Igazából
New Yorkba indultunk, de ismét úgy alakult, hogy arrafelé tele volt minden. De
ha már (még) egyszer Boston felé kanyarodtunk, megálltunk ott egy napra. Egy
kis megkésett nyárhangulat következik :)
Boston
egyik népszerű attrakciója a Duck Tours – kiszuperált katonai kétéltűekkel
viszik városnézésre a népet, ami félúton bemászik a Charles Riverbe, csónakázik
egy kicsit, aztán visszamászik a partra.
Már
nem terepszínűek, de a hadsereg azért rajta hagyta a ’keze nyomát’ – az
aláírások a ponyván veterán, illetve még a hadseregben szolgáló katonák
szignói.
Mellette
az Old South Church – a bal oldali utcában van
pár száz méterre a Boston Marathon befutója…
pár száz méterre a Boston Marathon befutója…
Sőt,
Lavenders-nek, azaz Levenduláknak hívják őket, történt ugyanis, hogy az 1800-as
években gyártott ablaküvegek egyik sorozatába túl sok mangán-oxidot kevertek,
ami az évtizedek során napfény hatására elszíneződött. Az eredendően hibás,
egyébként import, brit (fúj! – erről majd még később) termék vagy kétszáz évvel
később pedig státuszszimbólummá lett… Ja és nézzétek meg a képen a gázlámpát
is, tényleg az, Boston történelmi negyedeiben majdnem háromezer dolgozik
belőlük :)
A
túravezetők már a túra elején instruálják a népet, hogy hogy kell hápogni
hajószinten – legnagyobb meglepetésünkre forgalmas kereszteződésekben néha a
járókelők ránkhápogtak, amire természetesen felelni kellett. A szembekacsákról
nem is beszélve. Very American.
Nagyváros
– közvetlenül a híd mögött bújik meg a Beacon Hill
(a lila ablakos házak a túlsó szélén vannak)
(a lila ablakos házak a túlsó szélén vannak)
A
kacsák az itt játszódó, errefelé nagyon népszerű mese főszereplői: Jack, Kack,
Lack, Mack, Nack, Ouack, Pack and Quack. Elöl a kedves mama. Ja és az az urban
legend, hogy a kacsákat nem nagyon kell polírozni, mert olyan gyakran ülnek rájuk
gyerekek, hogy ettől fényesek maradnak a hátasok :)
A
hattyús hajókat 1877-ben bocsátották először vízre. Akkoriban egy Robert Paget
nevű úriember már egy ideje üzemeltetett csónakokat a Boston Public Gardenben,
aztán egy este megnézte a Lohengrint a helyi operában és ez inspirálta a
biciklit csónakkal ötvöző, hátul egy méretes hattyúval megtűzött verzióra. Bejött, azóta is pörög a biznisz :)
A
Boston Common és a Public Garden után múzeumosdi következett. Útközben
találtunk egy ismerős koncepciót.
Utóbbi
egyébként roppant amerikai tapasztalat volt. Korabeli hacukába öltözött helyiek
fogadtak minket, első körben részt vettünk egy polgári tanácson, ahol
kollektíve elmondtuk mindennek a brit adókat, a királyt, az adókat, a gyarmati
rendszert, az adókat (ugye a bostoni teadélután volt az amerikai függetlenségi
háború közvetlen előzménye), aztán demonstrálandó, hogy itt aztán nem lesz jogtalan
adófizettetés, nekiindultunk tengerbe hányni a kikötőben 20 napja álló három
hajó rakományát. Az akkor még érvényes brit rendelet szerint ugyanis az
érkező hajóknak 21 napon belül kellett kitenni a tearakományukat, Boston
polgárainak pedig megfizetni az arra vonatkozó adóterheket. Viszont, ha nincs
rakomány, nincs adó sem, így 1773. december 16-án éjjel egy csapat bostoni
hazafi indiánnak öltözve megrohanta azt a bizonyos három angol hajót és tengerbe szórta a
teásládákat.
Mindenki
kapott kártyát, voltak, akiket fel is szólítottak beszédre és értelemszerűen
protestálnia kellett az adott szerep szerint. Ez különösen jól jött ki, mikor
egy 8-10 éves kissrác emelkedett szólásra és magyarázta a tisztelt
egybegyűlteknek, hogy mennyire nem fair a teára adót fizetni, mikor egyszerű
szerény szabói fizetéséből alig tudja etetni a tizennégy gyerekét… Szegény srác nem teljesen értette a kitörő röhögést, mikor a színészi teljesítménye teljesen korrekt volt :)
Meg
még egyszer, meg még egyszer, mert négy volt összesen és mindenki szeretett
volna lázadni.
Egyébként a függetlenségi háború előtti időszakból származik a ’Taxation without
representation is tyranny.’ idézet, mely az egyik legfontosabb összetartó erejű
gondolata volt az akkor még gyarmat Amerikának – a brit kormány ugyanis
adóztatta őket, de nem volt szavuk a brit parlamentben. Ez a gyűlés alatt is párszor
elhangzott, de valahol még komolyabb, hogy ma Washington D.C. lakói vannak
pontosan ilyen helyzetben – ugyanis fizetnek szövetségi adót de nem
képviseltethetik magukat a kongresszusban. Olyannyira magukénak érzik a
mondatot, hogy 2000-ben rákerült a DC-i rendszámtáblákra :)
Nagyjából
ennyi fért bele egy napba Bostonban, este hat körülre pedig már bulmiztunk ki a
reptérre, irány New York :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése