mindenhol, egy csomó látványosságnál is ki van írva, hogy ’bear-frequented area’, amitől én, engedelmes látogató persze mindenhova medvéket képzelek. Bagoly meg röhög rajtam, némileg jogosan.

A Yellowstone ugye a világ legrégebbi nemzeti parkja, 1872 óta áll védelem alatt, a rengeteg féle vad és a hatalmas erdők mellett azonban az elképesztő mennyiségű és változatosságú, vulkáni utóműködéshez köthető látnivalót is meg kell említeni: mindenféle fortyogó, köpködő, bugyogó, színes, szagos és persze vizes források, medencék és persze egy nagy rakás gejzír. Csupa ínyencség, ennyi érdekességet egy rakáson nagyon ritkán látni, rohantunk egyiktől a másikig, de abszolút megérte. És persze messze nem is sikerült mindent szemügyre venni, ha lesz még egyszer lehetőségünk, vissza kell még menni ide is!

A Yellowstone területén található Észak-Amerika legnagyobb vulkanikus rendszere, az elmúlt 2,1 millió évben három hatalmas, robbanásszerű kitörés történt, melyek közül a legutóbbi, 640 ezer évvel ezelőtti hozta létre a jelenlegi, 85-ször 45 kilométeres Yellowstone Kalderát (nézzétek meg korábbi térképen; ezen belül található az alsó kör (Lower Loop), a Yellowstone Lake-kel együtt. Elképzelni is nehéz, hogy hogy festhet egy ilyen kitörés, ami ekkora lyukat robbant a padlóba... A Yellowstone térsége egy ún. forrópont, a földkéreg egy olyan pontja, ahol a földköpeny aljából származó magma köpenyhőoszlopokban (legyen az bármi is) áramlik felfelé és időről időre áttör a kérgen – legutóbbi alkalommal, 640 ezer éve a fent említett szép nagy kalderát sikerült belerobbantani. Persze a köztes időkben is aktív egy ilyen terület, ennek jelei például a gejzírek, az összes fortyogó tocsogó és pocsolya, meg persze a földrengések, melyek gyakran átrendezik az előbb említett hidrotermális szépségeket – hol elzárnak egyet-egyet, hol meg egyszer csak egy domboldal megnyílik és elkezd 70°C-os vizet köpködni, majd pár évvel később abbahagyja. Aztán újrakezdi. A gejzíreknél és a legtöbb hidrotermális jelenségnél a víz nem a Föld mélyéből származik, hanem a beszivárgott csapadékvíz találja meg az útját a különböző repedéseken keresztül a felszín felé és az éppen rendelkezésre álló térfogat, vízmennyiség és az adott hőmérséklet függvényében fortyogóként, iszapvulkánként vagy időnként sok tíz méter magasra kilövellő gejzírként jelentkezik újra. Utóbbiból azért nem találni egyet minden bokor tövében, de vannak szép nagyok :)

Első napunkon a Mammoth Hot Springs-nél néztünk körül. Mint minden komolyabb látnivaló a Yellowstone-ban, ez is teljesen ki van építve, látogatóközpont, szállások (persze az összes foglalt), general store (bót), egy rakás kajálda és persze parkolók mindenhol.

Kanyargós út vezet fel az északi bejárattól
- és ez már Wyoming, újabb állam, pipa :)


A „kiépítve” dolgot valahogy így kell elképzelni


Fort Yellowstone – egy sor ilyesmi ház húzódik a kis telep szélén

1886-tól 1916-ig a hadsereg üzemeltette a nemzeti parkot, ekkoriban építtették Fort Yellowstone-t, mint központot és szálláshelyet.

Egy nagyobb csapat elk (a kép közepén, a fa körül)
pedig éppen a parkoló közepén talált magának legelnivalót

Persze mindenhol tábla figyelmeztet, hogy a közelükbe aztán nem szabad menni, de mi van, ha ők jönnek az én közelembe?

És akkor a célpont – Mammoth Hot Springs

A melegvíz a Norris Geyser Basin területéről érkezik egy földalatti törésvonal mentén, útközben oldva a mészkövet. Valamennyire lehűl útközben, ezért nem gejzírek, hanem hol itt, hol ott folydogáló források formájában érkezik a felszínre, évezredek alatt sok-sok travertínó (édesvízi mészkő) teraszkát építgetve. Az eltérő hőmérsékletű kis patakocskákban élő algafélék különböző színűekre festik a travertínó felszínét – nagyon látványos a végeredmény.

Az összes hidrotermális területen
 ilyen boardwalkon szabad csak közlekedni

Ez nemcsak a nagyon érzékeny hidrotermális felszínt védi, hanem a látogatókat is, mert sosem lehet tudni, hogy egy ilyen felszín alatt mi rejtőzik, pl. pár centi kőzet, majd alatta két méter bugyogó forró víz. Amibe ugye nem egészséges beleszakadni. Ezer helyen figyelmeztet tábla arra is, hogy keep off, ne lépj rá és egyebek, de ezt nem mindig sikerül a lelkes érdeklődőknek betartani.

Trail guide – ötven centért lehet szerezni,
abszolút megérte


Térképpel a közepén – egy-egy ilyen bemutatóhelyen
 több kilométernyit lehet gyalogolni
 a boardwalkon, mire mindent megnéz az ember…


A Palette Spring oldala – az már látszik,
 hogy növénynek nem túl szerencsés dolog ide születni



És a Palette Spring legaktívabb része –
 középen egy régebbi (talán) gejzírkúppal


Algaszínezés


Békaperspektíva


Rosszkor keltek ki rossz helyen


Palette Spring


Apró medencék százai


A víz ott a legforróbb, ahol hófehérek a kis medencék


Igazából fentről csurog a forró víz – de sosem lehet tudni,
 hogy meddig, egy következő földrengés „elzárhatja a csapot”


Ahogy itt is ez történhetett néhány év(tized?)del
 ezelőtt – a fenyőcsontvázak még megvannak


És ezért sem sétafikálunk hidrotermális felszínen –
sosem lehet tudni, hogy nincs-e egy ugyanilyen mellette…


A Minerva Terrace az 1990-es években volt aktív,
 rengeteg, hófehér kis medencével


Később felmásztunk középső részre, ahonnan
 egyrészt rá lehetett látni a Palette Spring tetejére


… és a Main Terrace-re is, ami egészen holdbéli tájnak tűnik


Boardwalk


A Jupiter Terrace (a domb tövében) most is aktív,
de a 1980-as években olyan elánnal ömlött,
 hogy egyszer-kétszer elöntötte az előtte haladó boardwalkot is


A Mound Terrace pedig 1937-ben a legszínesebb forrás volt,
 majd inaktívvá vált évtizedekre,
 az időjárás pedig igencsak kikezdte


Szinte szeszélyesen változékonyak a források
 – Minerva Terrace 1977-ben


És most.

Folytatása következik.

Addig pedig egy kis ízelítő :)

2014. szeptember 27., szombat

The Very Best of Wisconsin

Két okból is nagyon vágytunk már errefelé: egyrészt Madisonban, Wisconsin állam fővárosában lakik kedves barátném, Mókus ügynök, férjével, Maci ügynökkel (egyébként Kata és Balázs) akiket már régóta szerettünk volna meglátogatni. Érdemes a blogjukba beleböngészni (oldalt, blogrokonok!), és bár most nem a firkálás a legfőbb teendőjük – illetve de, amennyiben a doktori disszertációikhoz tartozónak minősítjük az adott irományt – de, ha valakit érdekelnek a multikultisokk mindennapjai, csak ajánlani tudom :) Másrészt Wisconsinban található a százezres Green Bay metropolisza is – nyolcvanezres futballstadionnal. Gondolom, sejtitek, hogy részben ismét ámerikai futballról lesz szó, Bagoly kedvenc csapata ugyanis (meglepetééés!) a zöld-sárgában virító Green Bay Packers. Így aztán némi tervezés, egyeztetés, a 2014-es schedule messiáshoz hasonlatos várása – Green Bay-ben ugyanis októbertől kb. bármikor valós kifejezés lehet a ’Frozen Tundra’ becenév, ezt nem kívántuk megtapasztalni, a Lambeau Field ugyanis nem fedett – után sikerült kiszúrni kb. az egyetlen értelmes hétvégét, amikor a Green Bay otthon játszik, még nincs mínusz húsz fok, nem kutyaütő csapat jön vendégségbe és még Mókusék is more or less ráérnek. Hát, pont Bagoly születésnapjának környékére sikerült – legalább ajándék, pipa. Azért ebből nem csinálunk rendszert :)

Szóval Bagoly születésnapján a gyertyák fényében még repülőjegyet nyomtattunk, biztosítást intéztünk, útlevelet csekkoltunk, hogy megvan-e, tizenötször (Bagoly), illetve páratlan, fekete zoknikkal szaladgáltunk, napokat, pólókat és időjárást szűrtünk-mértünk, végül a fél gardróbot felpakoltuk, felkészülvén 2°C-tól 25°C-ig mindenre (én). Aztán másnap korán reggel irány ZRH, onnan pedig Chicago. Utasként sokkal lassabban telik az idő, mint amikor dolgozom, a kilenc óra ötven perc pedig rengetegnek tűnik. Aztán egyszer csak mégis vége lett, immigrésön, begidzs klém és már húztuk is a fél házat az American Airlines pultja felé. Madisonba borzasztó pici gépek mennek, kettő plusz egy ülés van egy sorban, az én fejem is eléri a plafont és nemhogy csúszda vagy lépcső lenne a kijáratnál, hanem egyszerűen leülsz és kitottyansz a gépből, ha úgy hozza a vészszükség. Az utóbbi időkben szinte csak szélestörzsű gépeken szocializálódva egészen furcsa élményvolt egy ilyen kis gurigában utazni :) Arról nem is beszélve, hogy mivel ezek ilyen rövid úton eleve nem mennek fel tizenegy ezer méter környékére, ráadásul minél kisebbek, annál jobban hajlamosak rázni, így az airsickness halvány gyanúja is egyszer-kétszer felsejlett. Bagoly csak röhögött rajtam, ahogy időnként zöldült a fejem, de a leszállásnál (amikor konkrétan érezni lehet, hogy a gép orra lejjebb van, mint a farka, mintha éppen vakond üzemmódra készülnénk – ez a szakasz nagy gépeknél sokkal kevésbé érzékelhető), azért ő is inkább az alattunk elterülő tájat fürkészte, hogy hol van már a kifutópálya. Az út egyébként egész látványos volt, közelről jobb fotókat is lehet lőni, íme =)

ORD – O’Hare International, Chicago


Négylevelű – pont a Seattle-t Bostonnal összekötő,
 majd 5000 km hosszú I90-n :)


Chicago – a távolban, a felhők alatt látszik a Michigan-tó


Felhőpöttyös Wisconsin


America’s Dairyland – „Amerika tejvidéke”

A „hivatalos” becenevet onnan kapta Wisconsin, hogy az egész Államokban itt termelik a legtöbb tejet és állítják elő a legtöbb tejterméket, különös tekintettel a sajtokra. Persze közel nincs annyiféle színű, állagú és büdösségi fokú sajt, mint Svájcban, de cserébe jó sok és majdnem mindet még Bagoly is ehetőnek minősíti (cheddar, monterey jack, etc.) Kivéve azt, amiben jalapeno (csípős paprika, de azért nem az erős hegyes) is van, na az már neki is sok.

És ez már a Lake Monona, Madison egyik nagy tava
 – látszik kis lélekvesztőnk árnyéka is

Sajnos nem repültünk el Mókusék lakóhelye felett, pedig nagyon izzítottam a fotómasinát, ellenben a repteret megközelítve olyan szögben zúgtunk előre, lefelé és kanyarban, hogy Bagoly komolyan próbált rátapadni az ablakra, hogy kiderítse, tényleg lesz-e arrafelé ezzel a röppályával beton, vagy csak hirtelen megláttunk egy tehenes mezőt, megtetszett és lezizzenünk sajtért. Aztán azért lett kifutópálya és le is szálltunk a Dane County Regional Airporton – amely másfél milliós évi utasforgalmával az eddigi legkisebb repülőtér, ahol jártam. Később (a hét második felében, ahol szintén egy nagyon régi, bakancslistás tétel várt bennünket) egy még kisebb repteret is behúzhattunk a képzeletbeli listára – érdemes lesz néha ránézni a blogra, vagy ezernyolcszáz fotóval jöttünk haza, nem győzöm majd válogatni :)

Szóval kiszálltunk – az ekkora gépekhez az utashídról egy külön kis hidat tolnak át annyira keskeny és kicsi a bejárat :)

valahogy így :)

összeszedtük a csomagokat, majd Kata összeszedett bennünket és hazafuvarozott a Sasoromra (Eagle Heights). A délután hátralevő részében nagyon jót beszélgettünk vendéglátóinkkal, kaptunk egy-egy igazán finom helyi hamburgert, aztán előbb-utóbb beájultunk aludni, mert másnap viszonylag korán el kellett indulnunk Green Bay-be. Utóbbi kiránduláshoz ezúton is köszönjük a kölcsönautót Mókuséknak!

Medizon Sziti vasárnap reggelente sok minden, csak nem vibráló, de talán leginkább tök kihaltnak tudnám nevezni. Tekintve, hogy a fél város egyetemistákból áll (kb. 250 ezer lakos vs. 43 ezer egyetemista), ez valószínűleg rendjén is van így, de azért furcsa volt a hatalmas, széles utcákon egyes-egyedül suhanni.

See? Nobody.


A városból kiérve – jobbra-balra farmok, köztük 2x3 sáv


Ez viszont már kérem, hamisítatlan game day forgalom

A Green Bay ugyanis nem csak a város csapata, hanem egész Wisconsin büszkesége, így a környező (2-300 mérföld, ez Amerika) városokból is sokan jönnek egy-egy meccsre – szinte mindig telt ház van. Ráadásul ez az egyetlen NFL csapat, amely közösségi tulajdonban van, egész pontosan több százezer rajongó tulajdonában (ki más venne futballcsapat-részvényt?).

Green Bay – a Michigan-tó egyik öblének csúcsánál található


Mintha tényleg zöldes lenne ez az öböl (green bay = zöld öböl)


Hehe, tök véletlen hogy éppen belefutottunk,
 de gyanús a nevek hasonlatossága

És már az is látszik a Google maps-en,
 hogy a stadion környékén megmozdulni sem lehet

Nyilván már kora reggel megérkeztek a lelkes tailgate-elők, akik teljes piknik- és grillfelszereléssel, valamint rokonokkal, barátokkkal és üzletfelekkel együtt érkeznek, kicsapják a cuccot a parkolóban a placcra és ott követik a közvetítést – részben a stadionból áradó hangulattal együtt, miközben esznek-isznak egész nap. Valahol érteni vélem, valahol nagyon nem, én meccsre az élő játékért megyek. Néha stadionon belül is az az érzésem, hogy az bennszülöttek hotdogozni és sörözni jönnek... Ja, a stadion környékén lakók pedig game day-en kiadják a füvüket, hátsó udvarukat, minden lapos négyzetcentimétert a parkoló autóknak – itt ugyanis kb. senki nem érkezik tömegközlekedéssel. Hazaúton láttam egy bringára ülő szurkolót, neki pirospont jár :) A parkolásra visszatérve, két utcával arrébb 20 dollárért, egy utcányira már 35-ért, a stadion mellett meg potom 80 (!) dollárért lehet letenni a verdát – nem is olyan rossz bevételi forrás, ha elég nagy udvara van az embernek…

Mi inkább gyalogoltunk egy kicsit


Tailgate-elők és a Lambeau Field


Születésnapos sajtfejűvel

A ’cheesehead’ = sajtfej(ű) eredendően a wisconsiniak beceneve, de elég hamar azonosult a Packers-szurkolókkal is, úgyhogy Bagoly egyik első teendője volt (még érkezéskor, a madisoni reptéren) egy sajtfej beszerzése. Azóta szerintem vörös párnán tartanánk, vitrinben, ha lenne vitrinünk. Közvetlenül a G-betűs, zöld-sárga-fehér, Green Bay-special edition M&Ms mellett.

Némi sorbanállás, némi security check
 után már be is jutottunk, kb. épp kezdésre


A Packers támad


Eksön van!


Jets támadás

Az ellenfél a New York Jets volt (szép is lett volna, ha ismét egy Packers-Giants meccset sikerült kifognunk, de sajnos idén nem sorsolták össze őket), csak a szerencsén múlott, hogy éppen a másik new yorki csapat járt most errefelé. Szerintem az egész stadionban nem volt más kékmezes szurkoló, a Green-Bay-tengerben elveszik a zöld-fehér Jets-mez; rajtam kívül még egy-két lila Minnnesota-mez akadt… Néha meg is néztek, hogy emmeg mit keres itt? Volt, aki meg is kérdezte, hogy milyen mez van rajtam, aztán leesett neki és ezzel kommentálta: ’Oh, New York. But the Giants. You’re all right.’ :) De hát most, vettem volna fel Green Bay-es álruhát?

Az end zone közelében


És végre egy touchdown – le akartam kapni a híres
 Lambeau Leapet, de Randall Cobb túl gyorsan leugrott

A Lambeau Fielden ugyanis a szurkolók nagyon közel ülnek a pályához, a touchdownt szerző játékosok pedig rendszerint felugranak a fal tetejére pár másodpercre egy kis pacsizásra, meg vállveregetésre – ez a Lambeau Leap (leap = ugrás).

Minden, minden zöld-sárga
(hivatalosan talán aranyszínű, de igazából sárga)


Amikor áll a játék – egy focimeccs is bruttó négy óra,
 hisz valamikor reklámozni is kell


Legendák


Az elején elég harmatos volt a Packers,
 de itt már megtalálták az ON gombot


Clay Matthews ácsorog a pálya szélén – az NFL-ben
 nem kötelező a hosszú hajat összefogni, jó arra a sisak is


Viszont nem tehetek róla, de emiatt Matthewsról
 mindig ez a kép jut eszembe :D

Egy idő után annyira felpörgött a dolog, hogy Aaron Rodgersnek (az irányító, no. 12) arra is volt ideje, hogy a pálya mellett sétálgatva és a törölközőjét lobogtatva vezényelje a közönséget – közben azért a defense a pályán izzadt.

De mint azt feljebb is láttátok, a stílus a lényeg :)


Majdnem teltház volt,
 a maximum 78 200 fő a Lambeau Fielden


Egy sor fehér fenék, egy sor sárga fenék
 – hogy Mókust idézzem :)


Győzelem


Áramlik hazafelé a zöld-sárga tenger


Fú, nagyon Ámerika – de szépek a fények :)


Hazafelé még nagyobb szívás a forgalomban evezni (próbálni)

Az ilyesmit nevezik gridlocknak, ami akkor áll elő, ha négyzetes az úthálózat és az autók nem hagynak szabad helyet a kereszteződésekben, ha lassul a forgalom, hanem mindenáron át akarnak furakodni a túloldalra – előbb utóbb annyira lelassul mindenki minden irányból, hogy megáll az egész, aztán onnantól borzasztó nehéz kibogozni. Úgy voltunk vele, hogy jobb ezt az egészet elkerülni, kerestünk egy alternatív útvonalat, eredetileg csak azért, hogy eggyel vagy kettővel későbbi felhajtón kelljen felmenni az autópályára, de végül egész komoly Wisconsin detour lett a forgalmi helyzet aktuális alakulásának (a dugó és a tömeg szép lassan az autópályára is felfolyt) és egy nem jelzett útlezárásnak köszönhetően. Azért pacsi a google-mapsnek, az aktuális forgalmi helyzetekkel kapcsolatos tájékoztatásban egészen profi és használható :)

Kb. este tizenegyre értünk vissza Madisonba, így aznapra már nem nagyon maradt más teendőnk, mint fellőni a pizsit. Másnap viszont még benéztünk vendéglátóinkkal az egyetemre, Mókus city tourt tartott nekünk a buszról – hát elképesztő méretű ez a University of Wisconsin, csak a madisoni kampusz akkora, mint egy kisebb város. Később mind Katának, mind Balázsnak órát kellett tartania (a hétfőn arrafelé is iskola van), addig mi a szemerkélő eső ellenére császkáltunk egy kicsit a városban.

Az egyetem egyik legrégebbi épülete, a Bascom Hall

Akkoriban még minden kar ebben lakott, nem százhetvenhét épületben…

Lake Mendota – a nagyobbik madisoni tó,
 kicsit borús hangulatban


Az egyik egyetemi kajálda terasza – ez milyen jó hangulatú
 hely lehet, ha nem 10 fok van és esik az eső


Apróság a belvárosban

Később meg akartuk még nézni a Capitolt (Madison az állam fővárosa), de addig csellengtünk az egyetemi épületek között, hogy erre már éppen nem maradt időnk, mentünk vissza vendéglátóinkhoz ebédre. Még több burger, még több olajban sült bizbasz, pedig magunktól sem ők, sem mi nem ezen élünk. De a többi helyen meg nagy volt a sor, mi meg a kevés kis maradék időnket inkább a kaja feletti beszélgetéssel akartuk tölteni… majd diétázunk kettesével :) Ebéd után Balázs még felvitt minket a matekosok viszonylag magasan fekvő és önmagában is magas épületének a legfelső emeletére, innen egész jól be lehet látni a város közepét, ott beszélgettünk még egy sort, aztán mire éppen indulnunk kellett volna Katához, aki a reptérre fuvarozásunkat vállalta, megszólalt a tűzjelző, úgyhogy gyalog rongyoltunk le a kilencedikről… Expect the unexpected, ahogy kerozinos körökben gyakran mondják. Lent elköszöntünk Macitól, akinek még délután órát kellett tartania, átügettünk Mókushoz és közösen hazabuszoztunk. Némi összepakolás után még leültünk egy kávéra, aztán már indulni is kellett… olyan rövid volt ez a három nap! Persze a rákövetkezőeket sem láblóbálással töltöttük, de azért jó lett volna még egy kicsit maradni… de hát, nem lehet mindent… legalábbis egyszerre :)

Zárókép – a Capitol. Nem saját kép (forrás), de talán érthető,
 hogy miért akartuk megnézni :)