Köln.

Kézilabda. A változatosság kedvéért. Május elején természetesen élőben szurkoltunk a lányoknak a BL-címvédésért, szerencsére simán ment a dolog – nagyon régóta várunk erre. Jó érzés végre úgy szurkolni, hogy közben nem rágom tövig a körmömet minden meccsen :) De hogy ne szakadjunk el az érzéstől, a május végi/június eleji hétvégénket áthelyeztük Kölnbe, ahol a férfi kézilabda BL Final4-ját rendezték, többek között a Veszprém részvételével.

Show

Kezdés előtt

Veszprém

Hatosfal

Húzás

A német rendezés a meccsek szünetében a csapatok kabaláira
helyezte a hangsúlyt - itt éppen egy tigris zebrabukfencet láthatunk

Barcelona vs. Flensburg

Az első meccsnapon nagyon szurkoltunk a Veszprémnek, de sajnos a Kiel kegyetlenül erősen játszott, így nem jött össze a másnapi döntő. Aznap, a második meccsen előzetesen szerintem mindenki a Barcelonára fogadott volna, de a Flensburg csapata valami eszméletlen győzni akarásról tett tanúbizonyságot, hatgólos hátrányból visszaküzdötték magukat és végül hosszabbítás után hetesekkel kitessékelték a Barcelonát a döntőből. Sejtem, hogy ezzel nem mondtam túl sok újdonságot, de nagyon jó meccs volt! :)

Utána sétáltunk még egyet Kölnben

Rajna-parti park

„Denkmal der grauen Busse” – a szürke buszok emlékműve

A Rajna-parton található emlékmű a nemzetszocialista rendszer 1940-41-ben elhurcolt, nagyrészt szellemi fogyatékos áldozatainak állít emléket.

„Hova visztek bennünket?”

Kiértünk a Rajna-partra – szemben a dóm

A hídon pedig áramlik vissza a tömeg
 a belvárosba a húszezres Lanxess Arenából

Dómfotó pár perccel későbbről és délebbről

Kölnben szinte minden szállás foglalt volt (ami nem, az ennek megfelelően embertelenül drága) de nem estünk kétségbe, körülnéztünk Düsseldorfban. Szinte azonnal találtunk egy vállalható árú példányt a Hauptbahnhof mellett, király, innen az aréna (Köln Messe/Deutz megálló) húsz-huszonöt perc vonattal. Ráadásul, mint utóbb kiderült, a meccs belépőjegyei érvényesek voltak a tömegközlekedésre Kölnben és környékén – sikerült is letisztáznunk, hogy Düsseldorf Hb, sőt még Düsseldorf Flughafen is oda tartozik – ezúton is köszönjük a Deutsche Bahnnak, hogy belementek ebbe és spóroltak nekünk 6x11,50+epszilon eurót. Viszont egyúttal csókoltatjuk őket, mert valami eszméletlen késéseket produkáltak napközben a Köln-Düsseldorf útvonalon, az első meccsre épphogy odaértünk, mert 40 percet késett az vonat (kb. 20 perces úton), amire sikerült felférni. Egy előzőre egyszer már felszálltunk Düsseldorfban, de rengeteg utas volt (meg a vonat már eleve késve érkezett), így a személyzetnek udvariasan meg kellett kérnie az utasok egy részét, hogy szálljanak le és fáradjanak át a másik vágányhoz, amire 10 perc múlva érkezik egy ugyanúgy Köln felé tartó szerelvény. Lekászálódtunk. Meg még néhányan. De még mindig nem volt elég, a vonat nem tudott elindulni, úgyhogy a kalauz kocsiról kocsira vándorolt és keresett lelkes, leszállni hajlandó önkénteseket. Persze mire ez a vonat elment és megérkezett a következő, megint jó nagy tömeg gyűlt össze – közben pedig kiderült, hogy Köln és Düsseldorf között, Leverkusenben valami szabadtéri fesztivált rendeznek éppen – ez összeadódva az arénába igyekvő rajongókkal legyűrte az átlagos szombat délutánra tervezett vonatkapacitást. Congratulations!

Este hazafelé az aréna mellett vitt el az utunk

Vicces módon egy nagy csapat szurkoló még a bódék között tolta sör-virslit, meg énekeltek hozzá (nagyrészt veszprémiek), így zengett a környék a Veszprém-Veszprém-Veszprémtől! :)

Másnap reggel gyors hotelreggeli (ezügyben még mindig a picike nürnbergi hotel vezet az a hatféle sajttal és tízféle lekvárral, pedig a munka révén nem kevés hotelreggelit volt alkalmam tesztelni), aztán 20-25 perc késéssel meg is érkeztünk a belvárosba. Sétáltunk egy kicsit a dóm környékén, ücsörögtünk a Rajna-parton, aztán a tömeget követve lassan mi is kiáramlottunk a Lanxess Arénába.

Íme! – Hohenzollernbrücke

Tele…

van…

lakattal. Az egész. És ez csak az utóbbi évek kezdődött tradíció :)

Lakatfal

A hídon áramló tömeg közelről nem tűnik annyira sűrűnek, de a partról úgy tűnik, mintha az emberek órák hosszat csak jönnének és jönnének. Este meg visszafelé :)

Showtime a bronzmeccs előtt

Bemutatják a csapatokat

Veszprém

Itt még volt remény a bronzéremre

De aztán negyedik hely lett – azért szép volt fiúk,
és lesz ez még jobb is!

Az ezt követő Kiel-Flensburg döntő egy másik világ volt, de abszolút érdemes volt megnézni és minden elismerésem a Flensburgé, megérdemelték a trófeát, nagyot küzdöttek érte!

Időkérés alatt

A német szervezők a show részét profin megcsinálták, de semmi több. Eleve nem nagyon volt tere a szurkolásnak, a négy klub szurkolói keménymagját szétrakták az aréna négy sarkába (ez önmagában nem gond, lásd a budapesti Final4-ban a montenegrói szurkolók viselkedését), de a közöttük ülő közönség tapsikoláson kívül nem nagyon volt másra hajlandó. A helyszíni műsorvezetők nem voltak annyira rosszak, de szerintem nem jó tendencia, ha mindent át akarunk venni az amerikai közönségszórakoztatásból, ez itt nem megy, ahogy Budapesten sem ment, sőt kifejezetten bugyuta próbálkozásnak tűnt a dance cam (ha látod magad a kivetítőn, táncikálni kell). Azt meg egyenesen felháborítónak találom, hogy mikrofonba üvöltve buzdítják hullámzásra egy húszezres csarnok közönségét a BL-döntő második félidejének harmadik percében, játék KÖZBEN! Mintha tökmindegy lenne, hogy mi folyik a pályán. Másfél hullámnál nem is jött több össze, az is egyszer elhalt a felső karéjban, hát kézilabdát nézni jöttünk, nem hullámozni. Arról nem is beszélve, hogy a hullámzás elsősorban a hullaunalmas meccsek velejárója, úgyhogy meccsrejárásból, szurkolói hozzáállásból és a játék iránti tiszteletből tessék leülni, kedves szervezők, egyes!

A döntő végére a hazautunk ígért még némi izgalmat. Ha nem lesz hosszabbítás, ha az első kinézett vonat nagyon sokat késik, vagy ha a második kinézett vonat nagyon keveset késik és ha a düsseldorfi reptéren nagyon gyorsan el tudunk jutni a biztonsági ellenőrzésig és ha ott nagyon kicsi lesz a sor, akkor elérhetjük az esti repülőt Zürichbe. És ha van rajta még hely, akkor el is jöhetünk vele. A standby utazás szépségei. Egyéb esetben a reptéren keresünk szállást és másnap korán reggel jövünk haza, Bagolynak reggel kilenc körül be kell érnie dolgozni. Szóval a lefújást követő pár másodpercben (grat Flensburg, de most rohannunk kell) sprint/futás Köln Messe/Deutz állomásig, jó, a vonat két percet késik (az előzőről az okostelefon már megmondta, hogy more or less időben elment), útközben repjegyet veszünk, becsekkolunk okostelefonon (Bagoly), imádkozunk, hogy a vonat ne késsen még többet, illetve hogy a mobilinternet-kvóta ne fogyjon el (Zsebibaba). Fejenként három-három euró kikészít a farzsebbe, hogy a düsseldorfi repülőtér kis airtrainjére mindegyikőnk tudjon jegyet venni, attól függően, hogy melyikünk ér oda előbb, lesz-e sor az automatáknál, stb. Vonat megáll (T-minus 42 perc), rohanás hanyatt-homlok, az egy azaz egy db automata befelé, hát az nem műxik (-39 perc). Kisvonat egy perc múlva indul, személyzet sehol (a vonat vezető nélküli, automata). Megpróbál még egyszer, de hát ennek fele se tréfa, vonatba be, térdelőállásban várjuk a Terminal A/B megállót. Ajtó nyílik (-35 és fél perc), sprint; B20-33, vagy valami hasonló balra, lefékezek egy pult előtt, ahol a beszállókártyákat kérik. Hát ez a járat már le van zárva. Mondom, az nem létezik, még meg sem kezdődött a beszállítás, meg hát itt van a boarding time, majd tíz perc múlva lesz (-33 perc), biztos, hogy be van már zárva az a gép? Biztos. De hát az nem lehet, hát még több mint egy fél óra, van… Jó, megkérdezem, mert fura is, hogy ennyivel előbb… Igen, itt állnak, ketten, de ez és ez van a rendszerben… még el se kezdődött?... akkor miért van ez és ez… akkor mehetnek?... Telefon letesz, elnézést, még el sem kezdődött a boarding, de nálam mást mutatott a rendszer. Igen boarding pass, rendben, futás. Biztonsági ellenőrzés, szerencsénkre senki (értitek, senki!) nem áll sorba, sprint, laptop, folyadék, öv, aprópénz (fejenként három euró!) ki, átszalad, egy hátizsák még egyszer vissza, túl vastag volt a könyv (Trónok harca!), nem látszott át; Zsebi rohan a pulthoz, kezi…csókolom… standby… van hely?... Pár perc és kiderül, de nem néz ki rosszul. Bagoly csak nem jön. Nézem a folyosót, üres, az egyik utolsó járat a zürichi, de már senki nem érkezik, szinte kihalt a reptér, csak a mi kapunknál tolonganak. Közben elkezdődik a beszállás (-19 perc). Egyszer csak Bagoly is feltűnik, nála meg a kapu csipogott, pedig még az övet is levette, aztán a laptopot még egyszer átvilágították, biztos, ami biztos. Fogynak az utasok, odaintenek a pulthoz, kezünkbe nyomnak két boarding passt. Akkor megyünk haza, az estére szánt szállásköltség meg a malacperselybe. Zsír. Azért egy nagy adag mák is volt benne :)

Szösszenetek San Franciscóból

A májusi étlap utolsó fogása San Francisco volt. Kivételesen kevésbé rohangászósra vettem a programot, így csak kevés kép készült, de a hangulat talán így is érzékelhető  :)

Az öböl partján Sausalito – apró üdülőváros
 a Golden Gate északi hídfőjénél

És a Golden Gate – éppen aznap volt 77 éves! :)

Tőle délre pedig már látszik San Francisco

Balra-középen a belváros magasabb épülete,
 az öböl felett pedig a Bay Bridge nyújtózik Oakland felé

California St

Cable car time

Korán reggel még nincs nagy tömeg
a Financial Districtben

Reggeli bambulás – lényeg a részletekben

Indulandusz

Másnap reggel – 9 órával arrébb nem nehéz a Nappal együtt kelni

Susu bolondság Nürnbergben

Az úgy volt, hogy Titkos ügynökhöz, azaz Mártihoz (ugye mennyire Titkos?) látogatóba érkezett a család, aztán kitalálták, hogy a hétvégét Nürnbergben töltik. A társaság kifejezetten jónak ígérkezett, Nürnberg pedig nincs olyan messze tőlünk, úgyhogy úgy döntöttünk, csatlakozunk a hétvégi programhoz. Én ugyan szombat reggel értem vissza Európába melóból, de hát mit nekem alvás (ezt egyszer még meg fogom bánni…), majd a négyórás autóúton pihenek egy kicsit. Aha. A német autópályákon nincs sebességkorlátozás, Bagoly pedig ennek megfelelően választott bérelnivalót. De legalább ő élvezte az utat :) Késődélutánra estünk be Nürnbergbe, rögtön egy kis kulturálódással kezdtük, a Historischer Kunstbunkerben. A II. világháború alatt ugyanis a nürnbergi vár alá hordtak össze egy rakás műkincset egy egykori borospincékből átalakított bunkerbe – mára pedig múzeumot csináltak belőle, be lehet járni a nagy részét. Kb. egy órás túra, kifejezetten érdekes, ha valaki erre jár, érdemes megnézni! A bunker után az esti program természetesen a BL-döntő volt, kolbásszal, pereccel és sörrel/borral (ízlés szerint) megfűszerezve, egy apró, eldugott, kerthelységes sörözőben, ahol rajtunk kívül valószínűleg minden vendég azon gondolkodott egy darabig, hogy ezek vajon milyen nyelven karattyolhatnak :)

A hétvégét másnap (gyereknapon!!!) még megspékeltük egy kissé szédült futóversennyel is, a ’The Color Run’ egy olyan öt kilométeres futás, ahol a futók fehér pólóban indulnak, a verseny közben különböző „színezőpontokon” haladnak át, a célba pedig fülig festékesen érkeznek. Pont nekünk való, be is neveztünk, Gyöngyi, Balázs, Márti, Bagoly és jómagam. Jutka és Laci (Márti szülei) nagyon kedvesen magukra vállalták a dokumentálást, úgyhogy most nagyrészt az ő érdemük a képsorozat :)

Felkészültünk.

Nagyon!

A Start előtt

Festékpakkok – minden résztvevő kapott egyet,
 kedvére színezhetett, amikor akart

A tömegből – hogy megörökítsük az eseményt,
 vittem magammal telefont. Túlélte.

Elindult – mi vagy tíz perccel később a hatodik szakaszban

Féligfestetten a kék pont után (a háttérben látni)

Ketchupos üveg-szerű izékből tolják önkéntesek az adott festékport a futókra – csak hogy el lehessen képzelni.

Márti rájött, hogy vízzel keverve a festék még viccesebb.

A rózsaszín ponton már felmerült a belehempergés gondolata is…

Közben készül a frissítő a célnál

Gyöngyi és Balázs előbb beértek – mert
 nem álltak meg lépten-nyomon szelfizni :)

Azért előbb-utóbb mi is eljutottunk a célig - a kék csíkot
Márti festette az orromra, hogy nehogy leégjen a napsütésben...

A végére maradt még egy kis festékünk

Úgyhogy az előírásnak megfelelően alkalmaztuk :)

A futás után a budapesti-debreceni különítménynek sajnos elég hamar el kellett indulnia (még aznap hazaértek, Debrecenbe is!), így hárman maradtunk még egy délutáni városnézésre és evészetre (ezek a germánok nem egy gasztronépség, de a kolbászhoz értenek). Aztán feltettük Mártit egy frankfurti vonatra és elindultunk mi is hazafelé. Bagoly újfent örvendezett a járgánynak, meg az autópályának, én inkább csak rémülten néztem előre. Szeretek vezetni, de maradjunk a 130-nál. Sőt, még jobb, hogy Svájcban csak 120 km/h a megengedett legmagasabb sebesség :)