2012. február 28., kedd

St. Moritztól a Diavolezzáig

A szülői kölcsönjárgány ittlétét kihasználandó vasárnap Graubünden kanton felé vettük az irányt. Valahogy így. Képes beszámoló következik.





Autópálya menti parkoló, ahol az eredetileg 50 centi havat feltornyozták és ahol még azt hittük, ez lesz a napi rekord.



A kölcsönjárgány tulajdonsága, hogy a tetőcsomagtartót csomag nélkül nem lehet eléggé megfeszíteni, ezért erőteljesen zúg már olyan 80 km/h-nál. Élmény autópályán repeszteni vele, ezért Bagoly szorosabbá tétel céljából gumipókhálót szőtt az autó tetejére, amíg én a hóhelyzet megörökítésén fáradoztam. A művet ezzel kommentálta: "Trust me, I'm an engineer." Be is vált a cucc, de azért hazafelé a 10 órás utat már a hátsó ülésen tette meg a pókfészek.



Eredeti úticélunk Hegyibéka ajánlására a Diavolezza volt, ugyanis Bagoly úgy döntött, magasra szeretne mindenképpen menni, ahol sok hó is van, de azért most így hazavezetés előtt egy nappal ne kelljen annyit mászni, hogy teljesen kikészítse magát. Én alapvetően egyetértettem, így a Diavolezzát (2978 m) vettük célba, útközben viszont megálltunk St. Moritzban. Alább egy kis kilátás az egyik helyi buszmegállóból.



St. Moritz az Alpok egyik legpuccosabb üdülőhelye; a St. Moritz-tó partján található, nyáron hajók sorakoznak rajta, télen viszont totál befagy, így plázzsá alakul, ahol a sétáló bundás hölgyek és házőrzőik (illusztráció alul) mellett néha sífutókat is látni.



Sőt, lovaspólózni is szoktak a havas jégen, van egy négynapos kupa, amit a hóval borított jégen játszanak. Az biztos, hogy hóban lovagolni nagyon jó, meg a patákat sem készíti ki annyira, de nem tudom, milyen vastag lehet a jég, hogy elbírja a rodeozó hátasokat is... Mindenesetre most voltak a jégen ilyen lóversenyhez való startgépek is, amiket kerekeken lehetett ide-oda tologatni, nyilván ki van ez számolva, hogy elbír egy ilyen versenyt a jég vagy sem :)



Itt-ott padok is vannak, le lehet ülni, megcsodálni a látványt. Feltenném a költői kérdést, hogy itt vajon mennyi egy szoba-konyhás garzon? Valószínűleg hasonló árban vágják az ember után, mint a bergeni kikötői agglomeráció 10. emeleti lakásait - eme poszt vége felé az illusztráció, itt.



St. Moritzra visszatérve, a tó jegét a fentieken kívül még számtalan sétáló turista lepi el, ez a kép is így készült.



Azon sokat morfondíroztam, hogy St. Moritz mitől ennyire menő, de talán az alábbi kép szemlélteti legjobban: a házak közül kinézve szemben hegyek, tiszta a levegő, körbe sípályák, a belvárosban puccos bótok - eszményi hely a nyugati turistának. A többi, aki idejön, már úgyis fent zúz valahol a hegyekben :)



St. Moritz után a Diavolezza felé vettük az irányt, 2000 m fölött indul a felvonó és felvisz egészen 2987 m-re. Alább a felvonóból látszik az út, ahogy kúszik jobb oldalt középről a kép bal teteje felé; a kép közepén pedig egy befagyott tavacska látszik ki itt-ott a hó alól.



A hegytetőn sajnos nem volt már annyira jó idő, mint lent, egyrészt beértünk a felhők közé, másrészt meg szállingózott a hó és amint leért, a szél vitte is tovább. Hófúvás ide vagy oda, kicsit még másztunk felfelé, hogy meglegyen a 3000 méter. Nem különbözik nagyon a 2999-től. Azért közben néha szép képeket is lehetett csinálni :)



Mindehhez még -10-12°C fokos hideg is járt, grátisz, úgyhogy hamarost kesztyű, sapka, sál, minden, de a zsebkendőm például így is megfagyott a zsebemben, mire elindultunk lefelé...



Azért még utolsó pillanatban meghálálta az időjárás a türelmünket és egy másfél percre valami napsütésszerűséget is produkált - íme az eredmény.




Lefelé még a szemben levő hegyoldalon kiszúrtam egy-két kisebb lavina nyomait, svájci csokit kap ajándékba legközelebb, ha találkozunk, aki megmondja, hány van a képen :) Na jó, egyébként is viszek, de azért keressétek meg a kis lavinkákat :)

Nagyjából ennyi programpont szerepelt eredeti tervünkben reggel, de aztán Bagoly meggyőzött, hogy menjünk Davos felé haza - akkor még nem tudtuk, hogy egy óra múlva elkezd szakadni a hó, valamint azt sem, hogy a Flüelapass - a Davoshoz átvezető kb. 2400 m magasságban levő hágó - le van zárva...

TO BE CONTINUED

2012. február 25., szombat

A "végre ideértünk"-től az első "ezek a svácjiak hülyék"-ig

Egy agyondolgozott január, majd három hét őrültekháza nem pihenhető ki egyetlen éjszaka alatt - legalábbis erre a megállapításra jutottam; mikor a költözés utáni első nap reggel nyolckor képtelenségnek tűnt visszaaludni. Merthogy itt állunk/fekszünk egy cuccokkal halmozott szobában, ez nem normális, tenni kell valamit. Herr Bagoly félálomban közölte, hogy ha nem hagyom abba a zörgést és a motoszkálást, balhé lesz, úgyhogy inkább mégis sikerült aludni még egy kicsit. Délután azért már intéztünk ezt-azt, meg pénteken is, mára meg sikerült konszolidálni a szoba állapotát, már nem kell úszni a cuccok között.


A jódtablettáról


A Gemeinde-ben tett látogatásunk furcsa momentummal végződött, bár számítottunk rá. Amellett, hogy szereztem lakcímet és kaptam egy csinos kis dossziét "Wilkommen in Turgi" címmel, némi szóróanyaggal az időskori ellátási lehetőségekről, önkéntes tűzoltóságról és szemétszállítás mikéntjéről, a végén kezembe nyomtak egy csomag jódtablettát, hogy ezt tegyem el jól és a hatóságok utasítására alkalmazzam.



Valószínűleg igencsak kérdőn bámultam volna az ürgére, ha nem tudom előre a dolog okát: az van ugyanis, hogy Turgitól 10 km-re található a négy svájci atomerőmű egyike, ezért biztonsági okokból minden lakos kap otthonra jódtablettát. Mivel Turgi 40%-a külföldi, ezért a lakosság majd felének jódtabletta-ellátása meg van oldva a tartózkodási engedély meghosszabbításánál. Bagoly nem kapott, mert ő még nem lakos - nem mintha nem hatna rá az sem, ami miatt a jódtablettát a házi szentség oltárán kell tartani - legalábbis a leírás szerint. Szerencsére Hegyibéka már öt éve itt van, úgyhogy most három csomag jódtablettánk fityeg a kis borítékban; a dobozokra pedig négy nyelven rá van írva, hogy kálium-jodid. A biztonság kedvéért.


Külön felhívnám a figyelmet, hogy egy levelet célszerű kivenni belőle, van neki külön kis zseb, amibe bele kell tenni a kis zsák elejébe, hogy szükség esetén ezzel se kelljen feleslegesen tölteni az időt. A leírás szerint jól látható, bármikor könnyen elérhető helyen kell tartani és bár felmerült a vörös bársonypárna is, egyelőre csak az egyik polc tetején van a villanykapcsoló mellett - ma már kétszer levertem, de legalább már sötétben is garantáltan megtalálom :)

Az asztalokról és az IKEÁról


Szóval az asztallal az van, hogy az én kedves párom évek hosszú során át bensőséges viszonyt alakított ki a TV-vel (meccsek) és a számítógéppel (internet), a kettő együtt pedig különösen alkalmas Rise of Nations szombat éjszakánként való játszására, ennek alapját pedig szó szerint az említett 120x160-as asztal adja. Hát hogy lehet egy ilyet otthon hagyni? Így aztán amikor Vegatigris megjelent a kis fehér asztallal, valamint realizálódott Bagolyban, hogy a szent, fél szobát elfoglaló monstrum (most) nem jön, az asztalpótlék egyértelmű volt. Egészen addig, míg tegnap a legközelebbi IKEÁban le nem cserélte egy 20 centivel hosszabb példányra, miután megállapítottuk, hogy egy asztal bizony nem lesz elég... Így nekem lett kis fehér asztalom :)
Az asztalmániát némileg tompítva: a kicsi lapra szerelve tényleg befért könnyen, tudtuk, hogy semmiképp nem lesz itt kettő, otthon meg nem kell három, úgyhogy logikusnak tűnt - és akkor még az IKEA sem volt képben. Aztán máshogy lett, de attól tartok, ez nem csak az asztalokkal lesz így :D

Az IKEÁban több dolgot is meg kellett állapítanunk. Egyrészt, a globalizáció valós dolog. Még a Mekinél és jobban látszik az IKEÁban, hiszen McDonald's étterem sokféle épületben lehet, országonként változó kínálattal, változó bevándorló és/vagy szegény diák kiszolgáló személyzettel, de az IKEA eddig mindenhol nagy kék monstrumnak bizonyult, tegeződéssel, szereld össze magad alapelvvel és nagyon kényelmesnek látszó ágyakkal. Itt is ezt leltük, meg is lett a közepes fehér asztal, egy polc meg egy serpenyő; majd a fizetés után jöttünk rá, hogy bizony a parkolójeggyel nem csináltunk semmit. Nosza vissza, megkérdezni, hogy ezt ugyan hol és mikor kellene lenulláztatni - gondolta az egyszerű magyar vásárló, ha már otthagytunk 90 frankot, csak ingyen parkolunk, mint a moziban, de nem. Én őriztem a motyót, Bagoly visszaér és mutogat az automatára, papír bedug, gép pedig szenvtelenül közli, hogy óránként 1 frank a parkolás; a jegy szerint meg pont 1 óra 1 perccel ezelőtt tettük be a kerekünket a parkolóba, úgyhogy 2 frankot legyünk szívesek elhelyezni az megfelelő nyílásban... Némileg furcsálltuk a dolgot, de hát a fene se cipel ölben ennyi mindent, meg különben is a kocsit sem szántuk otthagyni, úgyhogy kiperkáltunk két frankot és lógó orral távoztunk. Azért megjegyzem, hogy az IKEA ezt a húzást kivéve nagyon is pozitív tapasztalat volt, ugyanis ugyanannyiba kerülnek a cuccok, mint otthon. Ez az 1000 forintos zürichi villamosjegy mellett igazi felüdülés volt. Ja és ha már itt tartunk...

A zürichi napos péntek délutánról

Bagoly egyik interjúja Zürichben volt, így be kellett mennünk pénteken Turgiból a 30 km-re levő Zürichbe. A cég parkolójában levő kijelölt parkolóhelyet egy Smart elfoglalta, sehogy sem fért mellé még egy Corsa is; úgyhogy vadászni kellett három utcával és öt kereszteződéssel arrébb egy parkolóház -2. emeletén egy parkolóhelyet. Éljen, a nagy P betű vadászása és a türelmetlenkedő Audis és BMWs közlekedők hamar kitermelték az első "ezek a svájciak hülyék, nem tudnak vezetni" mondatot, pedig Bagoly ritkán káromkodik vezetés közben. Miközben ő interjúzott, én bementem a belvárosba - itt vágtam hanyatt magam ismét az 4,10-be kerülő villamosjegyért, ami jelenleg 1000 forintot ér. Sütött a nap, volt vagy 15 fok, így mindenhol rengetegen voltak, péntek délután 3-4 körül, munkaidő után, sok bankár mind ment soppingolni; több angol szót hallottam mind németet, úgyhogy nem igazán sikerült hatékonynak lenni, leginkább csak különböző sorokban ácsorogtam... Nem baj, hétfőn folyt. köv., Bankkonto, Krankenkasse, mindenféle :)

2012. február 24., péntek

Let's roll...

Kedves Olvasóink!

Mélyen tisztelt és nagy elődeinket (blogrokonok, jobboldalt) követve megkezdjük beszámolóinkat újabb külhoni küldetésünkről, mégpedig a lila tehenek országából és ezúttal valószínűleg hosszabb időn keresztül... Errefelé még havasak az északi hegyoldalak, nem olvadt el olyan gyalázatosan rondán és gyorsan a hó, mint Budapesten, ugyanakkor ma például 15 fok és ragyogó napsütés volt, úgyhogy vállalható egyelőre az időjárás. Nem úgy, mint általában Bergenben - lásd az alcímet :)

Történetünk úgy egyheti pakolászással kezdődik, melyet az utolsó három napban tömör agybaj és "csak ezt el ne felejtsük" mondatok jellemeztek. Eközben Bagoly napokig meg volt Győződve róla, hogy egy Opel Corsa csomagterében - lehajtott hátsó üléssel - el lehet helyezni egy 160x120 cm-es asztallapot, mellette pedig még elfér a számítógép minden kacattal együtt és a tetejére rádobjuk a TV-t, akkor éppen elég hely marad minden másnak. Emellett a vigyük-nevigyük kérdéskörben konzekvensen az "ezen az egyen már nem múlik" elvet követte, így több pár ünneplő cipővel sikerült kijönnie, mint nekem. Zsebibaba ügynök (alias én) eközben minden eddig általa tulajdonolt vagy ismert ágyazásmániás rágcsálót megszégyenítve pakolt a lakás egyik pontjáról a másikba, tekintve, hogy 5 kategóriába szortírozta a cuccokat: mostjön, majdkésőbbjön, Győrbemegy, Dombóvárramegy, szemétbemegy. Ehhez jött még Vegatigris ügynök beköltözése (alias Maya), aki egy hatodik kupacot tornyozott fel az egyik sarokban, így az utolsó két napon már egyáltalán nem emlékeztem, hogy mit hol kellene keresni, meg ráadásul a megváltozott helyzethez való kincses térképem is elveszett, így otthon maradt a törölközőm, a fogkefém és a fekete kabátom - kipróbáljuk, hogy mutat az egyenruhám sídzsekivel...
Ezúton is szeretnék elnézést kérni azoktól, akikkel nem találkoztam személyesen közvetlenül elutazás előtt, a költözés és a tennivalók nagyon sok időt elvettek az utolsó két hétben, a fene se gondolta, hogy ennyire bonyolult lesz a papírügyek lezárása otthon és két szoba kigányolása, úgy hogy közben még dolgoztunk is... majd pótoljuk a kávézásokat, ebédeket, sütizéseket Húsvét környékén, ha minden jól megy :)

Szóval nagyjából összeszedtük a motyót, aztán szerdán reggel, 4 óra alvás után, 06:15 magasságában - immár nagy asztal helyett csak kis asztalt a kocsiba zsúfolva megállapítottuk, hogy bizo
ny tele a járgány és a győrbemegy kupac még a lakásban van - így vonatra pattanva közelítettem meg Győrt, hogy ott bemutassunk egy újabb indulást. Ez sikerült is, az elkövetkezendő 7-8 óra pedig viszonylag eseménytelenül, a vezetés közbeni ébrenmaradással a középpontban telt. A svájci határt előzetes információink szerint el kellett volna érnünk fél hatig, mivel Svájc ugyan része Schengennek, de vámunió nincs, ezért listát kell készíteni a bevitt cuccokról, amit meg is tettünk előző éjszaka (1 Drucker, hp; 10 CDs; 2 Flaschen Waschmittel szintű részletességgel). A blog alcímét is ez a furcsa kettősség ihlette, itt csücsülünk az Unió középén, de mégsem... Szóval a belépésre visszatérve, természetesen a fél hat nem jött össze, de úgy voltunk vele, hogy csak nem zárják be 17:30-kor az országot, hogy "akkor tessenek holnap jönni", megyünk, oszt ha lesz valaki ott, akkor megkérdezzük, hogy akkor mi a teendő, ha nem akkor meg ez van... Szerencsénkre egy normális határőr fogadott bennünket, mégsem zárnak fél hatkor, megkérdezte, hogy van-e nálunk alkohol, cigaretta vagy wurst, mondtuk, hogy csak a legutóbbi, úgyhogy még megnézte az útleveleket, meg a munkaszerződést (hogy tényleg nem habira megyünk-e); aztán jó utat kívánt :) Este kilenc körül értünk Turgiba, élőhalottként, Hegyibéka ügynök (aki rendelkezésünkre bocsátotta az egyik szobáját, így újdonsült lakótárs, ezúton is köszönjük neki) segített felcuccolni (ezt is köszönjük); aztán beájultunk aludni, tekintve hogy ezen programpont prioritása nagyon lesüllyedt az elmúlt hetekben...

Másnap bejelentkezés a Gemeinde-ben, hogy kezicsókolom, jöttünk ide lakni, meg telefonvásárlás - SIM-kártya önmagában 40 frank, de ha veszel hozzá egy minimálfelszereltségű telefont, akkor csak 30 frank, amiből 15 frankot lebeszélhetsz... az emögött álló üzleti filozófiát még nem értem, de biztos azért mert kelet-európai vagyok. Alapvetően nagyon kedvesek a bennszülöttek, azonnal váltanak Hochdeutschra, amint bambán nézünk a Schwiizerdütsch mondatokra, ahogy ezt korábban is tapasztaltuk, de azé
rt ez a svájci német elég frusztráló, mert csak szavakat kapok el belőle... A Hochdeutschot is jellegzetes akcentussal beszélik, de úgy legalább tudunk kommunikálni ember módjára :) No, ennyi bevezetésnek elég, a későbbiekben igyekszünk kevesebbet szövegelni és többet illusztrálni, ezt a szándékot mindjárt alá is támasztom.

Pakolás - részlet

Szóval welcome to the Days of Our Svájc!

2011. november 4., péntek

Céltalan önmarcangolás Szlovéniában

Ez a rendkívül prózai kifejezés Anna kolleginámtól származik, meg kell hagyni, néha egy-egy kiadósabb esős-hideg-pocsékeredmény-kínlódás összeállítású futás után elmerengek rajta, hogy lehet, hogy igaza van. Pedig futni alapvetően jó. A versenyeknek pedig különösen jó hangulata van - ezért fájt a szívem, hogy idén sérülés miatt csak szurkolni, meg utána túrázni mehettem. Október 21-én estefelé indultunk egy kisbusszal és egy kisautóval, összesen 13-an. A péntek esténk ennek jegyében a Budapest és Ljubljana közötti 500 km-rel telt, ami még zenével, beszélgetéssel és ökörködéssel körítve sem érződött 5 és fél óránál rövidebbnek. A GPS már ekkoriban kezdett hajmeresztő hülyeségeket javasolni, de azért sikerült megtalálni a szállásunkat, hat utcával arrébb leparkolni a kocsikat, sötétben keresni a leszerelt és már nem ott levő parkolóórákat, aztán végül nagy nehezen ágyba keveredtünk olyan hajnali 4 környékén.

Másnap a délig tartó regeneráció után városnéztünk - Ljubljana olyan, mint egy tisztességes osztrák kisváros, erősen emlékeztet Grazra. Vagy fordítva. Közepén valami kis víz - a Ljubljanica folyó - jobbra-balra idősb házak, melyeknek a koruk okán a panelek csókolomot köszönnének. Emellett rá kellett jönnünk, hogy bizony az eső bármikor rákezdheti és ráadásul tetves hideg is van - a futók különösen örültek ennek.


Megnéztük a várat, sétáltunk egyet a belvárosban aztán az estét már egy kellemes étteremben töltöttük, ahol az pincérnő csak tőszavakban beszélt angolul, így már adott volt az alaphangulat :)
Csoportkép a sétáról. (photo by Majom ügynök)


Az ünnepi vasárnapot mi a futásnak szenteltük,


négyen 10 km-en (a következő verseny céltávja számomra is), hárman félmaratonon küzdöttek és még egy maratonistánk is akadt - utóbbi tökjó; 3 és fél órán belüli idővel célba ért. Itt még csak várja a cél az első befutókat.


Bagoly ügynöknek is nagy az arca, mert egy órán belül teljesítette a 10 km-t, biztos ez a kép is segít az egóján, ahogy lebegve tekinti meg a ljubljanai várat. (photo by Majom ügynök)


No de vissza a futáshoz. Egy ilyen versenynek alapvetően nagyon jó hangulata van, a mezőnyt több szakaszban engedik el, előtte jó kis zenékkel spanolják a futókat, nagyon jó látvány, ahogy hullámzik a tömeg. Mindenféle futó van, a profi pulzusmérős típustól a jelmezeseken keresztül a most-rendezik-a-városomban-valahogy-elmászom-a-célig nénikig, mindenki küzd, hajt, vannak akik babakocsival-gyerekkel rohannak; de láttunk mankós és kerekesszékes illetőket is - respect.


Mindez októberben, 6 fokban, szitáló esőben, vagy 10-15 ezer indulóval azért nem olyan rossz :) Mondjuk a futókat annyira nem kell sajnálni, amíg futnak, de mi nézőként a két rajt és a 10 km-es befutó (olyan 2-2,5 óra összesen) után már kockásra fagytunk, muszáj volt visszamennünk a hostelbe átmelegedni amíg a maraton és a félmaraton Ljubljana utcáin pörög. A délutánt mindenki a regenerációnak szentelte, néha sétáltunk egyet, néha aludtunk, egy kis internet, egy kis vadnyugati lövöldözés (Bang!) és estére lett konyhánk is, úgyhogy home-made spagetti volt a vacsora :) Két nap kirándulást terveztünk a program végére, ez be is jött, de azért a tempó kemény volt, versenyezni kellett itt-ott a napnyugtával. Hétfőn a Júliai-Alpok volt cél, a bledi és a bohinji tavat és környéküket néztük meg - én már részben másodszor, de még mindig úgy érzem, nem láttam semmit...

Bledben pocsék idő volt ismét, rosszabb, mint három éve, amikor itt jártunk,


az ezeréves jubileumot ünneplő kastélyban valami egészen kifordult Halloween-dekorációt leltünk,


és a kacsák sem haraptak a kajára, szóval egészen furcsa élményként maradt meg, szeretném egyszer kevésbé kihalt és kísérteties állapotban megnézni.


Utána a Vintgar-szurdok jött soron, na ezt mindenkinek csak ajánlani tudom, csodaszép, viszont nem tart három napig megmászni, mint a Triglavot. Ez lett volna az eredeti terv, de túraútvonalakat meglátva le kellett róla mondanunk.


A folyó felett kis fahidak mindenhol, csobogás, vízesések, pisztrángok - értelmet nyert a Schubert-féle pisztrángos barokk-giccs dalocska is:

"A csermely halkan zúgott, hol útja völgyre nyílt,
Hűs mélyén pisztráng úszott, úgy surrant, mint a nyíl.

Oly tisztán, szépen látszott, én csendben ültem ott,

A vízben vígan játszott, és messze csillogott.
A vízben vígan játszott, és messze csillogott."

Az más kérdés, hogy utána a gonosz horgászról szól a dolog, aki lépre csalja a pisztrángot a csalival - erről sosem énekeltünk Kati nénivel, így nem derül ki, amíg nem néz utána az ember.

A szurdokot oda-vissza végigcsúszkáltuk, megcsodáltuk, utána viszont elindultunk Bohinj felé, mert még meg akartuk nézni a Savica vízesést, a Száva egyik forrását is. Kezdett jó kis hideg lenni, felfelé menet már friss hó volt az út két oldalán, néhol 10-12 centis vastagságban, hólánc szükségességére figyelmeztető táblák jobb oldalt... ezzel együtt érdemes volt felmenni, a vízesés nagyon pofás


és szép a kilátás a gleccservölgyre is :)



Lefelé a bohinji tavat már csak erős szürkületben tudtuk megnézni, jó hideg ez is, de gyönyörű környéken van - Júliai Alpok, még nem végeztünk, visszajövök :)


A keddet ezután a barlangászásnak szenteltük, megnéztük a postojnai barlangot, előtte volt egy csecse kis vivárium, ahol meg lehetett nézni a lokális barlangi, vak és színtelen specialitást, a gőteszerű proteusok néhány példányát. Mindez egy olyan barlangrészletben volt, ami korábban
szabadon látogatható volt és sok 19. századi vendég összefirkálta.



Ma ez nem igazán elfogadott cselekedet, így ilyen furcsa kettős érzése van az embernek, amikor az 1800-as datálású szignókat bámulja...


Maga a barlang elég nagy, kisvonat viszi be a népet, rengetegen vannak, így a látogatásnak van egy kis díznilend-fílingje is. Ha már arra jártunk, következő programként beneveztünk a Škocjan-barlangra is, ez kevésbé ismert, pedig nagyon tuti: a Reka folyó földalatti szakasza, így hatalmas termek vannak benne, alján ott csörgedezik a kis folyócska, fantasztikusan néz ki. Mivel az világörökség része, nem lehetett fotózni, de azért egy-két képet kerestem róla, gyönyörű :) Ha arra jártok, ezt mindenképpen érdemes megnézni :D


A cave-day végére még kitaláltuk, hogy érdemes lemenni Triesztbe körülnézni. Döbbenetes volt, ahogy a határra érve elkezdtünk letekeregni a szerpentinen, folyamatosan emelkedett a hőmérséklet; így a tengerpartra érve már majdnem 20 fok volt, kellemes sétaidő, míg a barlangokban meg az előző napi túrán jellemzően a 6-12 fokos hőmérséklethez voltunk hozzászokva. Triesztben kisétáltunk megnézni az Adriát, bár már gyakorlatilag besötétedett; az egyik mólóról megcsodáltuk a városházát,


az előtte levő tér pedig a másik oldalról pont olyan, mint egy kifutópálya,


aztán úgy döntöttünk, adunk még egy esélyt az olasz pizzának, így egy kis olasz étteremben, egy angolul még kevésbé beszélő fiatal kissrác kiszolgálásával olcsó és nagyon remek vacsorát kaptunk :)


Hazafelé még a mediterrán szerpentin utak és a GPS közös hadművelete egy kicsit megizzasztotta a sofőröket; utólag megnéztük, az utca olyan szűk, hogy nincs rajta a Google Streetview-n, mert nem mentek be oda a kocsik... No comment. Az utolsó esténk így kicsit hosszúra sikeredett, éjjel értünk vissza Ljubljanába, ahol némi pakolászás után fellőttük a pizsit, tekintve, hogy reggel 7-kor indultunk vissza Budapestre. A hazaút kevésbé volt gyilkos, mint Görögországból, de csak azért, mert nem volt 1500 km. Azóta már vagy 5 különböző helyszín felmerült a következő versenyekre, remélhetőleg addigra én is valódi futóbolond lehetek, aki egy időeredményért és egy pólóért képes magát heteken, hónapokon keresztül gyepálni a BEAC-pályán... Most komolyan, lehet, hogy Annának igaza van? :)

2011. szeptember 14., szerda

Edinburgh and The Fringe - part two

Valahol ott veszett el a történet fonala - a valóságban több, mint egy hónapja, de azért én még adós vagyok a befejezéssel - tehát a zord skót nyár elől bemenekültünk az Elefánt Házba Titkos Ügynökkel egy kis terepszemlét tartani.


Rendeltünk tisztességes angol teát, még én is hajlandó voltam tejjel inni, aztán kiolvadás és egy elfogadható
vacsora után felfedeztük, hogy a vendéglátóipari egység mellékhelyisége az évek során valami egész mássá fejlődött. Mint az korábban is már szóba került, itt született a Harry Potter néhány kötete... rajongók pedig mindenhol vannak. Ha belép az ember a mosdóba, először csak annyit lát, hogy össze van firkálva.


De érdemes közelebbről is megnézni...

hogy pontosan...


milyen üzenetek...


is borítják tetőtől...


talpig...


a falakat az egész helységben.

Még a csapon is van egy elfuserált baziliszkusz, csak a miheztart
ás végett (sajnos kép nem készült róla a fényviszonyok miatt). Lelkes rajongóként nagyon megindító volt olvasni az üzeneteket, elképesztő mennyiségű van, a kávézó dolgozói szerint pedig csak egyre szaporodik, de azt nem tudták megmondani, hogy mikor is kezdődött, annyit mondott csak a leányzó, hogy egyszer csak elkezdtek megjelenni :)

Az Elephant House után este még egy körre beneveztünk a Tenchi Sh
inmei dobosaihoz, ez egy sokkal mozgalmasabb műsor volt és tetszett, akárcsak a délelőtti :)


Másnap szakadó esőben is nekiindultunk a három és fél órás Edinburgh Free Tournak, szerencsénkre találtunk még másik négy hülyét, aki erre vágyott az égi áldásban 11 fokban, így végül elindult a dolog. A vezető, Neale Hamisítatlan Skót Akcentussal adta elő Edinburgh és alapvetően a Royal Mile történeteit, így az időjárással együtt igazán Eredeti Skót Élmény volt. Egyszer azért napsütésben is megjátszanám a dolgot, mert nem nagyon láttunk ki az ernyő alól, fotózni meg nem mertem, tanulva a Låtefoss vízesésnél szerzett tapasztalatokból, miszerint az enyhe vízpára is taccsra teszi a nyomi öreg kis Fuji lencséjét, nemhogy egy skót özönvíz...
Rengeteg történetet mesélt a srác, többek között a középkori Edinburgh fincsi részleteivel és a dugig tömött temetőkkel, de a kedvencem Greyfriars Bobby története volt, aki egy 19. században élt Skye Terrier eb, a gazdája halála után 14 évig járt a temetőbe a sírját őrizni, majd miután elpusztult, szobrot állítottak neki a hűség mintaképeként. Természetesen egy pub-ot is elneveztek róla, biztos ami biztos.

A Greyfriars Kirkyard mint temető is érdekes, különleges hangulata van, márcsak azért is mert ezt annak idején még ismeretlen JK Rowling is felfedezte és sokat sétálgatott a 100-200 éves sírok között... Így például Minerva McGonnagall neve könnyen eredeztethető William McGonnagall - egyébként roppant tehetségtelen - költő nevéből, de találunk szép számmal ismerős neveket a könyvek oldalairól kevésbé gyakori szereplők esetében is.


Néha nem ennyire eg
yértelmű a dolog, de említette a túravezetőnk, hogy található egy még érdekesebb sírkő is a Greyfriars-ben, a hozzá vezető úton eléggé le van taposva a fű, látszik, hogy sokan megnézik (utóbb visszamentünk mi is megkeresni, mert eléggé el van dugva, a nagy csapattal nem néztük meg).


No, de itt látszik, hogy miért is érdekes...


Szegény Thomas Riddell, biztos nem szolgált rá, hogy Tom Marvolo Riddle inspirációja legyen...
A Greyfriars környékén érdemes még megnézni a George Heriot's School épületét, mely annak idején a szegény, árva gyermekek iskolájaként indult, ma viszont Skócia egyik legdrágább és legjobb magániskolája...

És természetesen ebben a vonatkozásban is előkerül a Potter-universe: a városi legendák szerint ez az épület insiprirálta nagyban a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola mai képét. Az alábbi kép alapján (no, ez nem saját, ilyen szép időnk nekünk nem volt) nem is olyan nehéz elhinni, főleg, ha hozzávesszük, hogy az iskolában négy házba vannak osztva a tanulók... Egyszer majd egy következő életemben szeretnék ide járni...


A kiadós Harry Potter-csemege után utunkat ismét a Pleasance C
ourtyard felé vettük, hogy Mártit is megfertőzzem az Out of the Blue-lázzal, bizony. Az Out of the Blue egy oxfordi acapella csapat, nem használnak semmilyen hangszert, csak énekelnek, de azt nagyon tudnak. Kb. májusban láttam először felvételt róluk, gondoltam, egy rakás jófej (és itt-ott jó pasi) geek öltönyben és zokniban Lady Gaga-t énekel, hát mondom, ezt meg kell nézni egyszer élőben mert rossz nem lehet... hát így legyen ötösöm a lottón :)


Ja, és még az egyik nagy közönségkedvenc... Mustang Sally.



Az Out of the Blue után kellően fellelkesülve visszakocogtunk a
hostelbe, hogy felkészüljünk az esti záróeseményre, az orosz állami cirkusz előadására. Halvány fogalmam sincs, hogy ez előtt mikor voltam utoljára cirkuszban (azóta viszont már az orosz vízicirkuszt is megjártuk Pesten, szóval talán nem vagyok egy elveszett lélek), de mondom egye fene, ami akrobatika és orosz, az rossz megint csak nem lehet... és igen, a hatos lottót is kérném az ötös mellé, mert nagyon tetszett az előadás. Először is azért, mert szinte csak artisták és zsonglőrök voltak, nem volt állatos mutatvány. Ezeket nem szeretem, mert ők sem szeretik. Mármint az állatok. De ha emberek csinálnak hülyét magukból, az végülis lehet jó, így a bohóc és a porondmester véget nem érő harca is tulajdonképpen aranyos és ötletes volt; az artisták megváltozatosak és jók, szóval meggyőztek :)


Pláne miután a Fringe révén még az utcán is előfordulnak a rokonaik :)


A cirkusz után vissza a hostelbe, éjszakai pakolászás a konyhában, hogy ne ébredjen fel az egész szoba, majd hajnali 4.50-kor már kint toporogtam a St. Andrews buszpályaudvar előtt, hogy kellemes 10 óra alatt Londonba érjek... Ott Vegatigris ügynököt Elephant&Castle-nél összeszedtem és nekiindultunk St. Pancras, majd Luton Airport Parkway felé. Este pedig búcsút intettünk a ködös Albionnak, de abban teljesen biztos vagyok, hogy nem utoljára tettük tiszteletünket a szigeten. Fringe rulez.