Avagy
a pekingi császári palota, mely nagyjából 500 évig szolgált a kínai császárok
lakóhelyeként és a birodalom központjaként. Az 1400-as évek elején építették,
majdnem 1000 épületből áll, potom 72 hektáron terül el Peking
városközpontjában. A palotáról egész részletes cikk található itt, én inkább a
képes beszámolóra szavazok.
És
igen, gyönyörű, kínai akcentussal beszélte a magyart. De legalább jót
mosolyogtam rajta :)
Utóbbit
több száz kilométerre innen faragták ki, majd jégtömbökön csúsztatták el idáig
és illesztették a helyére. És nem egy ilyen kőtábla van. Nyilván ez akkoriban
hatalmas mérnöki bravúr, de a fényűzésnek ilyen mértékével mai ésszel
kismértékben sem tudok egyetérteni. A monumentalitás egyébként a palota
egészére jellemző – nyilván, hisz a hatalmat kellett szimbolizálnia; meg amikor
még használatban volt, csak a császári család és magasrangú hivatalnokok
tehették be ide a lábukat – innen ered a Tiltott Város név. Ma viszont
elözönlik a turisták és elsősorban a hazaiak. Mivel annyian vannak és akkora
hatalmas az ország, sok vidéki családnak zarándoklatszerű program, hogy majd egyszer megyünk a
fővárosba és megnézzük. Erről az ugrik be, amikor nálunk néhány vidéki iskolában alsósokat Budapestre viszik
osztálykirándulni és végighúzzák őket a Parlament-Budai Vár-Nemzeti Múzeum
szentháromságon. Félreértés ne essék, én nagyon szeretek a várban
sétálni, és mint épület, szép ez a cirkusz is…
... de
abban is biztos vagyok, hogy 9 évesen nem tudtam a helyén értékelni a 3 napos
budapesti kiruccanás minden programpontját. (Az azóta bezárt Vidámparkban tett látogatás és hogy a fejenként kapott 7 jegyet pontosan melyik játékon és
milyen sorrendben használjuk fel a padtársammal, sokkal jobban megmaradt).
De
vissza Kínához, szóval sok, nagyon sok a helyi turista és igen, sokan hoznak
magukkal egészen pici gyerekeket, babakocsiban, meg ölben, meg mindenhogyan –
és igen, általában szülőpáronként egyet. Talán ez a titka a dolognak. El tudom
képzelni, milyen 4 gyerekkel múzeumba menni. Ha már egy teremben sikerül
tartani őket huzamosabb időre (mondjuk 3 és fél percre), komoly teljesítmény.
A
palotában majd nyolcezer szoba van, de az első 8-10-nél, amit az audioguide,
illetve az idegenvezetők bemutatnak, olyan tömeg és lökdösődés van; hogy
képtelenség még csak megbámulni is az üvegfal mögött levő szobákat, nemhogy
megszemlélni. És ha nem vagy elég határozott, könyökölnek, taposnak és a
fényképezőjükkel fejbevernek a turistatársak. Ja, és hacsak nem visítasz fennhangon a sérelem megtörténtekor, az elnézéskérés fogalma ismeretlen.
Három
remegős és sötét kép után feladtam az első szobát, mondván, hogy ha van még
vagy nyolcezer, nem kell nekem a testi épségemet kockáztatni az első tízért.
Szobának egyébként itt azt nevezik, ami négy oszlop között, tető alatt van –
minden országban más. Svájcban manapság egy négy és fél szobás lakás konyhával
együtt annyi, mert az is szoba, de a fürdő már nem. Otthon meg, ha valaki egy
panelban egy félszobát hosszában elválaszt egy gipszkarton-fallal, azt mindjárt
két félszobaként próbálja kiadni… inkább vissza a Tiltott Városba!
A
sárga a mindenkori császár színének számított, ezt használták szinte az egész
palotában. Kivéve például a könyvtár tetejét, az fekete tetőt kapott, mert ez
a szín a vizet képviseli az öt elem közül és ennek tűzvédelmi szerepet
tulajdonítottak.
mire végigérnek rajta, kezdhetik elölről
A
23. császárnéi és ágyasi szoba megtekintése után kezdett kevésbé izgalmassá
válni a dolog – annyira sajnos nem vagyok szakértő a hagyományos kínai
építészetben, hogy az apró művészeti értékeket is észrevegyem.
hogy másoknak is és hogy a szemem magasságában hordják a kis bökős végeket
Az
esernyők elleni harcot úgy egy óra után adtam fel, nagyon sokan voltak a
látogatók, nem igazán figyeltek arra, hogy kit vizeznek össze, meg csépelnek az
esernyőkkel, úgyhogy búcsút intettem a Tiltott Városnak és kisétáltam a hátsó
kapun.
hogy kívül vissza is kell majd sétálnom a másik bejárathoz,
mert onnan megy a metró…
– valaha a palota része volt – itt még körülnéztem
A
parkban van egy kisebb mesterséges domb, a tetejéről jól rá lehet látni a
Tiltott Városra – már amennyire az időjárás és a szmog ismeretlen arányú keveréke
engedi.
Meg
nem is akartam tudni, hogy most köd van, vagy tulajdonképpen nem, csak sok az autó a városban; úgyhogy
lassanként elindultam a szállásom felé. Pekingről az volt az összebenyomásom,
hogy hatalmas, rengetegen vannak és úgy általában az az érzésem, hogy Kína méretét, népességszámát és területét pedig lehetetlen
európaiként igazán elképzelni. E tapasztalat után különösen kíváncsi vagyok
Hongkongra és Sanghajra – ez a két város még hiányzik a munkaügyi palettámról;
valahogy még nem keveredtem arrafelé. Lépéseket kell tennem az ügy érdekében :)
