Előzmények erre, most meg bele is csapunk a lecsóba.
amikor ez itt csurgott/folydogált/ömlött lefelé!
csillogó felső rétege itt-ott fel van repedezve
Egy jó fél órát bóklásztunk a lávamezőn – nem bírtuk
volna sokkal tovább. Délben, fekete kövön szaladgálni, kvázi trópusi éghajlaton
sok minden, csak nem üdítő. Nem véletlen, hogy az aktív lávafolyást néző túrákat
kora hajnalban vagy naplemente táján tartják. Erről a programról ezzel az alkalommal
lemaradtunk – volt helyette más, majd meglátjátok – de nagyon menő lehet egy ilyen túra!
mezítláb járni – de az aa lávát nem erről nevezték el,
a városi legendával ellentétben.
A Chain of Craters Road után fent megálltunk még a Keanakāko'i-kráternél.
A kráter maga valamikor az 1400-as évek táján képződhetett, a hawaii őslakosok
követ fejtettek az alján, aztán 1877-ben és 1974-ben is egy törésvonal mentén elöntötte
a láva – utóbbinak az eredményét látni ma.
Délutánra,
illetve estére pedig úgy terveztük, hogy ’élő’ lávát nézünk, ehhez le kellett bumlizni a tengerpartra.
Az a pont, ahol ottjártunkkor láva folyt a tengerbe,
jó pár kilométerre van attól a ponttól, ahova az autókat még beengedik –
mégiscsak egy aktív vulkán lejtőjéről van szó –
így a kettő közötti távolságot valahogy
át kell hidalni. Ahol persze business need van, ott megjelenik a kínálat is, az
út végén (ahol az elmúlt 10-15 évben a láva elborított mindent, azóta meg másfelé
folyik), na szóval mielőtt az ember eljut a sorompóhoz, hogy izé, "forgalmi rend
változás"; kialakítottak egy rakás parkolót és megjelent egy csomó
biciklikölcsönző is. Lámpát, sisakot, müzliszeletet, vizespalackot, mindent
adnak, húsz dollár fejenként, vigyed fiam, oszt mennyé porba rodeózni! Előtte
persze még alá kell írni, hogy mindezt saját felelősségre csináljuk, aztán
irány-darány, lehet gurulni a lávarétegek tetejébe nyomvályúzott, poros, köves
úton. Szinte fullsötétben, mert a lámpák inkább csak arra jók, hogy téged
lássanak, arra nem, hogy te is lásd, mi van másfél méternél távolabbra előtted.
Ez lehet, hogy direkt van így, mert csak egy bizonyos sebességet mer bevállalni
az ember. Talán nem is olyan rossz így, mivel a vaksötétben a más biciklisták mellett még
kivilágítatlan, gyalogos sporttársak is osonnak a láva felé, szép számmal. Ja
és a kölcsönző tulaja magyar volt, mellesleg :P
a pöttyök a domboldalban a lávafolyás útját jelzik
Na, bicók megvannak, ráz, mint a veszedelem, de
azért tekerünk, száll a por, néha köhögünk egy kicsit, de lesz, kérem, igazi
láva, szóval semmi sem állíthat meg minket! Elérjük a sziklákon ücsörgő tömeget, meg a nemzeti park
által kifeszített zsinórt, hogy eddig és ne tovább, kimegyünk a partra és
megpróbáljuk befogadni a látványt. Messze, a parton a sötét éjszakában vörösen
világlik a csorgó láva.
amin a felcsapó gőztől nem látni semmit.
jó 100 méterről nem igazán lehet ennél jobbat.
Jó fél-egy órát voltunk kint az éjszakában, mert a
lávafolyás bámulása mellett a csillagos eget is bőven lehet bámulni – nem
véletlen, hogy annyi teleszkópot biggyesztettek a Mauna Kea tetejére, amennyit,
Hawaii-nak csodás sötét ege van! Indulás előtt még kitessékeltünk két patkányt
a hátizsákok közvetlen közeléből (utólag nem volt meglepő a megjelenésük, ahol ennyi ember hoz kaját esténként, ott
csurran-cseppen az élelmes rágcsálónak is, na), aztán elindultunk visszafele. A
poros biciklitúra persze ebbe az irányba háromszor hosszabbnak tűnt, de azért
egészben visszaértünk, bicikli lead, autóhoz eltrappol, a villanyfényben
hátizsák rágásnyomokat keresve átvizsgál – nem találtunk szerencsére – autóba
becsüccsen (nincs kedvünk cipőt cserélni, így Roo vezet, akinek kisebb a
bakancsa így odafér a pedálokhoz) és suhanunk vissza a szállásunkra.
