Edinburgh and The Fringe - part one

A londoni feladatok után Edinburgh felé vettem az irányt, hogy Titkos Ügynökkel megünnepeljük, hogy túléltük az utolsó tanévet is neves intézményünkben és a végén még papírt is kaptunk. A dolog apropója az Edinburgh Festival Fringe volt, a világ legnagyobb kulturális fesztiválja, melyen minden év augusztusában úgy 15-20 ezer előadóval, 250 helyszínen és összesen nagyjából 35 ezer előadással zajlik, szóval tényleg csak kapkodja az ember a fejét, hogy a sok jó program közül mit nézzen meg. Sok komoly és könnyűzene, színjátszás, kórus, comedy, street-art, mindenféle jó akad itt, olyan pezsgés van, hogy teljesen magával ragadja az embert. Már hosszabb ideje el akartam jönni megnézni a Fringe-t, nem is ez volt az utolsó alkalom, ebben már most biztos vagyok, fantasztikus élmény, mindenkinek csak ajánlani tudom! :)

Londonból busszal indultam a északra, az autópályán találó 'The North' feliratok biztosítottak arról, hogy az busz jó irányba halad. Az utazás pontos paraméterei: London, Victoria - Sheffield - Scotch Corner - Newcastle - Edinburgh, potom 9 és fél óra egy buszülésen 685 km-en keresztül, de mivel időben megszereztem a jegyet, ez mindössze 8 fontomba került, amiért itthon... hát bizony Pécsig sem tudnék eljutni vonattal. Talán Dombóvárig igen. Kellő álmossággal egyébként kibírható az út, csak Newcastle környékétől követtem az eseményeket teljes éberséggel, itt már gyönyörű tájon megy a busz, balra kisebb-nagyobb dombok és hegyek, a Scottish Lowlands szélében, jobbra pedig sokszor egészen közel halad az út az Északi-tenger partjához :)

Edinburghba érve még éppen sütött a nap, Titkos ügynök kijött elém St. Andrews Bus Stationre, utána villámgyorsan lecsaptuk bőröndjeinket a hostelben, majd fejest is ugrottunk a Fringe-be. A programok nagy része a régi városközpont köré csoportosul, az utcai performanszok a kis színpadokkal pedig a Royal Mile mentén találhatók. Ez amolyan főutca-szerű, de valójában több utca ér egymásba a két végén pedig a Holyrood Palace (az 1200-1300-as évekből) és az Edinburgh Castle található, így lett belőle Royal Mile. Miután valamelyik kis mellékutcából kikeveredtünk a Royal Mile-ra és megszereztük az előre megvett jegyeinket a Fringe Box Office-ban, a mit-is-nézzünk-ma-este séta első tíz percében a kezünkbe nyomott egy srác két jegyet, hogy ajándék, mert őt a barátai más programra hívták és nem akarja, hogy kárba menjenek a jegyei. Így lett az első igazi Fringe-programunk 'Hamlet in 3D', egy amerikai színjátszó csoport Romeo+Juliet stílusú színpadi adaptációja - és egyáltalán nem jártunk vele rosszul. 3D-ben ugyan csak a Hamlet apját alakító Alec Baldwin felvételét láttuk, ahogy a fiát kísérti, de így is menő volt, jók voltak a színészek, úgyhogy az első benyomás abszolút pozitív lett a Fringe-ről :)

Szerda volt az első igazi napunk, három fix programmal, délben az 'The Amazing Bubble Show' című gyerekprogramra, kettőkor a Tenchi Shinmei című japán zenei szösszenetre, négykor pedig a 'Potter Potter - 7 Potter books in 7 minutes' paródiára voltunk hivatalosak. Ezeket már itthon összeválogattuk, csütörtökre még várt bennünket az 'Out of the Blue' acapella csapat - személyes kedvencem - és este pedig az moszkvai állami cirkusz 'Babushkin Sekret' című programja, ennyit tudtunk előre.

A hostelben elköltött szerdai reggeli után - hősi teljesítménynek számított a pirítós előállítása egy özönvíz előtti, azóta pedig teljesen lehasznált kenyérpirítóval - már az utca végén lévő templomnál elakadtunk, ahol egy perzsa/arab jellegű sátorban story telling folyt, egy szakállas úriember nagyon érdekes arab történeteket mesélt, mondhatni tanmeséket.


A sátor hangulata nagyon jó volt, kint vigasztalanul szakadt az eső (sajnos ez így maradt másnap estig), de belül igazán jópofa volt hallgatni a cédrusokról, dervisekről és csicseriborsókról szóló történeteket. Az asztalka képe különösen megfogott, valahogy nagyon megnyugtató volt ücsörögni egy helyben és figyelni a meséket.


A sátorrudakról színes lámpácskák lógtak, ennek a színe különösen tetszett.


A story telling után végigsétálunk a vár alatt elhelyezkedő Princes Gardens-en, a kijáratánál pedig ezt a virágokból, sőt, nagyrészt kövirózsákból és egyéb pozsgásokból készült órát leltük :) Szeretném felhívni a figyelmet az óra felett a járdán elhaladó hölgy kezében található tárgyra - nagy szükségünk volt nekünk is egy ilyenre, ezért szinte csak beltéri fotóink vannak, alig-alig láttunk ki az esernyő alól. Eggyel több ok, hogy visszajöjjek szép időben is.


Dél előtt már sorakoztunk az Amazing Bubble Show-nak otthont adó 'C' nevű létesítmény előtt, jól mulattunk magunkon, mikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy egyedül hozzánk nem tartozik 1-5 darab tíz éven aluli néző - mindenki más elképesztő mennyiségű gyerekkel és babakocsival és gumicsizmával és kicsi, színes, micimackós esernyőkkel jelent meg. A program maga a szappanbuborék-fújás volt gyakorlatilag, de a fickó egészen mesteri szinten űzte, sokféle méretben, formában és mennyiségben varázsolt elő viccesebbnél viccesebb formákat. Először csak a hagyományos módszert alkalmazta, már ez is nagyon tetszett a kölköknek,


időről időre kihívott egyet-egyet és varázsolt nagy kalapot vagy éppen mikiegeret :) Annak ellenére, hogy ez tulajdonképpen gyerekműsor volt (1-8 éves kor között ajánlva), nagyon jól szórakoztunk elejétől végéig.


Később héliummal töltött buborékok voltak, amik ugye nem lefelé, hanem felfelé szálltak, sőt egy ilyen furcsa szerkentyűvel párával töltött buborékokat is tudott alkotni. A műsor végén a szokásos pici gyerekek helyett egy idősebb illetőt keresett a közönségből, Márti tigrisugrással pattant a pódium felé - íme az eredmény, így néz ki kérem egy frissdiplomás matektanárnéni :)


A következő programunk a Tenchi Shinmei nevű japán csoport produkciója volt egy közeli templomban, először azt gondoltuk, hogy a japán dobok kapják a főszerepet, de aztán kiderült, hogy nem egészen erre sikerült jegyet venni. Egy idős hölgy játszott a Koto-n, mely tulajdonképpen egy bambuszhárfa és egy úr pedig egy Shakuhachi nevű bambuszfuvolával járult hozzá a műsorhoz. Néha csatlakozott hozzájuk egy harmadik zenész egy japán dobbal (ennek Taiko a neve - "nagy dob"), játszottak klasszikus japán darabokat, részletesen elmagyarázták, hogy melyik hangszer hogyan működik - sőt ki is próbálhattuk a végén - de a repertoárjukban volt több latin tánchoz köthető muzsika, egy-két gospel és Bach is, úgyhogy összességében nagyon jó kis műsort adtak. A végére el is döntöttük, hogy ha kapunk még jegyet, akkor este is meghallgatjuk őket a Taiko-műsorral, melyben nagyrészt dobolnak :)


A doboktól átszellemülve indultunk el a nap negyedik programjára, a Pleasance Courtyard-ba - mely utólag a kedvenc helyszínünk lett a legjobb műsorokkal. A 'Potted Potter - The Ultimate Harry Potter Experience' című előadást én különösen kritikusan vártam, mivel Potter-kérdésben igen érzékeny vagyok. Odaérve egy 4-500 fős színházteremben találtuk magunkat, a nézőteret pedig két magasra szerelt hulahopp karika harmadolta el - innen már rossz nem lehet :) A színpad nem volt túlságosan nagy, kellékek minimálisak - mint ahogy a képen is látszik - azonban a két komikus, Dan és Jeff elképesztő energiával és kreativitással vitte színre a beígért 7 könyvet 70 percben, potyogtak a könnyeink többször is a röhögéstől...


Fantasztikus szarkazmussal és angol humorral fűszerezve olyan ütős előadást nyomtak le, hogy utána szabályosan fájt az arcunk a sok vigyorgástól. Nem lövöm le a poénokat, mindenkinek csak ajánlani tudom, de egyet hadd emeljek ki: a karikákat, melyek természetesen a nézőközönség által játszott kviddicsmeccshez kellettek. A két komikus közül Dan már az első perctől kviddicsezni akart, volt ugyan seprű is, de nem 500, így némi szervezés után Jeff megjelent aranycikeszként (jobbra), a nézőközönség kettéosztlott, egy-egy fogó a megfelelő színű süvegben elfoglalta helyét a színpadon, kellő távolságra a riadt cikesztől - Dan pedig végre elordíthatta magát, hogy 'Quidiiiitch!!!!', majd a nézőközönség közepébe hajított egy méretes strandlabd... pardon, kvaffot, melyet a Griffendélnek a mélyen a Mardekár nézőtáborának közepén elhelyezkedő karikán kellett (volna) átjuttatnia és viszont. Hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát mindenki, anyukák, apukák is vetődtek, pofozták jobbra-balra a kvaffot (szép számban voltak ám felnőttek, még nagymamák, nagypapák is), de a meccsnek végül a Mardekár fogója vetett véget a cikesz leteperésével - tekintve hogy ebben a szerelésben a cikesz nemhogy repülni, de még futni sem tudott. Az előadás hátralevő felében természetesen a komikustársa a legváratlanabb pillanatokban oltotta Jeffet azzal, hogy 'You've got beaten up by small kiiiids!' és hasonlók :)


Össszességében fantasztikus műsor volt, iszonyatosan pörgős, rengeteg poénnal, abszolút a recommended kategória - megszállott Potter-rajongóknak pedig egyszerűen kötelező. Ennek kapcsán egyébként egészen hosszúra nyúlik a történet, hiszen a műsor után a The Elephant House felé vettük utunkat, ebben a kávéházban készült a Harry Potter-könyvek egy része, így előre nem teljesen így tervezve legalább annyira szólt edinburgh-i tartózkodásunk a Potter-saga-ról, mint a Fringe-ről - ettől pedig csak még jobban felvillanyozódtunk :)

Folytatás hamarost, melyben beszámolok a többi remek programról (Out of the Blue, bizony), meg az ingyenes három órás, szakadó esős, de nagyon tuti városnézésről és arról is, hogy mit is találtunk a The Elephant House-ban!

Vegatigris ügynök jelenti

Miután a WizzAir jóvoltából betapostak két órára egy lyukba, a térdeimmel az ülés támlájában, egy olyan utassal előttem, aki szükségét érezte a non-stop fetrengésnek; buszoztunk, vonatoztunk, metróztunk. (Itt máris megjegyezném, hogy London nem guruló bőrönd kompatibilis, amit a nem mozgó metrólépcsőkön való látványos és hangos szenvedésem támasztott alá, valamint hozzátenném, hogy sokkal többet segítettek cipekedni a magyar legények. Igaz, például a kalauz „Sódert minek cipelni Magyarországról?” gyöngyszeme és hazaérkezésünkkor az éjszakai buszon két böfögés között elhangzó „Segítek, Cica!” mondat kíséretében.) Szóval kissé kipurcanva végre földfelszín fölé értünk, immár benn, benn a híres Londonban, ahol is az első dolog, amit megláttam: egy korlátnak támaszkodó, almát csócsáló, tigrisnek öltözött srác volt. Mondom: „De zsír, csak nem pont erre számítottam.” Na, pont így voltam az egész várossal. És ezért lettem Vegatigris ügynök.

Még sosem jártam ezelőtt Londonban, pedig már ezer éves terv volt: úúú, menjünk, nézzük és fotózzuk ezt a London dolgot, eddig mindig közbejött valami és ez alatt az idő alatt a fejemben egyre dagadt a kép Londonról, ahogy a pápaszemes, cilinderes, sétapálcás angolok hömpölyögnek az utcán, szürcsölik a teát, szakad az eső és néha még Mary Poppins sziluettje is kibontakozik az égen. Ehhez képest az etnikumok New York-ot megszégyenítően széles spektruma rohan mindenfelé, megfűszerezve a fehér turistákkal, bevágódnak a Mekibe egy sajtbureszre és nem ám a népszerű nevelőnők cikáznak az égen, hanem Boeing és AirBus kollekciók, víz pedig kétszer egy-egy órára érkezett közénk az előbb említett helyszínről. Míg Dublinban a vörös hajú írek szépen itták a Guinness-t szteppelés közben, itt sok meglepetés ért, aminek a csúcsa a London Riots volt. Mivel arról már született beszámoló, annyit fűznék hozzá, hogy mint egy rendes gyerek a zavargások második estéjén megírtam anyukámnak, hogy mi mindent láttam, ettem, csináltam és hogy milyen volt az idő, amire ez a válasz SMS érkezett: „Gyújtogatás? Fosztogatás? Két London van?” Hát igen, erre mondják, hogy perfect timing.

Úgy alakult, hogy városnézés nagyjából a keresőn keresztül történik Vegatigris módra, az inspiráló azonban az, hogy nagyon sokszor fogalmam sincs, hogy konkrétan mi a cél, csupán kitartóan kószálok, meg-meg akad a szemem dolgokon, kattintok, meg-megragadnak a dolgok és addig kúszok-mászok, míg nem kapom el úgy, ahogy szeretném, bevallom létezik a „Jóistenrámkacsintott” felvétel is, de az izgalmas tényleg az, hogy egy hét múlva bármi lehet a memóriakártyán, filmen. Nem gondoltam volna például, hogy a Trafalgar Squere-ről ez lesz a kedvenc fotóm. A fiatalokra úgy negyed órát vártam, mire mindenki a helyére került Nelson tábornok fara alatt, a szobor talapzatán. Ami először feltűnt, hogy mennyire bátor dolog egy ilyen világos gatyában, egy fényképezőgéppel ennyire fullos helyen beterpeszteni, aztán a heverő párocska tűnt fel, ahol a csaj feje le van takarva, végül észrevettem a felfelé kepesztő pózer kis srácot, és tudtam, hogy ha behelyezkedett, eljött a pillanatom. :)

Ezzel szemben azt sejtettem, hogy az oroszlánok nagy rajongásnak örvendenek, de azt azért mégsem gondoltam, hogy ekkora a népsűrűség a hátukon.

Azt hiszem ezen a környéken lökdösődve fogalmazódott meg a gondolat a fejemben, hogy azért akkora prosztó turista állat már nem leszek, hogy a Buckingham Palota előtt is tömegeljek fél órát, hogy megnézzem, hogy óra x-kor két csávó bemegy az ajtón másik kettő meg kijön piros kabátban meg fekete szőrős kalapban. Egy: túl régóta keresek piros kabátot ahhoz, hogy ezt nyugodt szívvel végignézzem. Kettő: majd ha Erzsi benéz hozzánk, én is átugrom megnézni a lakását. :) Na jó, csak nem tartottam izgalmas programnak.

Ám a Tate Modern-re egy egész napot szántam. Fhú nagyon jó volt, ösztönző, szép - azért a Monet vízililiomai igenis szépek! :) - helyenként az elgondolkodtató és a vicces határán mozogtak a műalkotások. Ai Weiwei jókora, külön teremben terpeszkedő szotyola-kupacánál el sem tudom képzelni hányan fordulhattak már meg, ez emberek körbesétálgatták, nézegették, töprengtek, fotózták. Sokakban ez ötlik fel: „Mi ebben olyan nagy szám? Ezt én is meg tudnám csinálni.” Hát angyalom, miért nem csináltad? Akkor most a te cuccaidat mutogatnák itt. És az ilyen jellegű alkotásokban mindig az a becsülendő, hogy ezzel ki mertek állni, újszerűek voltak, ez a legtöbbünket felkavarja most is, nem ám akkor. Ja, és még valami: ti nem a szotyis képet nézegetitek és olvastok róla már sorok óta? :)

Szívfájdalmamra a Miró-kiállítás elég drága volt, de némileg kárpótolt, hogy a gift shop-ban azért kiművelődtem magam belőle (bár koncerten lenni sem ugyanolyan, mint CD-t hallgatni) és a kilátás is elég király volt arról a szintről a St Paul Cathedral-ra és a Temze partra.

A Temze-part számomra egy érdekes hely volt. Nappal kifejezetten nem tetszett. Mint egy zsibvásár, erősen birkákra emlékeztető járókelőkkel, mutatványosokkal és vazze színes, pónilovas körhintával. Most komolyan, a London Eye tövében? Még Mari néni is tudja, hogy a közértet nem a Tesco hipermarket alagsorában nyitjuk meg… Na jó, azért a bubifújó bácsit értékeltem. Akárcsak az éjszakai Temze-partot. Gyönyörű és sokkal kevesebben vannak. Amikor kezdtek a zavargások elhúzódni, eléggé aggódtam, hogy nem fogok éjszakai Londont látni és szívesen felpofoztam volna azokat a hülyegyerekeket, immár személyes indíttatásból is, de szerencsére Cameron megoldotta a helyzetet nélkülem és így az utolsó estémen kimerészkedtünk. Megérte.
Mindig nehéznek találtam jellegzetes, emblematikus dolgok megjelenítését úgy, hogy az felismerhető legyen, de nem sablonos, azért remélem, hogy sikerült a Big Ben-nel és a Houses of Parliament-tel az elveimnek megfelelően eljárni.

Még a Temze-parthoz tenném hozzá, hogy megpróbáltuk megkeresni azt a padot, ahol a Love Actually egy jelenetét forgatták, valószínűleg meg is találtuk, csak nem tudjuk, hogy pontosan melyik pad. Viszont felfedeztem helyette két széket, amikhez el sem tudom képzelni, hogy hol és hogyan lehet lejutni.


Már egy ideje, hogy kifejezetten érdekel a vizek megjelenítése. Így a Victoria and Albert Museum-ban töltött időm nagy része a kerti szökőkút fényképezésére irányult, és kifejezetten örültem, amikor végre a nyakamba szakadt az ég. A valamiféle esős kép volt az egyetlen, ami előzetes terveimben szerepelt a londoni képsorozattal kapcsolatban. De mivel az eső kicsit hevesebbre sikerült, mintsem hogy egy 700 forintos esernyővel és két géppel egyensúlyozzak a felfröcsögő pocsolyák között, közben természetesen életem fotóit elkészítve, felpattantam a 10-es buszra, a King’s Cross felé, ma talán nem feszülnek a Harry Potter fanok több ezren a 9 és ¾ vágány falának és valóban, csak olyan ötven körül voltunk. Azért a double decker-en (hogy annak a lépcsőjén mennyire máshogy működik a tömegvonzás…) elkezdtem boncolgatni, hogy az esőcseppes ablaküveg jó móka.

Akár a távolban van az élesség, akár a cseppeken.

Aztán kisütött a Nap, szépen felszáradt a zápor és a felhők is elvonultak egy kis időre. Akkor tűnt fel igazán, hogy valójában London milyen színes. Az épületek, a sok zöld, a piros buszok, egyáltalán nem olyan szürke, ahogy az a képzeletemben élt. Persze sokszor a felhők a számlájára írható a dolog, de napsütésben kifejezetten tarka. Nem is tudom melyik London tetszik jobban, de maradjunk annyiban mindent egybevetve, hogy tetszettél, London! Tőletek pedig az előbbi kontrasztra épülő montázspárral búcsúznék. :)

The Big Smoke

A közelmúltban Vegatigris Ügynökkel és Titkos Ügynökkel újabb bevetésen vettem részt a "The Big Smoke" és az "Auld Reekie" fedőnevekkel illetett helyszíneken - természetesen bevetés nem maradhat jelentés nélkül, úgyhogy íme. Első körben The Big Smoke, vagyis londoni akciónk részleteiről számolunk be, különkiadásként pedig majd Vegatigris riportját is olvashatják - összehasonlíthatatlanul jobb képekkel, mint az enyémek :)

Indításképpen egy kis parainesis: soha ne utazzatok WizzAir-rel reggel hatkor. Tény, hogy a Wizz olcsó, de ilyen istentelen órán a "szűkös hely-sok utas-borzalmas rózsaszín mindenhol" háromszög a legtapasztaltabb utazónak is próbára teszi az idegeit, pláne másfél órányi alvás után... Valahogy azért megérkeztünk Lutonra, ahol szembesültünk azzal, hogy ez a reptér valóban kint van a bánatban, 50 kilométerre Londontól északra, így kerestünk egy AirLink vagy milyen buszt, amivel el lehetett jutni Luton Airport Parkway vasútállomásra, ahonnan további 50 perc vonatozás árán értük el a St. Pancrast. Éljen. Mire itt sikerült kellőképpen feltuningolni a közlekedésre szóló Oyster cardokat, addigra már többet töltöttünk tömegközlekedéssel, mint ideutazással és Vegatigris ügynök szállása még mindig több, mint egy órányira volt tőlünk. Nekem nem rémlett, hogy ennyire nagy a tömeg és hogy csak úgy hömpölyög a nép az aluljárókban, de hamarost szembesülnünk kellett ezzel is. Még szerencse, hogy szombat volt.

Némi szerencsétlenkedés árán eljutottunk Elephant&Castle-ig, ahonnan további 15 buszmegálló után Vegatigris megkönnyebbülten adta át pöttöm pakkját Chyga Ügynöknek (ezennel engedelmet kérek, hogy így hivatkozzam rá), majd angolosan távoztak, hogy Vegatigris kipihenje a reggeli sokkot. Én valahogy nem voltam fáradt (no meg délután kettőtől volt csak szállásom), ezért a hetijegy birtokában nyakamba vettem Londont, kimentem Docklandsbe, meglátogatni az egyik kedvenc városrészem :)


Némi séta és parkban ücsörgés után már érdemes volt elindulni Kensingtonba, már előre örvendeztem a sok ismerősnek és Kensingtonnak is, nagyon szeretem ezt a városrészt is. Vegatigris fotója az egyik legjobb illusztráció :)


Tulajdonképpen én ezért (is) utaztam ide, hogy részt vegyek egy a tavalyi Summer School reunion akármijén, jó volt látni a régi ismerősöket, volt egy kétnapos rövidke kis session-ünk is, ahol megbeszéltük, hogy mit is akarunk kezdeni az Alumni szervezettel, mire jó ez nekünk és mit kaphatunk az EIT-től, aki mint szervezet az egészet kitalálta. A mostani program szervezői (hárman a csapatból) nagyon tuti programot raktak össze, találkoztunk az idei Summer Schoolok résztvevőivel, meghallgattuk a business plan-jeiket, véleményeztünk, networkingeltünk, csupa-csupa fancy szó és kifejezés, de ugyanezt egy sör mellett is megtehettük volna... Ez így nem is olyan izgi olvasva, inkább térjünk rá az idei érdekességre: Sustainable London Tour by foot - végigjártuk London építészeti és környezeti szempontból érdekes épületeit egy építész idegenvezető segítségével :)

Elsőként London (és a világ) legmagasabb kórházát néztük meg, igen, ez az ocsmány 34 emeletes szocialistának kinéző dicsfény - a Guy's Hospital. Amiért érdekes, az az, hogy most fog teljesen új burkolatot kapni, különleges borítású üveggel, úgyhogy a végén, ha minden jól megy, a mellette álló üvegpaloták közé teljesen be fog olvadni és nem mellesleg az extra hőszigetelésnek köszönhetően kevesebbet kell fűteni/hűteni.


Közvetlenül mellette épül a London Bridge Station felett a Shard London Bridge nevű komplexum, mely 2012-es befejezésekor az EU legmagasabb épületének címét fogja viselni 310 méteres magasságával. 72 emeletes leszen, különlegességét pedig az adja, hogy e fölött további 15 emeletnyi ún. "radiator floors" fog elhelyezkedni, melyek funkciója az épület hűtése lesz. Az épületben egyébként lesznek lakások, hotel, irodák, éttermek, de szinte minden szinten lesz télikert is, melyek tele lesznek növényekkel :)


A Shard megcsodálása után a More London felé vettük utunkat, így hívják a Tower Bridge déli lábánál fekvő területet, mely tele van üvegpalotákkal a változatosság kedvéért. Ha nem lenne kiégve a kép közepe (éljen a Fuji), akkor látszana, hogy tulajdonképpen mennyire közel van a Tower Bridge.


Fotósoknak remek, adottak a nagy tükröződő felületek :)


A házak között sétányok, sok helyen kisebb-nagyobb zöldség is akad.


Ez középen-jobbra éppen a Pricewaterhouse Coopers tanácsadó cég székháza (photo by Vegatigris).


Vicces, hogy a középső ívek alulról így festenek, nehéz nem Batmanre gondolni...


Ez a kép pedig egész olyan, mintha csak kerítés mögött lennének a szereplői, pedig tükröződnek :)


Kifelé sétálva megnéztük az új városházát, ez áll a More London szélén, emlékeztet egy nagy gombóc olvadt fagyira. Szép idő volt, az ég színe passzol a Tower Bridge-hez.


Némi metrózás árán megnéztük nem sokkal később London első 0 széndioxid-kibocsátású lakóházát, ebben négy lakás található. Valamikor a 2000-es évek elején készült, van egy istenes méretű napkollektora (ferde izé hátul), fent pedig két kicsi szélturbina (sárga-szürke bizbasz) található, melyek mindig a legerősebben fújó szél irányába fordulnak.


Innen tovább indulva értük el utolsó látványosságunkat, kimentünk az épülő olimpiai központba. Döbbenetes módon a központ építése előrébb tart, mint a terv szerint kellene, ugyanakkor ezt sikerült a költségvetés jelenlegi pontján kevesebb pénzből elérni. Azt hittem ez olyan képtelenség, mint a Roxfortban hoppanálni.


Így néz ki jelenleg az olimpiai stadion, azért még van mit befejezni rajta. Remélem, lesz lehetőségem befejezve is megnézni. Mondjuk jövőre :) Az olimpia után egyébként majd a West Ham United fogja birtokba venni a stadiont, összességében ez az újrahasznosítás elv az egész olimpiai központot jellemzi, azoknak a sportoknak, melyek Angliában annyira nem dívnak, csak ideiglenes létesítményeket emeltek, emelnek, így az olimpia után le lehet bontani őket, eladni vagy máshol felállítani. Ilyen sorsra jut a kosárlabda és kézilabda csarnok, hogy a vízilabdáról ne is beszéljünk. Az első kettőt még értem, de mit csinálnak a vízilabdázók medencéjével?


Túránkat befejezve visszametróztunk Kensingtonba (nem kellett átszállni, a District line-nak így is csak a felén mentünk végig, mégis 45 percig ültünk egy helyben - csak hogy érzékelni lehessen a méreteket); aztán egy jó vacsora keretében megvitattuk a nap eseményeit - sajnos volt belőlük bőven, mert addigra már híre ment a tottenhami zavargásoknak.

Másnap kibuszoztam Vegatigrishez, egy-két motyót leparkolni, Camberwellben testközelből is megtapasztalhattuk az útlezárásokat és a rendőri intézkedést, de csak elsőre volt egy kicsit félelmetes, utána már lehetett érzékelni, hogy itt alapvetően túl sok szabadidővel rendelkező mohó fiatalok kergetőznek a rendőrökkel. Kár, hogy ez utólag 200 millió fontba került. Elsősorban elektronikai cuccokat, telefonokat, ékszereket és menő ruhákat céloztak meg a vandálok, bízom benne, hogy minél többen kapnak a fülük közé ezért az állatkodásért és pl. bevándorlóként egy életre megtanulják, hogy 10 csomag rágót lopni nem éri meg, mert kitoloncolnak... Miközben az útlezárások miatt alaposan elkésve igyekeztem a búcsúpartiba, kaptunk híreket Birminghamből, hogy teljesen szétverte a vasútállomást az ifjúság, eddigre azért az angol társadalom nagy része igencsak elítélte az eseményeket, várták már nagyon, hogy a miniszterelnök hazaérjen a nyaralásból. Azóta szerencsére bekeményített. A Soho-beli búcsúparti után némi alvás következett, majd elindultam a Victoria Coach Station-re kedden reggel, hogy küldetésem második részét teljesítsem Titkos Ügynök társaságában. Potom 10 órával (melyet egy busz ülésére hajtogatva töltöttem) később már találkoztunk is a gyönyörű Edinburghban, hogy mintát vegyünk a Fringe Festival-ból és a skót fővárosból :) Következő posztunk azonban Vegatigris tollából/mancsából fog származni, jobbnál jobb képekkel!

Farewell from Bergen

Kis késéssel, de íme az utolsó bergeni napunk gyűjteménye. Sétáltunk egy nagyot még a kedvenc helyeken,

megnéztük a Bryggent még egyszer utoljára, nem messze tőle pedig szereztünk Nórinak norvég Harry Pottert, hogy legyen miből okulnia. Meglepően tapasztaltuk, hogy a keménytáblás verzió 300 koronába kerül, a papírborítósat viszont már 129-ért az ember után vágják. Ezt akár itthon is be lehetne vezetni. Mármint nem ezeket a könyvárakat, hanem azt, hogy a paperback jóval olcsóbb, mint a hardcover. (Angoltanári szösszenetünket olvasták - a szerk.)


Utána még elsétáltunk a kikötő szélén található erődbe, szép kis parkja van, egy brutális betonbunkerrel a közepén, amelyet még a második világháborúban építettek a németek - kizárólag a funkcionalitást figyelembe véve. Jelenleg némi vadszőlő tompítja az összehatást, de azért elég furcsa ezt a betonkockát közvetlenül a középkori zömök tornyok mellett látni. Képünk jobbára csak illusztráció, mert a fasortól nem nagyon látszik az ojjektum. Jobb is.


Este összeszedegettem a cuccokat a lakás különböző pontjairól, közben Majom ügynök is pakolászott, meg kiröhögött, amikor mondtam az ágyon tornyosuló kupacra, hogy az már szét van válogatva, a fele kézipoggyász, a fele meg nem. Bagoly eközben természetesen a napi internet-adagját vette magához, nehogy a másnapi utazás során elvonási tünetek lépjenek fel. Ezután este 11-kor még elhatároztuk magunkat egy utolsó utáni sétára, íme az egyetem botanikus kertjének üvegháza.


Utolsó szemlénken szembesültünk a helyi buli-szokásokkal, minden utcában legalább egy ablakból házibuli hangjai szűrődtek ki, ugyanis annyira drága a szórakozóhelyeken az alkohol, hogy mindenki otthon iszik és csak az utolsó sört dobja be a partihelyeken. Azért csendes utcácskák is vannak, ezt az új kikötő mellett találtuk.


Ez a fjord egy másik ágában található, mint a Bryggen, itt zajlik a mindenféle teherforgalom a Møhlenpris negyedben.


A házak fölött magasodik a Fløyen és az Ulriken - még mindig nem tudok napirendre térni afelett, hogy ilyen világos van, miközben az órám 23:30-at mutat.


A fjordmenti irodák és raktárak felett pedig már lakóházak láthatók, nem lehet rossz innen sem a kilátás :)


Egy viszonylag meredek híd vezet át a kikötőfjord felett, gyönyörű fények mellett lehetett mindkét irányba fotózni,


és még az ipari fények sem voltak annyira zavaróak.


Éjfél után még elsétáltunk a Bryggen és a halpiac felé egy utolsó utáni szemlére, hatalmas nyüzsgés, éjszakai élet, szinte minden második hajón vacsora, kisebb-nagyobb kártyapartik, a vendéglátóipari egységek pedig zsúfolásig tömve emberekkel. Hozzá kell tenni, szombat este van és a legközelebbi nagyváros 400 km-re innen található, így aki él és mozog úgy 200-250 km-es körzetben, az idejön flesselni, ha ez a program. No meg nyár van, mert azért ugyanez 2 fokban, szakadó esőben és délután négykor koromsötétben nem menő.


Ezzel a képpel búcsúzunk, de nem sokáig - stay tuned for the next mission under the codename 'The Big Smoke and the Auld Reekie in a Nutshell'!