Síre fel! 2

Ez legalább úgy hangzik, mint egy B-kategóriás színészekkel tömött, alacsony költségvetésű, hollywoodi családi vígjáték. De inkább afféle kibővített sporttársi, szociológiai és fájó végtagi szösszenet lesz. Előzmények itt.

A síliftekről

A bébipályán való gyakorlásban nem igazán kerül képbe a sílift, mint olyan – általában egy széles gumiszalag van, ami olyan 4-5 méternyi szintkülönbséget küzd le, így az egyetlen feladat az, hogy a két sílécet teljes terjedelmében a gumiszalag területén belül helyezzük el. Végtagjainkkal együtt. Síbotokkal is együtt még nem mindenkinek sikerül elsőre, egyik alkalommal felfelé menet egy olaszul karattyoló kisfiú elhagyta a botját, egészen kétségbeesve mutogatott rá, meg kiabált, hogy valaki hozza már magával, aki már elég fejlettnek érzi magát ahhoz, hogy lehajoljon menet közben (első síelésem alkalmával ez számomra kivitelezhetetlen mozdulatsornak tűnt). Végül sikerült, de valami nagyon ragaszkodó hó lehetett, mert a botért cserébe majdnem otthagytam a kesztyűmet. Azért a szalag végén a kissrác egy ’Grazie!’-t odavetett, aztán már iszkolt is a lejtő felé. Egyébként ezt a liftet angolul magic carpet-nek, vagyis varázsszőnyegnek hívják, ebből is látható, hogy nem feltétlenül a mi korosztályunknak találták ki :)

Ha az ember kikerül a gumiszalagos korszakból, jönnek a csákányos liftek, ezek már 50-80 méteres szintkülönbséget is tudnak. Nagyjából úgy festenek, mintha hatalmas csákányokat aggattak volna egy acélszalagra, az alsó felén áll egy fickó, elkapja a cuccot, szépen odatolja az lelkes síelő nemesebbik fele alá; aztán irány-darány felfelé. Van, aki egyedül megy rajta (a csákány egyik felén); viszont kényelmesebb párosával, mert legalább oldalra nem kell annyit egyensúlyozni, meg nem csúszik le róla az ember. Kívülről úgy látszik, mintha az ember ülne rajta, de ez sajnos csak a látszat, némileg feszített izmokkal tartani kell a lécet, hogy ne másszon ki oldalra – ráadásul a nap vége felé egyre több a nyomvályú, amik dobálják – másrészt ez tulajdonképpen egy csúszós alapra állított lapként tolja fel az embert; egy rongybabával nem nagyon tud mit kezdeni. Így aztán felfelé menni is tud lenni fárasztó! :) A csákányos lift legviccesebb felhasználói egyébként a szülők két gyerekkel, a kicsi a szülő lába között, a másik a csákány túloldalán, miközben a csákány valahol a görnyedő és a kisebbik gyereket irányba tartó felnőtt vádlija és térdhajlata között tolja felfelé az egész csapatot – csak hogy a nagyobbik gyerek rá tudjon támaszkodni. Micsoda dolgokra képes ez a szülői ösztön…

Kék, piros és fekete – a varázsszók

A síelést távolról figyelve is már feltűnhet az embernek, a hozzáértők úgy tartják, az a nagy király, aki a fekete pályán tolja. Igazából ez amolyan bennfentes szóhasználat, amitől mindenki, akinek még életében nem volt síléc a lábán, bizonytalanul és tájékozatlannak érzi magát, pedig csak a pálya meredekségéről van szó. A kék a legkevésbé meredeket jelöli, a piros a meredekebbet, a fekete a legmeredekebbet. Nagyjából Európa-szerte ezeket használják, néha van még zöld – ez a bébipálya – meg sárga, ami a nem karbantartott, ritkán ellenőrzött, sokszor keskeny és általában freeride pályákat jelöli. Vagyis irtáson és/vagy bozótban, zergék között szlalomozva lehet rajta lejönni :) Mindenesetre a szakzsargon szerint menőbben hangzik, hogy valaki már a „Black League tagja”, mint hogy ő már 40%-nál nagyobb lejtőszögű lejtőkön is képes egy darabban lejönni. Mondanom sem kell, mi egyelőre a kék pályák lelkes eső-kelői vagyunk :)

És igen, néha ez is felmerül bennünk. (kép innen)

A kék pályák lakóiról

Ugyanolyanok, mint a bébipályáké, csak merészebbek, gyorsabbak és még nagyobb hülyeségeket képesek csinálni. Persze nem csak ez van, vannak a síoktatók után szépen kanyargó libasorok, amiben 6-8 kölök pontosan azt csinálja, amit kérnek tőle, de az önmagában nem annyira látványos… Szóval az ember szépen megtanul kanyarodni, fékezni, átzavarják a kék pályára, megtanulja használni a csákányos liftet, aztán szembesül vele, hogy bár a pálya (ez éppen) vagy 30 méter széles, mégis vannak más, sokszor hasonlóan béna síelők, így némi síKRESZ sem árt. Ez nagyjából annyit jelent, hogy illik megpróbálni nem a pálya teljes szélességében kanyarogni, továbbá nem elgázolni az előtted levőket. Ezt elmagyarázhatnák a bébipályához hasonlóan itt is keresztbe-hosszába rohangászó kölköknek is, meg még azt hozzátenni, hogy hirtelen befékezni és keresztbe megállni a pálya kellős közepén sem illik egy egész csoport előtt, mert abból tömegkarambol lesz. True story.

A merészséggel, gyorsasággal együtt több esés is van, szinte minden lejövetelnél látni valakit, aki éppen egy nagyobb zakó után tápászkodik. Az elején nálunk még csak Bagoly esett szépeket, de itt már én is ráéreztem az ízére, vagy egyszerűen a síléc és a végtagjaim közötti nézeteltérések eredményeképpen, vagy a hirtelen elémkerülő 10 éveseket kikerülendő.

A sorbanállásról

A síliftek előtt kapuk vannak, melyeken síliftbérlet birtokában lehet áthaladni. Sokszor sorba kell állni, de ha nem állsz az előtted levő síléce sarkán, vagy még inkább a lécei között, máris eléd tolakodnak. Felnőttek is. Egy dolog, hogy a gyerekek nem mindig feltélezik, hogy a kaputól 3 méterre kérődző egyén sorba szeretne MAJD állni, de hogy a léceid között is megpróbálnak néha előrefurakodni, az már túlzás. A másik, hogy a szülő gyerekkel sokszor így is úgy gondolja, hogy joga van hamarabb sorra kerülni, mint az otthoni orvosi rendelőben vagy az okmányirodában. Mondjuk ezek nagyrészt a külföldiek, akik itt telelnek. Ez amúgy is egy külön állatfaj, ő nem otthon van, ő ide pihenni jött, neki joga van torka szakadtából üvöltve megbeszélni az ebédre vonatkozó terveket a pálya kellős közepén, átgázolni a leparkolt síléceken, mert ő rohan az étterembe, kicsapni a tarack, lökdösődő kölköket a hóra egész napra és leinni magát a sárgaföldig. Elnézést, de tényleg. Vannak persze nem ilyenek is, egyszer egy angol családdal mentünk fel a kabinos felvonóban (ez visz fel 400-ról 1400 méterre), éppen a kisebbik gyereket próbálták idomítani, hogy hogyan kell viselkedni a síiskolában – követni, amit a síoktató néni mond, mikor lehet játszani a többiekkel, melyik zsebébe tették a síbérletét és hasonlók :)

Végül pedig a sajgó végtagokról

Kívülről a síelés úgy tűnik, minta amolyan úri, könnyű sport lenne, mint a golf. Hiszen felfelé mászni nem kell, a lift felvisz, aztán csak lecsúszol. Aha. Így kezdőként az ember már a második óra után remegő combizmokkal kanyarog és fékez, imádkozik, hogy ha esik is egyet, akkor ne túl nagyot; csak azért mert már nem képes elég gyorsan reagálni az izmaival a változó terepre. Ugyanis ahhoz, hogy az ember a pályát „érezze”, gyakorlatilag állandóan rogyaszt, igyekszik a talpa első felén tartani a testsúlyát közben pedig a megfelelő irányba tartani a léceit – vagyis állandó szinte a teljes lábizomzat izomtónusa. A csákányos liftnél ugye felfelé sem lehet pihenni, így az effajta terheléshez még nem hozzászokott ember (legalábbis az olyan gyíkok, mint én) nagyon hamar elfárad. És persze minél fáradtabb vagy, annál több a hiba, bizonyos sebességnél elég egy kicsi, rossz irányú mozdítás a kanyarban a külső lécnél és máris hopp, fejes a hóba. A snowboard-osok sem könnyítik meg a helyzetet, ők „keresztbe” siklanak a pályán, kis hódombokat hagynak maguk mögött, a nap előrehaladtával pedig egyre több van ezekből, amik szintén dobálják a síléceket – ezek hatását is csak izommunkával lehet kordában tartani. Szóval 2-3 óra után már kellemesen el szoktunk fáradni, érezni kell, hogy mikor nem tudunk már eléggé koncentrálni és korrigálni a lesiklásnál, anélkül hogy igazán nagy zakó lenne a vége – így arra is jó, hogy az ember felmérje a saját határait és megtanulja időben azt mondani, hogy "akkor mára elég volt". Még jó, hogy nem egy hét intenzív síelés a program, nem is tudom, azokat hogy lehet végigtolni. Talán úgy, hogy estére nem várja őket kétheti mosnivaló, mert aznap mosónap van. Megyek is teregetni, jó éjt! :)