Manhattan a másik oldalról

Vissza a dolgos hétköznapokba. Long haul – az utolsó training flight-om a turista osztályon – ezennel fully qualified zargathatok minden Y-class utast a „Marhapörköltet vagy zöldségeslazannyát?” kérdésekkel. A flight time 8 óra 10 perc, landing főműsoridőben Newark-on. Mivel Jersey City és északi szomszédai felett húztunk el az utolsó két percben, a kis lehajthatós ülésemen (jumpseat) ülve, a kerek kisablakon kipillantva is sejthettem, hogy fáradtság és biológiai órám szerinti hajnali fél három ellenére is megéri majd kisétálni a Hudson partjára. Manhattan nem ejtett pofára. Legalábbis nem este... Hideg ide vagy oda, egy jó fél órát fotózgattam – nagyjából addig, amíg éreztem az ujjaim – közben a fejemben pedig végtelenített szalagon pörgött Frank Sinatra 'New York, New York' című (passzoló, de kicsit nyálas) klasszikusa. Ajánlom a képekhez zenei aláfestésnek :)

Kicsit még homályosan, de csalogat :)

Lower Manhattan

Északra - középen az Empire State Building

Az a szépséges fényfolt – pedig a Times Square „árnyéka”

Fényfolyók a Hudsonon

Manhattan alsó csücske

Délre – középen a kedvenc Verrazanóm…

… a jobb szélen, a templom formájú árnyék felett pedig
a Szabadság-szobor – érdekes, hogy pont olyan, mintha a Hölgy
az ellis island-i, egykori (1800-as évek) bevándorlási hivatal tetején állna :)

Best of :)

Szobapanoráma – kell ennél több?

Egy év

Egy év, bizony. Ennyi ideje vágtuk be magunkat reggel hétkor egy zsúfolásig megtöltött autóba, hogy 12 óra vezetés és energiaital okozta delírium után azt mondhassuk, hogy akkor most kiköltöztünk Svájcba. Igazából még mindig kapkodom a fejem, hogy mégis hova rohant ez az elmúlt 365 nap, meg hova akar rohanni az összes többi, ami most jön, de ők nem nagyon kíváncsiak a véleményemre, csak pörögnek…

Most már azért ki merem mondani, az első feladatot, a „költözzünk külföldre”-t sikeresen abszolváltuk. Megszoktuk a mindennapi apróságokat, a hétköznapokat – no persze nem volt olyan nehéz. Azt, hogy a vonatok szinte mindig pontosan járnak, a jegykiadó automaták működnek, és ha nem az Alpok mélyén, valami völgyben lakik az ember, akkor simán lehet vonattal dolgozni járni. Akad egy remek autóbérlő rendszer, az állomásokon lehet felszedni a piros járgányokat a Smart-tól a kisbuszig mindenféle méretben, így ha valami cipelnivalója akad az embernek, nem muszáj ölben és/vagy taszigálva. Azt is megszoktuk, hogy a fizetés kérés, könyörgés és asztalverés nélkül, magától megtalálja az utat a munkavállalóhoz, be kell valljam, hogy nem hiányoznak az üres ígéretek, hogy „igen, majd jövő héten megkapjátok a február fennmaradó részét – hangzik április 5-én”. Azzal sincs bajunk, hogy a 2500 méter felett levő hüttéket kivéve szinte mindenhol lehet fizetni bankkártyával – ha éppen nem, akkor pedig általában előre szólnak, sűrű elnézés-kérések közepette.

Vannak olyan dolgok is, melyek némi alkalmazkodást kívántak, van kétféle finom tejföl is például, de mindegyik más, mint otthon. A párizsit lyoninak hívják és meg sem közelíti a sajtos füstölt pulykapárizsit, de mégiscsak párizsi. A sajtok még mindig eszméletlen büdösek, de megtaláltuk az enyhébbeket, de azért egy sajtpult előtt végigsétálni néha még mindig kihívás. Hosszabb távú tervem az Appenzeller-rel kötendő mélyebb barátság. A tojás is vicces dolog, első alkalommal majdnem leejtettem a tojástartót, mikor megláttam, hogy a svájci olcsó tojás bizony hófehér héjú. Máig nem tudom, hogy mitől, de nem úgy néz ki, mintha valaha köze lett volna tyúkhoz. Vagy azt is kihipózták. Aztán a zsemlemorzsa is kifogott rajtunk első körben, kerestük a boltban, kétszer, háromszor átfésültük a terepet, de sehol sem volt, nosza okostelefon, szótár, persze jön a némethonban használatos név, mondom a boltos ürgének, csak pislog. Elmagyarázom, hogy olyan kicsi kenyérdarabokat keresek, amiből a bécsi szeletet lehet csinálni, miután a húst belecsobbantottam a lisztbe és a tojásba. A fickó a fejéhez kap, hogy „aah, Paniermehl!” (vagyis panírliszt), majd megfordul és rámutat a polc aljára. Bingó. Mindig akad valami, amivel hülyét lehet magunkból csinálni a helyiek előtt :)

A bennszülöttek egyébként továbbra is nagyon kedvesek, udvariasak, ugyanakkor meglehetősen zárkózott népség. Az elmúlt egy évben én nagyjából megtanultam megérteni a svájci németet, többféle dialektust is, egész jól megy a Bernerdütsch és a Baslerdütsch, a Züridütsch-csel (a Deutsch-ot ilyen szépen mondják), viszont néha bajban vagyok – valahogy kevés tősgyökeres zürichivel csevegtem eddig. A kollégáim 70%-a megdöbben, amikor kiderül, hogy mióta vagyok az országban, hogy „némá, azt ilyen jól beszél németül”, de ilyenkor le kell lomboznom őket azzal, hogy ennek otthon 8-10 évnyi tanulás és mázsában mérhető házifeladat-mennyiség volt az ára… A történethez hozzátartozik ugyanekkor, hogy bár én egy kicsit felszedtem a svájci akcentusból is, amolyan svájci Hochdeutsch-ot beszélek (Hochdeutsch=irodalmi német nyelv, ezt tanítják az iskolákban – a szerk.), Bagoly összességében pontosabban és helyesebben beszél németül, mint én. 
A franciával is haladgatok, a hétköznapokban, Genfben nem szokott gondom lenni, olvasni is egész jól tudok, de ha írni kell valamit… hajjajj. Majd egyszer, nyelvtanfolyam, meg nyelvvizsga, majd ha egyszer sok szabadidőm lesz. Még akkor is, ha ez már csak a nyugdíjjal együtt érkezik el :)

Minden jó ellenére azért az éremnek van egy másik oldala is, nem lenne igazságos, ha csak az egyiket említeném meg. Sok minden hiányzik otthonról, mindkettőnknek. A túrórudi, tisztességes rántott sajt, húsos kaják minden mennyiségben, a pirospaprika, a kifőzdés főzelékek, a sárga villamosok, az akasztófahumor és a közvetlenség mellett olyan apróságok, mint munkába menet átmenni az Erzsébet hídon, hazasétálni a belvároson keresztül, körülnézni a Gellérthegyről, hétvégente meccsre menni Győrben... Ott hagytuk az esti sörözéseket, a „metrón összefutottam az xy-nal, képzeld, azt mesélte, hogy és tökjó és…” történeteket, az Estikéket és a focikat, a kávézásokat. Hiányoznak a barátaink, a beszélgetések, hatalmas ökörködések, hajnali hatkor a plafont bámulva elhangzott világmegváltó gondolatok és persze a focik, kórusok, keddi meetingek és egyéb fejlesztő foglalkozások :) És persze hiányzik a családunk. A gondoskodó anyukám, a mindig tanácsot adni tudó apukám, a világ legjobb fej kishúga, az aszalt almát tonnaszám gyártó és küldő nagymamám, a bölcs tanácsokat soha nem feledő nagyapám, a jófej unokatesóim, mind a hét, akik most kezdenek szépen sorban kilépni majd az életbe, jókat lehet velük beszélgetni, de csak két-három havonta... És persze a teljes rokonság, akikkel eddig sem mindig volt egyszerű kapcsolatot tartani, de az évi húsz napból, ami idén haza jutott, még nehezebb lesz időt szakítani… Általában ilyenkor szoktam eljutni odáig a gondolatmenetben, hogy ha lehetne, akkor szeretnék visszamenni az óvodába. Délutáni alvással, benti cipővel, dömperrel és a kötelezően megeendő levessel együtt. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet :) Ugyanekkor óvodások nem mennek hétvégente hegyre mászni, havasi réten leheveredeni, bobozni, télen pedig síelni, szánkózni és hóban túrázni. És óvodások nem mennek NFL meccsre, oroszlánokat simogatni Dél-Afrikába, olimpiára Londonba, nagyon kedves embereket látogatni Norvégiába / Csehországba és remélhetőleg Lettországba, Wisconsinba és Londonba/Hollandiába… Ráadásul a világ nagy és szép, és állandóan rángatja a fülünket, hogy meg kell nézni. Szóval itt a dilemma. Keressük az egyensúlyt. A felnőttek azt mondják, előbb-utóbb mindenki megtalálja a sajátját! :)

Síre fel! 2

Ez legalább úgy hangzik, mint egy B-kategóriás színészekkel tömött, alacsony költségvetésű, hollywoodi családi vígjáték. De inkább afféle kibővített sporttársi, szociológiai és fájó végtagi szösszenet lesz. Előzmények itt.

A síliftekről

A bébipályán való gyakorlásban nem igazán kerül képbe a sílift, mint olyan – általában egy széles gumiszalag van, ami olyan 4-5 méternyi szintkülönbséget küzd le, így az egyetlen feladat az, hogy a két sílécet teljes terjedelmében a gumiszalag területén belül helyezzük el. Végtagjainkkal együtt. Síbotokkal is együtt még nem mindenkinek sikerül elsőre, egyik alkalommal felfelé menet egy olaszul karattyoló kisfiú elhagyta a botját, egészen kétségbeesve mutogatott rá, meg kiabált, hogy valaki hozza már magával, aki már elég fejlettnek érzi magát ahhoz, hogy lehajoljon menet közben (első síelésem alkalmával ez számomra kivitelezhetetlen mozdulatsornak tűnt). Végül sikerült, de valami nagyon ragaszkodó hó lehetett, mert a botért cserébe majdnem otthagytam a kesztyűmet. Azért a szalag végén a kissrác egy ’Grazie!’-t odavetett, aztán már iszkolt is a lejtő felé. Egyébként ezt a liftet angolul magic carpet-nek, vagyis varázsszőnyegnek hívják, ebből is látható, hogy nem feltétlenül a mi korosztályunknak találták ki :)

Ha az ember kikerül a gumiszalagos korszakból, jönnek a csákányos liftek, ezek már 50-80 méteres szintkülönbséget is tudnak. Nagyjából úgy festenek, mintha hatalmas csákányokat aggattak volna egy acélszalagra, az alsó felén áll egy fickó, elkapja a cuccot, szépen odatolja az lelkes síelő nemesebbik fele alá; aztán irány-darány felfelé. Van, aki egyedül megy rajta (a csákány egyik felén); viszont kényelmesebb párosával, mert legalább oldalra nem kell annyit egyensúlyozni, meg nem csúszik le róla az ember. Kívülről úgy látszik, mintha az ember ülne rajta, de ez sajnos csak a látszat, némileg feszített izmokkal tartani kell a lécet, hogy ne másszon ki oldalra – ráadásul a nap vége felé egyre több a nyomvályú, amik dobálják – másrészt ez tulajdonképpen egy csúszós alapra állított lapként tolja fel az embert; egy rongybabával nem nagyon tud mit kezdeni. Így aztán felfelé menni is tud lenni fárasztó! :) A csákányos lift legviccesebb felhasználói egyébként a szülők két gyerekkel, a kicsi a szülő lába között, a másik a csákány túloldalán, miközben a csákány valahol a görnyedő és a kisebbik gyereket irányba tartó felnőtt vádlija és térdhajlata között tolja felfelé az egész csapatot – csak hogy a nagyobbik gyerek rá tudjon támaszkodni. Micsoda dolgokra képes ez a szülői ösztön…

Kék, piros és fekete – a varázsszók

A síelést távolról figyelve is már feltűnhet az embernek, a hozzáértők úgy tartják, az a nagy király, aki a fekete pályán tolja. Igazából ez amolyan bennfentes szóhasználat, amitől mindenki, akinek még életében nem volt síléc a lábán, bizonytalanul és tájékozatlannak érzi magát, pedig csak a pálya meredekségéről van szó. A kék a legkevésbé meredeket jelöli, a piros a meredekebbet, a fekete a legmeredekebbet. Nagyjából Európa-szerte ezeket használják, néha van még zöld – ez a bébipálya – meg sárga, ami a nem karbantartott, ritkán ellenőrzött, sokszor keskeny és általában freeride pályákat jelöli. Vagyis irtáson és/vagy bozótban, zergék között szlalomozva lehet rajta lejönni :) Mindenesetre a szakzsargon szerint menőbben hangzik, hogy valaki már a „Black League tagja”, mint hogy ő már 40%-nál nagyobb lejtőszögű lejtőkön is képes egy darabban lejönni. Mondanom sem kell, mi egyelőre a kék pályák lelkes eső-kelői vagyunk :)

És igen, néha ez is felmerül bennünk. (kép innen)

A kék pályák lakóiról

Ugyanolyanok, mint a bébipályáké, csak merészebbek, gyorsabbak és még nagyobb hülyeségeket képesek csinálni. Persze nem csak ez van, vannak a síoktatók után szépen kanyargó libasorok, amiben 6-8 kölök pontosan azt csinálja, amit kérnek tőle, de az önmagában nem annyira látványos… Szóval az ember szépen megtanul kanyarodni, fékezni, átzavarják a kék pályára, megtanulja használni a csákányos liftet, aztán szembesül vele, hogy bár a pálya (ez éppen) vagy 30 méter széles, mégis vannak más, sokszor hasonlóan béna síelők, így némi síKRESZ sem árt. Ez nagyjából annyit jelent, hogy illik megpróbálni nem a pálya teljes szélességében kanyarogni, továbbá nem elgázolni az előtted levőket. Ezt elmagyarázhatnák a bébipályához hasonlóan itt is keresztbe-hosszába rohangászó kölköknek is, meg még azt hozzátenni, hogy hirtelen befékezni és keresztbe megállni a pálya kellős közepén sem illik egy egész csoport előtt, mert abból tömegkarambol lesz. True story.

A merészséggel, gyorsasággal együtt több esés is van, szinte minden lejövetelnél látni valakit, aki éppen egy nagyobb zakó után tápászkodik. Az elején nálunk még csak Bagoly esett szépeket, de itt már én is ráéreztem az ízére, vagy egyszerűen a síléc és a végtagjaim közötti nézeteltérések eredményeképpen, vagy a hirtelen elémkerülő 10 éveseket kikerülendő.

A sorbanállásról

A síliftek előtt kapuk vannak, melyeken síliftbérlet birtokában lehet áthaladni. Sokszor sorba kell állni, de ha nem állsz az előtted levő síléce sarkán, vagy még inkább a lécei között, máris eléd tolakodnak. Felnőttek is. Egy dolog, hogy a gyerekek nem mindig feltélezik, hogy a kaputól 3 méterre kérődző egyén sorba szeretne MAJD állni, de hogy a léceid között is megpróbálnak néha előrefurakodni, az már túlzás. A másik, hogy a szülő gyerekkel sokszor így is úgy gondolja, hogy joga van hamarabb sorra kerülni, mint az otthoni orvosi rendelőben vagy az okmányirodában. Mondjuk ezek nagyrészt a külföldiek, akik itt telelnek. Ez amúgy is egy külön állatfaj, ő nem otthon van, ő ide pihenni jött, neki joga van torka szakadtából üvöltve megbeszélni az ebédre vonatkozó terveket a pálya kellős közepén, átgázolni a leparkolt síléceken, mert ő rohan az étterembe, kicsapni a tarack, lökdösődő kölköket a hóra egész napra és leinni magát a sárgaföldig. Elnézést, de tényleg. Vannak persze nem ilyenek is, egyszer egy angol családdal mentünk fel a kabinos felvonóban (ez visz fel 400-ról 1400 méterre), éppen a kisebbik gyereket próbálták idomítani, hogy hogyan kell viselkedni a síiskolában – követni, amit a síoktató néni mond, mikor lehet játszani a többiekkel, melyik zsebébe tették a síbérletét és hasonlók :)

Végül pedig a sajgó végtagokról

Kívülről a síelés úgy tűnik, minta amolyan úri, könnyű sport lenne, mint a golf. Hiszen felfelé mászni nem kell, a lift felvisz, aztán csak lecsúszol. Aha. Így kezdőként az ember már a második óra után remegő combizmokkal kanyarog és fékez, imádkozik, hogy ha esik is egyet, akkor ne túl nagyot; csak azért mert már nem képes elég gyorsan reagálni az izmaival a változó terepre. Ugyanis ahhoz, hogy az ember a pályát „érezze”, gyakorlatilag állandóan rogyaszt, igyekszik a talpa első felén tartani a testsúlyát közben pedig a megfelelő irányba tartani a léceit – vagyis állandó szinte a teljes lábizomzat izomtónusa. A csákányos liftnél ugye felfelé sem lehet pihenni, így az effajta terheléshez még nem hozzászokott ember (legalábbis az olyan gyíkok, mint én) nagyon hamar elfárad. És persze minél fáradtabb vagy, annál több a hiba, bizonyos sebességnél elég egy kicsi, rossz irányú mozdítás a kanyarban a külső lécnél és máris hopp, fejes a hóba. A snowboard-osok sem könnyítik meg a helyzetet, ők „keresztbe” siklanak a pályán, kis hódombokat hagynak maguk mögött, a nap előrehaladtával pedig egyre több van ezekből, amik szintén dobálják a síléceket – ezek hatását is csak izommunkával lehet kordában tartani. Szóval 2-3 óra után már kellemesen el szoktunk fáradni, érezni kell, hogy mikor nem tudunk már eléggé koncentrálni és korrigálni a lesiklásnál, anélkül hogy igazán nagy zakó lenne a vége – így arra is jó, hogy az ember felmérje a saját határait és megtanulja időben azt mondani, hogy "akkor mára elég volt". Még jó, hogy nem egy hét intenzív síelés a program, nem is tudom, azokat hogy lehet végigtolni. Talán úgy, hogy estére nem várja őket kétheti mosnivaló, mert aznap mosónap van. Megyek is teregetni, jó éjt! :)

Tiszta hideg Wallisban

A héten vendégünk volt Farkas ügynök, úgy döntöttünk,  mintát veszünk Svájc legjavából – futottunk egy kört Wallisban. Wallis, avagy Valais („valé”) kanton nagyrészt Svájc francia nyelvű részén található, gyakorlatilag a Rhône felső völgye – a Genfi-tóig. Azért csak nagyrészt, mert a kanton keleti csücskében inkább germán anyanyelvű bennszülöttek élnek - az általuk beszélt Walliserdütsch ("wallisi német") dialektusra mondják még az egyéb Schwiizerek is, hogy semmit sem értenek belőle. Mindazonáltal szépséges vidék ez, jobbra-balra az Alpok csúcsai, középen a völgy alján a Rhône, télen özönlenek ide a síelni vágyók, nyáron pedig egymás sarkát tapossák a kirándulók. Én meg inkább hagyom a képeket beszélni.

Útközben

Ilyenkor télvíz idején a hágók nagy része le van zárva – legtöbb esetben viszont akad alatta egy csinos kis alagút, nem áll meg az élet.

Autóvonatra várva

Hetven centi hó mindenütt – nem rossz hőszigetelés

Svájc északnyugati része felől Wallisba a Furka-hágón keresztül lehet eljutni, még viccesebben hangzik az alatta fekvő Furka-alagút neve :)

Megérkeztünk a Rhône-völgybe

Szépséges falvak sorakoznak

Az úticélunk Fiesch városka volt, onnan pedig az Eggishornt vettük célba. Már a parkolóban is éreztük, hogy ez nagyon hideg élmény lesz, de azt nem gondoltuk, hogy fent -24°C fog bennünket várni. Ettől függetlenül nem volt rossz a kilátás, gyönyörűszép, tiszta időnk volt :)

Felvonó-kilátó

Panoráma

Ott virít középen – a Matterhorn

Eggishorn - a tulajdonképpeni úticél

Mellette pedig a hó alatt bújik
a hegyoldal állandó bérlője – az Aletsch gleccser

Gleccsercsíkok

Az Eggishorn tetején annyira hideg volt, hogy szépséges gleccser ide vagy oda, muszáj volt egy húsz perc nézelődés után valami melegebb helyre menni… Így aztán a félutat választottuk, sétáltunk egyet Fiescheralp környékén, olyan 2200 méter magasságában.

Síparadicsom

Íme, a ratrak és a free-ride nyomok közötti különbség :)

(A ratrak az a gép, amivel a sípályákat (is) letolják szép egyenesre, valamint egy kicsit tömörítik a felső hóréteget, így sima, erős felülete lesz a hónak, könnyű rajta síelni. A free-ride pedig az a sístílus, amikor az ember csak úgy nekilódul a hegyoldalnak, kijelölt pálya, nyomvonal, minden nélkül, fröcsög a friss hó minden felé. Utóbbi esetben egyébként jóval szélesebb léceket használnak, ami könnyebben fent marad a havon, mint a keskeny lécek. „Sí dióhéjban” című rovatunkban most vége.)

Hótető

Farkas ügynök, a hószörny

„Ez itt a kert!”

Hangulatjelentés – azért a lábaim még megvannak :)

Farkas ügynök éppen vadászó sarki rókának álcázza magát

Hangulatjelentés fejjel lefelé :)

Bagoly is az ugrándozást választotta,
súlypont-emelkedésben viszont versenyre sem kelhettünk vele :)

Körülbelül egy óra séta után a Nap fénye kezdett gyengülni – már erősen a délutánba hajlott a nap – mi meg kezdtünk rájönni, hogy tulajdonképpen -14-15°C volt a hőmérséklet és csak az erős napfény miatt volt élhető a helyzet, így aztán kellően fázva elindultunk hazafelé :)

Útközben

Alkonyodik

Off the season

Fiumicino, Rómától nem messze. Februárban, tíz fokban, esőben.

Víztükör

Terrakotta

Kutya egy idő volt

Torony

Rakpart

Tiberis

Hullámok, szinuszok és háló

Holtszezon

Szürkeség

Tirrén-tenger - skandináv stílusban

Esernyővel, újév után