Sanghaj

Sanghaj Kína és egyben a világ legnagyobb metropolisza (elővárosokkal együtt jó 24 millióan lakják). Munkaügyben jártunk errefelé, egyedül ez a longhaul úti cél hiányzott még a gyűjteményből. (Nyáron megfordultam az ománi Muscatban is, de nem készült belőle bejegyzés, mert nyári 43°C-os, sivatagi melegben sok minden való nekem, csak nem a városnézés, így nem sokat láttam Omán fővárosából – talán majd egyszer télen.) Szóval, Sanghaj, szerencsére minden jól alakult, ember is felfért a járatra, irány a Távol-Kelet. Odaérés után azért egy két-három órás alvást bevállaltunk, de aztán a nyakunkba vettük a várost.

Sanghaj kereskedelmi csomópont, éppúgy tele van
 üvegpalotákkal, mint a világ összes többi nagyvárosa

Első körben a belváros felé vettük az irányt

Banképületek, tipikus financial district – akárhol lehetne a világon

Azért ezekről az épületekről már lehet tudni,
 hogy merre találhatók =)

Balra, a kicsit takarásban látható, egyébként egy sörnyitóra erősen emlékeztető épület a Shanghai World Financial Center, az előtérben a csipkézett, Empire State Buildingre hajazó monstrum a Jin Mao Tower, jobbra a csavart legnagyobb torony pedig a fantáziadús Shanghai Tower névre hallgat. Utóbbit 2016-ban nyitották meg, 632 m magas és a dubaji Burj Khalifa, illetve a Tokyo Skytree után a világ harmadik legmagasabb szerkezete. Fel kellett menni körülnézni, noha a pénztárnál szinte bocsánatkérően említették meg, hogy hát, öhmm, nem túl jó az idő, ugye tudjuk, hogy felhők vannak és lehet, hogy nem látni semmit. Persze a lényeg az volt, hogy ez esetben nem jár vissza a belépő ára. Azért bevállaltuk. És egész mákunk lett, sőt a felhőkön átszűrődő fényekkel jópofa volt a belváros.

Itt még inkább csak elmosódott – a háromlábú szörny
jobbra az Oriental Pearl TV Tower

Sörnyitó a szomszédban

Így talán jobban látszik

Alakul a felhőtlenség

Shanghajt a Huangpu-folyó szeli át - itt a háttérben

A túlpartján szállodák sorakoznak menő kilátással

Esténként pedig tömérdek sétahajó furikázik a vizén fel-alá

Tiritarkán kivilágítva

Miután felülről végigmustráltuk a várost, úgy döntöttünk, hogy az a folyópart elég jól néz ki, sétálunk egyet arrafelé. Na jó, meg előzetesen kértem tanácsot a helyi kollégáimtól, hogy mit ajánlanak első látogatás alkalmával mindenképpen megtekintésre érdemesnek és a ’The Bund’ – ez a folyóparti, felhőkarcolókra néző sétány neve – az első volt a listán. Csak Bagoly ugye szereti a tornyokat, úgyhogy tornyok first.

Íme, mindhárom.

Nagyváros – kisebbnek tűnt az autós forgalom,
 mint Pekingben, de lehet, hogy csak a hétvége miatt

A tornyok aljában kezdünk éhesek lenni (helyi idő szerint este nyolc, otthon meg éppen jól megkésett ebédidő), úgyhogy kerítettünk egy pizzát (igen, egzotikus kajákkal még mindig hadilábon állunk) és betoltuk, mielőtt továbbindultunk.

Vacsorakilátás felhők mögé bújó
 Holddal és Shanghai Towerrel

Pizza után Bund, de körülbelül csak tíz percig élvezhettük a dolgot, ugyanis szombat este tízkor lekapcsolják a díszkivilágítást, puff, mindenki menjen haza. Valahol értem, spórolni kell, valahol meg fura, hiszen többezres tömeg hömpölyög ilyenkor a folyóparton, meg ül az éttermekben… újraneveljük a fogyasztói társadalmat? Vajon mennyire működik?

Kilátás a The Bundról – már lekapcsolva.

Hát, nálunk biztosan, ha már így alakult, úgy döntöttünk, hogy visszadöcögünk a szállásra és alszunk egyet, hogy másnap hamarabb nekiugorhassunk a napnak. Persze így is egy óra volt visszaérni és hatalmas sprintet kivágva értük el az utolsó metrót este tizenegy táján.

Amin rajtunk kívül egyébként nem sokan voltak – asszem,
 nagyobb utaskapacitással kell számolniuk napközben =)