Svájc
vegyes ország, egészen sokféle szempontból, de talán legszembetűnőbb, hogy
kapásból 4 hivatalos nyelve van: német, francia, olasz és rétoromán. A
Schwiizerdütsch egy külön világ, minden városban, minden völgyben egy kicsit
máshogy beszélik, a francia és az olasz részeken nincs ekkora eltérés az
irodalmi nyelvekhez képest; de azért mégiscsak dialektusban, egészen pontosan
frankoprovanszál, illetve lombardi nyelvjárásban beszélnek. A rétoromán az
olaszra emlékeztet, de már csak alig pár tízezren beszélik, nagyrészt
idősebbek. Nyelvi rövidkurzusunk itt véget ér. Az egész onnan került elő, hogy
végre sikerült meghódítani Olasz-Svájcot is, tettünk egy bemutatkozó kört
Tessin/Ticino kantonban is. Erre a túrára velünk tartott Bagoly családja is,
akik május végén jártak nálunk látogatóban.
A
tessini látogatások egyik legnehezebb része az, hogy valahogy át kell jutni az
Alpokon, és bár a technológia korát éljük, meg minden, a közlekedés nem olyan
egyszerű, mint a lapos országokban – az egyetlen értelmes út a Szent
Gotthárd-hágón, illetve alatta vezet át a napos oldalra. (Tényleg napos oldal,
Ticino-ban 2000 felett van a napsütéses órák száma, míg Zürich környékén ez
évente csak 1500 körül jön össze.) Ilyen módon minden épeszű ember ezerrel
rohan a másik oldalra, ha már nagyon nem bírja az esőt és éppen szabadnapja van
– törvényszerű, hogy a Gotthárdon való átjutás alkalmával mindig kell számolni
a dugóval is. Nyáron alapvetően nincs gond, hiszen a hágón is át lehet jutni,
időn azonban a sok hó miatt még júniusban is zárva tartották, ilyenkor marad a
hűtővízforraló araszolás a hegyoldalban és a kilométeres kocsisor.
Ticino
kanton legismertebb városa Lugano, a Lago di Lugano partján csücsül, nagyon,
nagyon szép, olaszosan svájci kisváros. Értsd: pizza, pálmafák, olaszos
építészet van dögivel, de a szépséges homlokzatok alatt szinte minden második
házban bankok lapulnak. Kilestük, hogy van ingyenes városnéző túra, reggel
tízkor már ott is toporogtunk a helyi Tourinfo előtt. A túravezetőnk egy
zürich-környéki ürge volt, aki mintegy 50 évvel ezelőtt érkezett Luganóba
nyelvet tanulni, aztán itt ragadt. Minden mondatából az olasz építészet
himnusza áradt, illetve, hogy mennyire szereti ezt a napos Luganót (nagyon
büszkék erre a 2000 órára, nem akartunk belekotyogni, hogy Magyarországon ez az
országos átlag); és hogy az elmúlt években mennyi acél-üveg kreálmánnyal
rombolták a város építészeti értékeit, ezeket egyébként ő egytől egyig saját
kézzel lebontaná. Kb. ilyen hangulatban indultunk túrára a bácsival, Ida néni (akinek váltásban fordítottunk), Gyöngyi,
Balázs, Bagoly, jómagam és még 3
turistatársunk – mi alkottuk a tömeget, akárhogy nézzük.
Kellő
mennyiségű, szépséges olasz épület után már úgy éreztük, nem fog különösebb
hatást elérni az életünkben, ha húsz után megnézünk egy huszonegyedik ilyen
házikót is, de a bácsi nagyon lelkesen magyarázott. Más városokban is
szereztünk már tapasztalatot ilyen free tour-okkal, alapvetően nagyon érdekesek
voltak; de ebben az esetben vezetőnk eszméletlen építészeti rajongásán túl az
is oka lehetett lelkesedésünk lankadásának; hogy a svájci pedantéria és az
olasz elegancia által meghatározott évszázadok messze nem halmoztak fel olyan
sztorikat, mint amire a középkori Edinburgh vagy a barcelonai Óváros képes
volt. (Utóbbi túrákat egyébként csak ajánlani tudom!)
Két-
két és fél óra masszív ’Olasz építészet for dummies’ után úgy döntöttünk,
érdemes célba venni a helyi Hegyet, a Monte San Salvatorét, mielőtt a Zürichben
napok óta tanyázó esőfelhők utánunk jönnek az Alpokon keresztül, így
nekiindultunk.
A
hegy tetején egy kis templom van, a hozzá vezető sétányt pedig retro, a svájci
idegenforgalmat hirdető plakátok szegélyezik. Utóbbi különösen tetszett,
látszik, hogy nem ma kezdték tolni ezt az ipart sem errefelé.