Hegyibéka és Zsebibaba ügynökök fondorlatos módon el akartak tenni láb alól, de – minthogy én erről most tudósítok – nem sikerült. Ám mindezek előtt a szokásos körök, hogy mit is vártam előzetesen az országtól. Kívülről ez egy normálisabb országnak tűnik, beszélnek értelmes nyelven, legalábbis Zürich a német nyelvű részhez tartozik, és mivel olyan németjellegű az ország, a tüchtig az első szó, ami eszembe jut rájuk gondolva, ami valami olyasmit jelentene, hogy rendesek, precízek, szabálykövetők, valami ilyesmit jelent nekem az, hogy tüchtig. Ugyanígy, németjellegűségük okán a kajáik sem feltétlenül ehetetlenek, kifejezetten a „kóbászuk” kipróbálására brazíroztam. Ezek a várakozások úgy ahogy teljesültek is.
Németül végül is beszélnek. De inkább swizzerdütschül. Ez valami olyan, mintha egy angol elkezdene németül beszélni, a magánhangzókat elnyújtják, a mássalhangzókat meg néha kicsit megváltoztatják. „Grützi”, így köszönnek, illetőleg „merci” a köszönöm, német nyelvterületen is. Azért ha azt tapasztalják, hogy németül beszélsz, akkor összeszedik magukat, és ők is németül beszélnek. Tehát tulajdonképpen beszélnek értelmes nyelven.
A tüchtigséggel sincs baj alapvetően. A vonatok és mindenféle közlekedési eszköz, aluljárók, pályaudvarok nagyon tiszták, pontosan járnak (egy alkalmat leszámítva, de erről majd később). Ehhez persze jó drágák is. Az utcák is tiszták, olyan tüchtig minden. Volt ez a szombat esti össznépi buli, rengeteg fiatal a pályaudvarra húzódott be az eső elől, ehhez megfelelő mennyiségű szemetelés is társult. Volt egy fazon, aki egy bazi nagy kukát vonszolt maga után az iszonyatos tömegben (mi mindenféle cucc nélkül alig tudtunk átvergődni rajtuk), és szedegette össze a szemetet. Nem teljesen világos, hogy ez miért volt jó, ugyanis lényegében azonnal újratermelődött a szemét, de azért ő csak dolgozott. Másnap reggelre (na jó, délutánra, mire felkeltem) nyoma sem volt annak, hogy mi történt itt előtte este, mindent kitakarítottak.
A közlekedési rendszer itt is zónás, de mivel kisebb város, nincs metró, csak villamosok, meg vonatok, illetőleg ilyen S-Bahn szerű dolgok. A díjszabás meglehetősen érdekes, valami 8 CHF volt a napijegy az egyes zónában 24 órára, 24 CHF volt egy retúrjegy kettőnknek Turgi-Zürich HB vonalon. Fel akartunk menni az Ütlibergre, amihez kiegészítőjegyet kell venni, mert egy nem szomszédos zónában fekszik, ez fejenként 16 CHF volt, viszont ilyen bérletjellegű dolog volt, 24 óráig 4 zónára volt érvényes. Kicsit sokalltam a dolgot árban, úgy éreztem, hogy ezt biztosan meg lehetett volna tenni olcsóbban is, például kiutazni a belső zóna szélére 8 CHF-os már megvett napijeggyel, és onnan 4 megállót utazni a fel az Ütlibergre. Utólag ellenőriztem, hogy ez 25 CHF lett volna fejenként. 4 megállóra, kb. 10 perces útra. Nem teljesen értettem.
Budapestre hétfőn reggel a 6.55-ös géppel jöttünk, ki volt számolva, hogy a legelső vonattal tudunk menni Turgiból Badenbe, ahol egy tízperces átszállásunk van az első olyan vonatra, ami közvetlenül kivisz a reptérre, és egy órával a repülő indulása előtt érünk oda, ami még pont elég lehet. Hétfőn hajnalban ott is voltunk a turgi vasútállomáson, és vártuk a vonatot, amire egyszer csak kiírták, hogy meghatározatlan ideig késik. Ez nem hangzott túl bíztatóan. Ha lekéssük a csatlakozást Badenben, akkor elég komoly eséllyel a repülőt is lekéssük. Kisvártatva bemondták, hogy a vonat az előző faluban áll, műszaki gondjai vannak. Ekkor Hegyibéka ügynököt is riadóztattuk, hogy hogyan lehet taxit rendelni, mert az valószínűleg olcsóbb, mint egy repjegy aznapra Pestre. Aztán, mire Hegyibéka ügynök bebootolt, addigra a vonat is megérkezett, szerencsére. A vonatokhoz még annyit tennék hozzá, hogy utaztunk rajtuk kb. 10-szer, illetve villamosoztunk is nem keveset, de egy kalauzzal nem találkoztunk. Nem ellenőrizték a jegyet egyszer sem, és nincs automata ellenőrző-beengedő rendszer sem. Talán ennyire szabálytisztelőek a helyiek.
Rengeteg katonát láttunk, akik nagy valószínűséggel sorkatonák voltak. Itt ugyanis eléggé komolyan veszik ezt a dolgot, a semlegesség fenntartásához (a kétségkívül erre alkalmas terep mellett) elég komoly saját hadsereg járul hozzá. Ezen túlmenően a hadköteles korúak tartalékosak tán valami 40-50 éves korukig, ami azt jelenti, hogy minden évben 2-3 hetet eltöltenek a hadseregnél az ismereteiket karbantartandó. És ha mindez nem lenne elég, ezen tartalékosoknak kötelező egy saját fegyverrel és hozzá való lőszerrel rendelkezni, amit a hadsereg bocsát a rendelkezésükre, és otthon tartják. Szerintem egy kicsit túlparázzák ezt a dolgot. Lehet, hogy száz éve ez elég volt és talán szükséges is. Ma viszont nem látok olyan országot, amelyik meg akarná támadni Svájcot (nyilván a szomszédai, vagy valami közeli ország jöhetne szóba elsődlegesen) szárazföldi hadsereggel belátható időn belül. Másrészt az 1999-es Szerbia elleni NATO támadásnak az a tanulsága számomra, hogy térdre lehet kényszeríteni úgy egy országot, hogy szisztematikusan visszabombázod a középkorba, és egy katona sem teszi be a lábát az országba. Ilyen szempontból sokkal sérülékenyebb egy-egy ország, mint akár a második világháború idején volt bármelyik. A napi működéshez olyan infrastrukturális elemek szükségesek, amik kiváló célpontot jelentenek a GPS-es irányítású bombák korában. Kilőni egy-két hidat, atomerőművet, vízerőművet, bármit. És az ellen nem véd az otthon tartott gépfegyver. De hát, az ő bajuk :)
A kajáik rohadtdrágák, például 60 cent, vagy mi a pék volt egy zsemle. Azaz kb. 120 Ft. Azért nem minden volt ennyire drága. A „kóbászaik” teljesen jók. Majdnem annyira, mint a Thüringer Traum Berlinben :) Hegyibéka ügynök szerencsére már kitapasztalta, hogy mit érdemes itt enni, a sajtok meg a csokijaik kifejezetten magas minőséget képviselnek.
És akkor az ellenem elkövetett gyilkossági kísérletről. Már korábban említettem, hogy egyszerre vagyok tériszonyos és vonzódom a magas helyekhez. Párizsban az Eiffel-tornyot küzdöttem le, Londonban a London Eye üvegkalitkáját éltem túl, itt viszont valami igen magas helyet céloztunk meg, a Drüseberget. 2200 m tengerszint felett. Hegyibéka és Zsebibaba ügynökök fondorlatos módon kihasználták pillanatnyi gyengeségem, és beleegyeztem, hogy a T4-es kategóriájú, Hegyibéka ügynök szerint tök könnyű túrán részt vegyek. Felfelé az elején egy könnyebb utat választottunk, mintegy másfél óra alatt mentünk 4 km-t egy eléggé lankás autók által is járható úton. Közben a két álnok ügynök folyamatosan meg-megállt késleltetve a haladást - málnát enni. Tovább haladtunk egy már komolyabb emelkedős úton, majd eljutottunk egy olyan részre, ahol már több volt a szikla, mint a fű, és ezzel párhuzamosan a felszín már közelebb volt a függőlegeshez, mint a vízszinteshez, csak amiatt volt járható a terep, hogy ide-oda kanyargott rajta az út. Eléggé valószínűtlen volt, ahogy a köd leereszkedett (vagy belegyalogoltunk a felhőbe?), a látótávolság volt vagy 10 méter, és körben meg sziklák és tejfehér köd volt látható. Volt egy-két rázósabb szakasz is ott fent, ahol már lepergett előttem életem filmje, hogy ezen visszafelé hogyan fogok átmenni, mert fölfelé mindig könnyebb valahogy. Volt, ahol villanypásztor nehezítette a haladást, amit ügyesen a függőlegesközeli falon egyensúlyozva kellett átlépni a nagy meredélyek tetején, ahol letekintve a nagy fehérséget lehetett látni. Nagy nehezen felértünk egy nyeregszerű részre, ahonnan tényleg pompás kilátás nyílott a 3-4000 méteres csúcsokra. Az idő rövidsége, a visszaút veszélyessége, és a felfelé vezető út mégveszélyesebbsége miatt némi pihenés után úgy döntöttünk, hogy lefelé indulunk, hogy elérjük az utolsó buszt. Tudtuk, hogy ha ez nem sikerül, akkor gyalogolhatunk 5 km-t a következő faluig. Ez nyilván nagyon hiányzott volna 1200m szintkülönbség oda-vissza megtétele után. Legalábbis ezzel akartak rávenni, hogy siessek. Lefelé a meredélyen. Életveszélyes lejtőkön. A lefeléút eleje meglepően veszélytelennek tűnt, legalábbis ahhoz képest, amire a felfeléút alapján számítottam. Egy számomra elfogadható tempóban tudtam haladni, bár térdtől lefelé minden lépésnél az összes lábizmom jelezte, hogy ő inkább most már szabadságra menne. Hogy egyszerűbb legyen a dolgunk, az eső is elkezdett esni, ez nem tett jót a már amúgy is alacsony szinten lévő biztonságérzetemnek. Hideg is lett, így az egy szál pólómra felvettem egy pulóvert és egy kabátot is, ez később eléggé rossz döntésnek bizonyult. A nagy sietés eredményeként elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol választani lehetett a 4km-es lankásabb lejtő és az 1 km-en 400 m-es szintkülönbségű út közül. Ekkor még majdnem egy óra volt hátra a busz indulásáig. A rövidebb utat választottuk. Itt történt a gyilkossági kísérlet is. Ez egy nagyon durva rész volt. Szinte függőleges fal, teljesen erdős, és szinte végig sziklák, lépcsők. Az eső miatt csúszott, mint a fene, rengeteg helyen csak egy kis korlát választott el a mélybe zuhanástól. Én mentem, ahogy bírtam, testem egyetlen porcikája sem kívánta már a plusz 5 km-es sétát a következő faluig. Az eső miatt tiszta víz voltam kívülről, a kabát és pulóver miatt meg izzadtam, úgyhogy a kabát alatt is csurom víz lettem. Hogy a biztonságérzetem még csökkenjen, a szemüvegem kb. 2 perc alatt bepárásodott, hiába törölgettem. Minden egyes lépésnél vízcseppek estek le a homlokomról, nem volt nyilvánvaló, hogy most az eső folyik-e rólam, vagy az izzadság. A két másik ügynök csak várt az alkalomra, hogy amikor ennyire a halálomon vagyok, akkor majd eltesznek láb alól. Ez a pillanat az út közepén jött el. Volt egy különösen meredek rész, ahol a már addig is durva lépcsős rész egy létrában folytatódott. Egy 20 méteres, függőleges létrában. Ráadásul a legfelső két foka úgy volt megépítve, hogy nem lehetett rendesen rálépni, csak a cipő orrával. A két ügynökleányzó lemászott, és bíztattak, hogy akkor most én jövök. Eleve már lenézni is borzasztó volt. Ezt nem turistaútnak tervezték, ez kivégzőhely tériszonyosoknak. Mit volt mit tenni, a buszra sietni kellett, így nekiindultam, hogy legyőzzem önmagam. Egyből felülről a harmadik fokra léptem, kikerülvén az azonnali leesést a csúszós, keskeny fokok miatt. Koncentráltam, hogy ne nézzek le, mert az kb. az azonnali halált jelentette volna (erre pályáztak a lent várakozó ügynökök). Minden egyes lépéssel közelebb kerültem az anyaföldhöz, azért a biztonság kedvéért jól megfontoltam minden mozdulatot. Nagy nehezen, magam sem tudom, hogy hogyan, de leértem az aljára. Túléltem. Minden nehézség ellenére. Ezek után a lejjebbi részek már könnyed sétaútnak tűntek. Mindazonáltal még mindig ott volt a veszély, hogy a mélybe zúgok, így csak mérsékelt tempót tudtam diktálni. Végül nagy nehezen leértem a buszhoz, illetve oda, ahonnan addigra már bőven elment. Abban biztos voltam, hogy én most onnan egy centit nem megyek sehová sem gyalog. Némi átöltözés, kóla és ücsörgés hatására kommunikációképes állapotba kerültem, ugyanis leérkezésemkor inkább egy zombira hasonlíthattam. Egy kedves helybéli, kinek egy szavát nem értettem, mert swizzerdütchül beszélt, levitt minket a közeli faluba. Hegyibéka ügynök már jól asszimilálódott a helyiek közé, így ő képes volt letárgyalni ezt. Kicsit rémisztő volt, hogy mennyi sört meg Jägermeistert töltött magába az ürge, mielőtt kocsiba ült, de még mindig inkább ez, mint az 5 km az esőben. Ahhoz képest teljesen jól vezetett, bár a kocsiban terjengett az alkoholszag, ha egy rendőr megállítja, akkor szonda sem kellett volna ahhoz, megállapítsák a véralkoholszintet. Talán tudta, hogy nincsen arrafelé rendőr ilyenkor. Estére mi más lehetett volna a vacsi, mint „kóbász”. Ezzel pótoltam a nap folyamán kiesett rengeteg kalóriát, amit az életben maradásra koncentrálva fogyasztottam el. Két szép nagy „kóbászt” ettem meg, ezzel sikerült visszatérnem az élők sorába. A gyilkossági kísérlet nem sikerült végül.
Svájc azért szép hely, meg olyan tüchtig. A hegyek is rendben vannak, csak ne kelljen rájuk felmászni, illetőleg leginkább lemászni. Azért a létrás helyektől óvakodjatok, ha erre jártok. A három hely közül, ahol ezen a nyáron jártam, ez tűnt a leginkább élhetőnek, nem feltétlenül tudnám megmondani, hogy miért, ez inkább egy ilyen érzés. Ha mégis mondani kéne valamit, akkor az az lenne, hogy Párizs és London olyan helyek, ahová magáért a városért, a látványosságokért is érdemes elmenni. És el is mennek sokan. Rengetegen. Zürichnek nincsenek ilyen látványosságai, így nincs is annyi ember. Ha ott élsz Párizsban, akkor nem feltétlen értékeled, hogy ott van pl. az Eiffel-torony, hogy bármikor elmehetsz megnézni. Nem mész el minden nap. Azért érdemes megnézni mindegyiket saját szemmel is, de a három közül lakhelyül én Zürichet választanám. Van ott tó is, meg hegyek is, mi szem-szájnak ingere, és van „kóbász” is, meg ha akarnak, beszélnek értelmes nyelven is. Kell ennél több? :)
