Miután a WizzAir jóvoltából betapostak két órára egy lyukba, a térdeimmel az ülés támlájában, egy olyan utassal előttem, aki szükségét érezte a non-stop fetrengésnek; buszoztunk, vonatoztunk, metróztunk. (Itt máris megjegyezném, hogy London nem guruló bőrönd kompatibilis, amit a nem mozgó metrólépcsőkön való látványos és hangos szenvedésem támasztott alá, valamint hozzátenném, hogy sokkal többet segítettek cipekedni a magyar legények. Igaz, például a kalauz „Sódert minek cipelni Magyarországról?” gyöngyszeme és hazaérkezésünkkor az éjszakai buszon két böfögés között elhangzó „Segítek, Cica!” mondat kíséretében.) Szóval kissé kipurcanva végre földfelszín fölé értünk, immár benn, benn a híres Londonban, ahol is az első dolog, amit megláttam: egy korlátnak támaszkodó, almát csócsáló, tigrisnek öltözött srác volt. Mondom: „De zsír, csak nem pont erre számítottam.” Na, pont így voltam az egész várossal. És ezért lettem Vegatigris ügynök.
Még sosem jártam ezelőtt Londonban, pedig már ezer éves terv volt: úúú, menjünk, nézzük és fotózzuk ezt a London dolgot, eddig mindig közbejött valami és ez alatt az idő alatt a fejemben egyre dagadt a kép Londonról, ahogy a pápaszemes, cilinderes, sétapálcás angolok hömpölyögnek az utcán, szürcsölik a teát, szakad az eső és néha még Mary Poppins sziluettje is kibontakozik az égen. Ehhez képest az etnikumok New York-ot megszégyenítően széles spektruma rohan mindenfelé, megfűszerezve a fehér turistákkal, bevágódnak a Mekibe egy sajtbureszre és nem ám a népszerű nevelőnők cikáznak az égen, hanem Boeing és AirBus kollekciók, víz pedig kétszer egy-egy órára érkezett közénk az előbb említett helyszínről. Míg Dublinban a vörös hajú írek szépen itták a Guinness-t szteppelés közben, itt sok meglepetés ért, aminek a csúcsa a London Riots volt. Mivel arról már született beszámoló, annyit fűznék hozzá, hogy mint egy rendes gyerek a zavargások második estéjén megírtam anyukámnak, hogy mi mindent láttam, ettem, csináltam és hogy milyen volt az idő, amire ez a válasz SMS érkezett: „Gyújtogatás? Fosztogatás? Két London van?” Hát igen, erre mondják, hogy perfect timing.
Úgy alakult, hogy városnézés nagyjából a keresőn keresztül történik Vegatigris módra, az inspiráló azonban az, hogy nagyon sokszor fogalmam sincs, hogy konkrétan mi a cél, csupán kitartóan kószálok, meg-meg akad a szemem dolgokon, kattintok, meg-megragadnak a dolgok és addig kúszok-mászok, míg nem kapom el úgy, ahogy szeretném, bevallom létezik a „Jóistenrámkacsintott” felvétel is, de az izgalmas tényleg az, hogy egy hét múlva bármi lehet a memóriakártyán, filmen. Nem gondoltam volna például, hogy a Trafalgar Squere-ről ez lesz a kedvenc fotóm. A fiatalokra úgy negyed órát vártam, mire mindenki a helyére került Nelson tábornok fara alatt, a szobor talapzatán. Ami először feltűnt, hogy mennyire bátor dolog egy ilyen világos gatyában, egy fényképezőgéppel ennyire fullos helyen beterpeszteni, aztán a heverő párocska tűnt fel, ahol a csaj feje le van takarva, végül észrevettem a felfelé kepesztő pózer kis srácot, és tudtam, hogy ha behelyezkedett, eljött a pillanatom. :)
Még sosem jártam ezelőtt Londonban, pedig már ezer éves terv volt: úúú, menjünk, nézzük és fotózzuk ezt a London dolgot, eddig mindig közbejött valami és ez alatt az idő alatt a fejemben egyre dagadt a kép Londonról, ahogy a pápaszemes, cilinderes, sétapálcás angolok hömpölyögnek az utcán, szürcsölik a teát, szakad az eső és néha még Mary Poppins sziluettje is kibontakozik az égen. Ehhez képest az etnikumok New York-ot megszégyenítően széles spektruma rohan mindenfelé, megfűszerezve a fehér turistákkal, bevágódnak a Mekibe egy sajtbureszre és nem ám a népszerű nevelőnők cikáznak az égen, hanem Boeing és AirBus kollekciók, víz pedig kétszer egy-egy órára érkezett közénk az előbb említett helyszínről. Míg Dublinban a vörös hajú írek szépen itták a Guinness-t szteppelés közben, itt sok meglepetés ért, aminek a csúcsa a London Riots volt. Mivel arról már született beszámoló, annyit fűznék hozzá, hogy mint egy rendes gyerek a zavargások második estéjén megírtam anyukámnak, hogy mi mindent láttam, ettem, csináltam és hogy milyen volt az idő, amire ez a válasz SMS érkezett: „Gyújtogatás? Fosztogatás? Két London van?” Hát igen, erre mondják, hogy perfect timing.
Úgy alakult, hogy városnézés nagyjából a keresőn keresztül történik Vegatigris módra, az inspiráló azonban az, hogy nagyon sokszor fogalmam sincs, hogy konkrétan mi a cél, csupán kitartóan kószálok, meg-meg akad a szemem dolgokon, kattintok, meg-megragadnak a dolgok és addig kúszok-mászok, míg nem kapom el úgy, ahogy szeretném, bevallom létezik a „Jóistenrámkacsintott” felvétel is, de az izgalmas tényleg az, hogy egy hét múlva bármi lehet a memóriakártyán, filmen. Nem gondoltam volna például, hogy a Trafalgar Squere-ről ez lesz a kedvenc fotóm. A fiatalokra úgy negyed órát vártam, mire mindenki a helyére került Nelson tábornok fara alatt, a szobor talapzatán. Ami először feltűnt, hogy mennyire bátor dolog egy ilyen világos gatyában, egy fényképezőgéppel ennyire fullos helyen beterpeszteni, aztán a heverő párocska tűnt fel, ahol a csaj feje le van takarva, végül észrevettem a felfelé kepesztő pózer kis srácot, és tudtam, hogy ha behelyezkedett, eljött a pillanatom. :)
Ezzel szemben azt sejtettem, hogy az oroszlánok nagy rajongásnak örvendenek, de azt azért mégsem gondoltam, hogy ekkora a népsűrűség a hátukon.
Azt hiszem ezen a környéken lökdösődve fogalmazódott meg a gondolat a fejemben, hogy azért akkora prosztó turista állat már nem leszek, hogy a Buckingham Palota előtt is tömegeljek fél órát, hogy megnézzem, hogy óra x-kor két csávó bemegy az ajtón másik kettő meg kijön piros kabátban meg fekete szőrős kalapban. Egy: túl régóta keresek piros kabátot ahhoz, hogy ezt nyugodt szívvel végignézzem. Kettő: majd ha Erzsi benéz hozzánk, én is átugrom megnézni a lakását. :) Na jó, csak nem tartottam izgalmas programnak.
Ám a Tate Modern-re egy egész napot szántam. Fhú nagyon jó volt, ösztönző, szép - azért a Monet vízililiomai igenis szépek! :) - helyenként az elgondolkodtató és a vicces határán mozogtak a műalkotások. Ai Weiwei jókora, külön teremben terpeszkedő szotyola-kupacánál el sem tudom képzelni hányan fordulhattak már meg, ez emberek körbesétálgatták, nézegették, töprengtek, fotózták. Sokakban ez ötlik fel: „Mi ebben olyan nagy szám? Ezt én is meg tudnám csinálni.” Hát angyalom, miért nem csináltad? Akkor most a te cuccaidat mutogatnák itt. És az ilyen jellegű alkotásokban mindig az a becsülendő, hogy ezzel ki mertek állni, újszerűek voltak, ez a legtöbbünket felkavarja most is, nem ám akkor. Ja, és még valami: ti nem a szotyis képet nézegetitek és olvastok róla már sorok óta? :)
Ám a Tate Modern-re egy egész napot szántam. Fhú nagyon jó volt, ösztönző, szép - azért a Monet vízililiomai igenis szépek! :) - helyenként az elgondolkodtató és a vicces határán mozogtak a műalkotások. Ai Weiwei jókora, külön teremben terpeszkedő szotyola-kupacánál el sem tudom képzelni hányan fordulhattak már meg, ez emberek körbesétálgatták, nézegették, töprengtek, fotózták. Sokakban ez ötlik fel: „Mi ebben olyan nagy szám? Ezt én is meg tudnám csinálni.” Hát angyalom, miért nem csináltad? Akkor most a te cuccaidat mutogatnák itt. És az ilyen jellegű alkotásokban mindig az a becsülendő, hogy ezzel ki mertek állni, újszerűek voltak, ez a legtöbbünket felkavarja most is, nem ám akkor. Ja, és még valami: ti nem a szotyis képet nézegetitek és olvastok róla már sorok óta? :)
Szívfájdalmamra a Miró-kiállítás elég drága volt, de némileg kárpótolt, hogy a gift shop-ban azért kiművelődtem magam belőle (bár koncerten lenni sem ugyanolyan, mint CD-t hallgatni) és a kilátás is elég király volt arról a szintről a St Paul Cathedral-ra és a Temze partra.
A Temze-part számomra egy érdekes hely volt. Nappal kifejezetten nem tetszett. Mint egy zsibvásár, erősen birkákra emlékeztető járókelőkkel, mutatványosokkal és vazze színes, pónilovas körhintával. Most komolyan, a London Eye tövében? Még Mari néni is tudja, hogy a közértet nem a Tesco hipermarket alagsorában nyitjuk meg… Na jó, azért a bubifújó bácsit értékeltem. Akárcsak az éjszakai Temze-partot. Gyönyörű és sokkal kevesebben vannak. Amikor kezdtek a zavargások elhúzódni, eléggé aggódtam, hogy nem fogok éjszakai Londont látni és szívesen felpofoztam volna azokat a hülyegyerekeket, immár személyes indíttatásból is, de szerencsére Cameron megoldotta a helyzetet nélkülem és így az utolsó estémen kimerészkedtünk. Megérte.
Mindig nehéznek találtam jellegzetes, emblematikus dolgok megjelenítését úgy, hogy az felismerhető legyen, de nem sablonos, azért remélem, hogy sikerült a Big Ben-nel és a Houses of Parliament-tel az elveimnek megfelelően eljárni.
Mindig nehéznek találtam jellegzetes, emblematikus dolgok megjelenítését úgy, hogy az felismerhető legyen, de nem sablonos, azért remélem, hogy sikerült a Big Ben-nel és a Houses of Parliament-tel az elveimnek megfelelően eljárni.
Még a Temze-parthoz tenném hozzá, hogy megpróbáltuk megkeresni azt a padot, ahol a Love Actually egy jelenetét forgatták, valószínűleg meg is találtuk, csak nem tudjuk, hogy pontosan melyik pad. Viszont felfedeztem helyette két széket, amikhez el sem tudom képzelni, hogy hol és hogyan lehet lejutni.
Már egy ideje, hogy kifejezetten érdekel a vizek megjelenítése. Így a Victoria and Albert Museum-ban töltött időm nagy része a kerti szökőkút fényképezésére irányult, és kifejezetten örültem, amikor végre a nyakamba szakadt az ég. A valamiféle esős kép volt az egyetlen, ami előzetes terveimben szerepelt a londoni képsorozattal kapcsolatban. De mivel az eső kicsit hevesebbre sikerült, mintsem hogy egy 700 forintos esernyővel és két géppel egyensúlyozzak a felfröcsögő pocsolyák között, közben természetesen életem fotóit elkészítve, felpattantam a 10-es buszra, a King’s Cross felé, ma talán nem feszülnek a Harry Potter fanok több ezren a 9 és ¾ vágány falának és valóban, csak olyan ötven körül voltunk. Azért a double decker-en (hogy annak a lépcsőjén mennyire máshogy működik a tömegvonzás…) elkezdtem boncolgatni, hogy az esőcseppes ablaküveg jó móka.
Már egy ideje, hogy kifejezetten érdekel a vizek megjelenítése. Így a Victoria and Albert Museum-ban töltött időm nagy része a kerti szökőkút fényképezésére irányult, és kifejezetten örültem, amikor végre a nyakamba szakadt az ég. A valamiféle esős kép volt az egyetlen, ami előzetes terveimben szerepelt a londoni képsorozattal kapcsolatban. De mivel az eső kicsit hevesebbre sikerült, mintsem hogy egy 700 forintos esernyővel és két géppel egyensúlyozzak a felfröcsögő pocsolyák között, közben természetesen életem fotóit elkészítve, felpattantam a 10-es buszra, a King’s Cross felé, ma talán nem feszülnek a Harry Potter fanok több ezren a 9 és ¾ vágány falának és valóban, csak olyan ötven körül voltunk. Azért a double decker-en (hogy annak a lépcsőjén mennyire máshogy működik a tömegvonzás…) elkezdtem boncolgatni, hogy az esőcseppes ablaküveg jó móka.
Akár a távolban van az élesség, akár a cseppeken.
Aztán kisütött a Nap, szépen felszáradt a zápor és a felhők is elvonultak egy kis időre. Akkor tűnt fel igazán, hogy valójában London milyen színes. Az épületek, a sok zöld, a piros buszok, egyáltalán nem olyan szürke, ahogy az a képzeletemben élt. Persze sokszor a felhők a számlájára írható a dolog, de napsütésben kifejezetten tarka. Nem is tudom melyik London tetszik jobban, de maradjunk annyiban mindent egybevetve, hogy tetszettél, London! Tőletek pedig az előbbi kontrasztra épülő montázspárral búcsúznék. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése