Űrmese – második felvonás

Január. Miami. Telente valahogy mindig Miami. Az ilyenkor szokásos Los Angelesszel karöltve zsinórban a nyolcadik. Ilyenkor már nem nagyon tudja a szervezetem, hogy európai idő szerint, vagy mínusz hat avagy mínusz kilenc óránál kellene-e léteznie, hiszen hetek óta változó időpontokban nyektetem azzal, hogy most dolgozzon, most aludjon, most egyen, most meg inkább ne legyen éhes, mert hajnali három óra van. Az egy-egy otthon töltött hétvége csak arra elég, hogy szerencsétlen éppen elkezdjen magához térni – miután két-három estén keresztül alvás helyett hajnali kettőkör is a plafont bámulom. Aztán zutty vissza megint a mókuskerékbe, helló Kalifornia – ja hogy még Floridában sem kelt fel a nap, nemhogy itt, te meg már nem tudsz aludni és reggelit is csak négy óra múlva adnak leghamarabb? Arról nem is beszélve, hogy a fűtés koncepciója teljesen ismeretlen mind Floridában, mind Kaliforniában (ami egyébként rendben is van), arra a néhány napra, amikor 10-15°C van napközben, megteszi a vastag pulóver is. Ha egy hétig 10-15°C van, keresnek még egy takarót, főleg ha már a szobában is kezd 18-19°C lenni. Ami rendben is lenne, de amint kilépsz a folyosóra, dől a légkondiból a 16°C (csak tudnám minek), ha pedig kisüt a nap, akkor hirtelen trópus lesz. Mindeközben egy hotelszobába bezárva órák hosszat beadandót írni próbára teszi az ember türelmét. De ezt talán írjuk a beadandó számlájára :P

Ebbe a mókuskerékbe hozott némi változatosságot az egyik út, ahova Bagoly is elkísért – kibővítve a dolgot egy újabb atlantai körrel. Merthogy a Green Bay bejutott a rájátszásba és ismét Atlantába ment vendégségbe – Bagoly pedig Mókusékhoz látogatóba, meg a meccsre. Utóbbiban nem volt sok köszönet, mert iszonyatos verést kapott a magasztalt csapat. De legalább a látogatósdi jól sikerült, Bagolyt vitték játszóházba, biciklizni, regglinél érdeklődtek a tányérjának tartalma iránt és tárgyaltak arról, hogy a mandarin hányféleképpen és mennyire szétnyomva fogyasztható gusztusosan – vagyis a tiszteletbeli nagybácsi-továbbképzés is megvolt Legkisebb ügynök útmutatása mellett.

Bagoly végül utánam pár órával ért át Miamiba, egész pontosan hajnali kettőkör totyogtam le a lobby-ba, hogy összeszedjem. Így végül másfél napunk volt, az elsőt egy ’már korábban meglátogattuk, de nem értünk a végére’-intézménnyel töltöttük. Másnap aludtunk, kiadósat reggeliztünk, sétáltunk és fürödtünk, de ezekről nem mindig lehet érdekes blogbejegyzést írni. Vissza az érdekeshez.

Apró jelek

Illetve nem is olyan aprók, az épület a horizonton a Vehicle Assembly Building látható, mely a világ legmagasabb egy légterű épülete – vagyis a Kennedy Space Center felé tartunk. Amikor először jártunk errefelé, az Apollo-kiállításon csak végigrohanni és fotózni volt időnk, most megnéztük alaposabban is, illetve találtunk újításokat a többi részlegen is.

Az Apollo-program még mindig egy hátsó csarnokban van eldugva, így busszal kell továbbra is odamenni. Körbejártuk közben a VAB-t, megmutogatták a sasfészket (még mindig nagyon büszkék rá) és megbámultuk az egyik crawler-t is. Bővebb beszámoló a korábbi látogásról erre.

Crawler-út

Az egyik állat (ezeken szállították ki
 az összerakott járműveket a kilövőállásokra)

Itt remekül látszik a vezetőfülke

Bár most éppen nem használják őket, döbbenetes monstrumok ezek a crawlerek (kettő van belőlük összesen), potom 2700 tonnásak, űrsiklóval a hátukon 1.6 km/h-s sebességgel másztak végig (a crawl szó pont ezt jelenti) a kavicsos járdájukon és kilométerenként 300 liter gázolajat zabáltak hozzá. A sorsuk – azzal, hogy az űrsiklók nyugdíjba vonultak – egyelőre nem eldöntött, bár felvették őket a ’történelmi jelentőség helyszínek’ listájára és gondolom egy rakás múzeum állna sorba értük. Csak ugye ezeket nem lehet feltenni egy Boeing 747 hátára, mint a Discovery-t vagy az Endeavourt. Az Atlantist az utolsó útja után nem tették, mert itt maradt, meg is látogattuk később :)

Előtte még viszont maradjunk az előző szösszenetnél, miszerint, hogy az űrsiklókat nyugdíjazták – mégis nagy a jövés-menés és időről időre használják a kilövőállásokat. Persze az űrsiklók mellett eddig is küldtek fel műholdakat, miegymást, de mostanában leginkább egy magánvállalkozás kapcsán emlegetik a hírekben Cape Canaveralt…

A következő bérlő

A SpaceX 2012-ben küldte fel az első teherszállítmányt a ISS-re (International Space Station), pár évvel azután, hogy leszerződtek a NASA-val egy kis ellátmányozásra. Legénységet az ISS-re az űrsiklók nyugdíjazása óta csak Oroszországból tudnak fellőni, sőt cargót sem keveset cipelt fel oda a Roskosmos, de az utóbbi időben beleerősített a NASA és a SpaceX is a teherszállításba. A SpaceX Dragon nevű űrhajója újrahasznosítható és egy Falcon 9 rakéta tetején csücsül, amíg fellövik – viszont az egészet csak a kilövőállásnál állítják fel, még fektetve szerelik össze. Többek között ezért is kerültek parkoló pályára a crawlerek.

A fektetve szállításhoz ők ezt használják

Új idők

Launch Pad 39A – a sárga, jobb oldali darufélét
 a SpaceX Dragon felállításához használják

Már éppen ideje volt, hogy ott legyen – egy-két hét múlva volt esedékes a SpaceX CRS-10 (CRS = commercial resupply services), szóval a Dragon első útja erről a kilövőállásról (eddig egy másikat használtak). Utoljára hat évvel ezelőtt indult innen bármi is – ez pedig az Atlantis volt, mely az STS-135-tel, az utolsó küldetéssel zárta le az űrsiklóprogramot.

Körbejártuk

Noha a SpaceX most még csak cuccot cipel az űrbe, keményen dolgoznak azon, hogy mihamarabb legénységet is küldhessenek. Hajrá! Mi pedig nem sokkal később elértük az Apollo-kiállítást (merthogy az eddigiek csak úgy útközben merültek fel), szóval belevetettük magunkat a nézelődésbe. Fotózni valahogy nem sikerült túl sokat, de találtok képeket az előző alkalomról szóló bejegyzésben. Most volt időnk hozzá elolvasni az okosságot, illetve láttunk egy húsz perces, nagyon hatásvadász, de jól összerakott filmet a Holdra szállásról. Spoiler következik: a végén a képernyő előtti színpadra pottyantanak egy méretes holdkompot.

Az Apollo-kiállítás után még benéztünk az űrsikló-részlegre, ahol sikerült kifognunk az aznapi egyik utolsó ’Shuttle Launch Experience’-t – amihez egyébként elképesztő sorban állás szokott lenni. Először úgy voltunk vele, hogy hát próbáljuk ki, miért is ne, de nem túl magas elvárásokkal ugrottunk neki (éppen eleget egyensúlyozok zötyögő repülőkben ahhoz, hogy nehéz legyen ezügyben egy kiállítás keretei között meglepni – valahol hihetetlen, hogy kellő tapasztalat birtokában az ember egyetlen másodperc alatt megérzi, amikor a repülő utazómagasságról picit billenve elkezd landoláshoz süllyedni). Szóval az űrsikló-kilövés. Minden izét le kell pakolni, kis fakkok vannak, ahova mindent be lehet tömni, amit nem tud az ember zárt zsebekbe eltenni. Utána némi sorban állás, pont annyi embert engednek be, mint amennyi ülés van. Hmm, ez komoly lesz, de még mindig csak mosolyogtunk… nem sokkal később beterelik a népet az „űrsiklóba”, mindenki beül a helyére, bekapcsolja az öveket – utóbbit elektronikusan ellenőrzik és becsatoltatják azzal is, aki elsőre elbénázta (óóó, hogy milyen jól jönne nekem egy ilyen melóban…). Aztán nem kukoricáznak, mindjárt 90°-kal elfordítják, lényegében hanyatt döntik az egész társaságot – az űrhajósok egyébként jó két órát fekszenek így start előtt. Ha minden rendben megy. Ha nem, többet. Vagy mégsem mennek. Nekünk szerencsére nem volt ilyen: a filmes magyarázatból kiderült, hogy mi itt most a sikló rakterében ülünk és várjuk a kilövést, mint speciális crew cargo vagy mi.

A szimulátor – itt éppen olyanok ülnek benne,
 akik nagyon is tudják, milyen az igazi :P (kép innen)

Itt pedig van egy videó, pár perc okosítás után 05:58-tól ülnek bent a ketyerében és döntik hanyatt őket. Megnézhetitek az egészet, de elég hangos, innentől elég sokat rázzák a cuccot :P Nem teljesen egyértelmű, hogy csinálják, mi arra tippeltünk volna, hogy az egész doboz mozgatásában van a titok, de olvastam olyat is, hogy az üléseket fújják fel, illetve eresztik le közben, mindenesetre tényleg megdöbbentő gyorsulás, illetve később (spoiler!) súlytalanság-érzése van az embernek percekig. Az, hogy utóbbit (spoiler, még egyszer!) összekötik a raktér kinyitásával és a fejünk fölé vetítenek egy hatalmas Földet, ahogy az az űrből látszana, na, az azért elég menő élmény =)

Ilyesmi (kép innen)

A shuttle launch jó buli volt, nagyon tetszett, utána még szimatoltunk egy kicsit az Atlantis körül, bemásztunk az ISS makettjébe, amin végig lehet négykézlábazni, meg csúszkálni – itt volt egy kisebb fennakadás, amikor rájöttünk, hogy Bagoly elhagyta a slusszkulcsot a Nemzetközi Űrállomáson. Szerencsére Roo készen állt megmenteni a helyzetet; még egyszer végigjárta a teljes űrállomást és begyűjtötte a szökevényt. Mivel zárás előtt voltunk nem sokkal, nem kellett 25 sikítozó gyerekkel megküzdenie érte. Továbbá áldottuk a szerencsénket, hogy az elvesztés ténye cipőhúzáskor feltűnt (az űrállomásra kérem, csak zokniban lehet bemenni) és nem egy fél órával később, zárás után a parkolóban…

Volt még egy része az űrsikló-kiállításnak, amit azóta nyitottak meg, hogy itt jártunk. A levegőbe fellógatott Atlantis hasa alatt régebben ez találtatott.

Emlékfal (kép a korábbi bejegyzésünkből)

A fal helyett egy kisebb emlékhelyet alakítottak ki a Challenger és a Columbia legénységének.

Balra, illetve jobbra a két legénység személyes,
 illetve repüléssel kapcsolatos tárgyai vannak kiállítva (kép innen)

A folyosó végén pedig egy csendes kis teremben
 egy-egy darab a Challengerből és a Columbiából (kép innen)

Ez is a történet része. Az amerikaiak valahogy nagyon értenek hozzá, hogy szépen emlékezzenek – ezt már a 9/11 Museumnál is megtapasztaltuk.

Miközben komoran nézelődtünk, meg gondolkodtunk, lassan elkezdtek terelni bennünket kifelé a kiállításról, mondván hogy vége a napnak, tessék fáradni hazafelé. Szót fogadtunk. Remek hely továbbra is ez a Kennedy Space Center, ha lehetne, jönnénk vissza bármikor =)

A parkoló felé menet

Az óra egészen 2014. szeptember 21-ig dolgozott visszaszámlálóként, akkor a SpaceX Dragon CRS-4-et engedték útjára a segítségével. Értelemszerűen már akkor is voltak korszerűbb és pontosabb módszerek a visszaszámlálásra, így nem sokkal később kiállítási tárggyá avanzsálták. Fun fact: a CRS-4-gyel húsz egeret (is) küldtek az ISS-re, hogy megfigyeljék, hogy hat a hosszú távú súlytalanság az élő szervezetekre. Vajon mi lehet velük? Gondolom nem léptek meg – asszem nem kevés kárt tudna okozni egyetlen egér is az ISS-en. A másik érdekesség: a CRS-4 Dragon kapszulája visszatért rendben a Földre és mostanában készítik elő a SpaceX Dragon CRS-11-re, mely a tervek szerint idén április 9-én indul. Űrmese over and out. For now =)

Atlanta

Sanghaj (és a hozzá tartozó szabadnapok) után még némi munka következett, aztán október végén egy régóta tervezett úti céllal gyarapodott a gyűjteményünk: meglátogattuk Mókus ügynökéket Atlantában =) Kihasználva a hónap végi plusz szabadnapjaimat én pár nappal korábban mentem – Maci ügynök üzletfeleivel tárgyalt éppen valami konferencián, így Legkisebb ügynökkel és Mókussal hármasban vitézkedtünk két napig, míg a fiúk is odaértek. Vicces és meglehetősen aktív program egy kétévessel reggelizni, amikor is a program esszenciális alkotója a málnák mind a 10 ujjhegyre való feltűzése majd onnan történő elfogyasztása, továbbá bármit tehetünk eléje, biztos, hogy a szomszéd tányérjának tartalma zöldebb és kívánatosabb. Kivéve a málnákat. De ugye nem lehet három napig csak málnán élni.

Napközben oviidőben pedig Mókussal sétáltunk, beszélgettünk, mindenféle népek kajáját próbálgattuk (ne lepődjetek meg, nem sült szöcskékről van szó, egészen egy kubai étteremig, meg egy francia pékségig merészkedtünk), thrift shopokban vadásztunk gyerekkönyvekre és megnéztünk egy jópofa kiállítást a botanikus kertben. Dale Chiuly üvegszobrokat készít és van egy utazó kiállítása, melyet pár havonta újabb és újabb botanikus kertekbe költöztetnek – ez volt a fő attrakció, de emellett volt még egy madárijesztő/Halloween-koncepciójú helyi kiállítás és egy állandónak tűnő „vicces izék a környékből” kategória is, melyekbe lépten-nyomon belebotlottunk. A képek Mókus művei.

Az első Chiuly-szobor. Hááát. Érdekes lesz ez, gondoltuk…

De aztán nagyon is jópofának bizonyult az egész =)

Igazi, meg üveggazok

Bödön felett – ők mind igaziak, mégiscsak botanikus kertben vagyunk =)

Levélminta

Fűbodri =)

Vissza Chiulyhoz

Üvegspagetti

Harsonák

Tűzliliomok

A színes tüskés izé egy négyméteres csónak,
 a labdák meg tornalabda méretűek, csak messziről tűnnek kicsinek =)

Közelkép

Lila tüskék

Az ’egyéb’ kollekció – de attól még jópofa

Tükörkép a fekete vízben

És aki belenéz a fekete vízbe

Cserepek 2.

Az ágyás szélén

Vízesés és színes üveglufik. Meg pókhálók =)

Ebédidő

Élesség

A hét végére hazaért Maci ügynök is a konferenciáról, illetve ideért Bagoly is. Atlantában nem nagyon van öregebb belváros, amit fel lehetne fedezni, de amit lehetett, megpróbáltunk: ugyanis két világszerte ismert C-betűs cégnek is itt van a központja, természetesen múzeummal, tourral, miegyébbel megtoldva.

Az egyik székház előtt

Láttunk pár stúdiót, regéltek egy csomót arról, hogy ugyan itt van a központ, de a CNN műsorai inkább mindenfelé készülnek és ebben is rejlik az erejük, hogy mindenhol jelen vannak. Abból, hogy ’LIVE’, most készülnek a CNN hírei, annyit lehet látni, hogy van egy nagy terem, sok íróasztallal, még több képernyővel meg telefonnal rajtuk és köztük komótos munkatársak pötyögnek a billentyűzeten. Mondjuk szombat délután, amikor nem történik különösebben, semmi, nem nagyon lehet nagyüzem.

Az épületben van egy hatalmas belső csarnok
 egy rakás kávézóval, étteremmel

Körbe felfelé pedig irodák, szállodák és persze a stúdiók. A tour után kimentünk sétálni egyet a Centennial Olympic Parkba, mely értelemszerűen az 1996-os olimpiára készült. Sokan sétáltak, ücsörögtek, igazi közösségi hely =)

Novemberi napsütés

Pierre de Coubertin, a modern olimpiai mozgalom atyjának szobra

Készülődnek a másnapra – ugyanis összekötöttük a látogatósdit focival is, másnap fogadta az Atlanta a Green Bay Packers csapatát.

Fanzone

Az egyik motorháztetőn látható egy jól fejlett sajtfej látható – ezek valami könnyű, habszerű műanyagból vannak, sapkaként lehet a fejekre húzni – ahogy nem kevés Green Bay szurkoló megteszi. Wisconsin államban ugyanis (ahol Green Bay városa találtatik) a sajtról, az állam fő exporttermékéről szól minden, innen ered a "sajtfejűek" kifejezés.

Vasárnap a meccsen kívül a másik C-betűs cég került étlapra.

Van egy szép nagy múzeumuk, megnéztük, végigkóstoltuk, amit lehetett, érdekes volt, de megintcsak elképesztően amerikai. Sőt, asszem, ennél amerikaibb nincsen.

A Coca-Cola rengeteg sporteseményt szponzorál,
 cserébe be is gyűjtöttek néhány olimpiai fáklyát

De NFL-kitűzőből is akad pár darab

És akkor a legviccesebb rész, lehetett kólákat kóstolni.

Meg mindenféle egyéb lónyálat, összesen öt kontinensről.

Hát, belenyaltunk tényleg mindenbe, ami csak eszünkbe jutott, de nem értünk végig a soron – több mint százféle lónyálról van szó, a tizedik után meg úgysem érzi már az ember a különbséget az egyik meg a másik között, csak a cukorterhelést :P

Ennyiféle csomagolásban lehet kapni őket világszerte

A tükörcserepes verzió

A kólamúzeum utána a cukortól szédelegve próbáltunk valami ebédlőhelyet keresni, leginkább egy jó kis saláta után vágyakozva, de rá kellett jönnünk, hogy game day-en a stadion pár kilométeres körzetében (merthogy a Georgia Dome bent van a város közepén) reménytelen lesz a dolog. Úgyhogy bevásároltunk elviteles kajából és hazavonultunk megenni. Utána meg Mókus visszaszállított bennünket a meccsre. Körbecaplattuk az egész stadiont, miután a mellette épülő Mercedes Benz Stadium miatt több helyen lezárások vannak – ja, merthogy új stadiont építenek, a Georgia Dome-ot a maga kemény 24 évével már nyugdíjba vonultatják (=lebontják) – és éppen kick-offra értünk be.

Georgia Dome

Támad az Atlanta

Még nem mindenki ért vissza a szünetből és
 a sör/visli, pontosabban nachos-tankolásból

The game is on.

A meccs után teszteltük a helyi tömegközlekedést és azzal mentünk haza Mókusékhoz. Másnap egy kiadós reggeli után felkerekedtünk és elindultunk haza. Mókuséknak ezúton is köszönjük a jó társaságot, szállást, kaját, mindent! =)

Zárókép