Merchant’s House in March

Március közepe táján kétszer is jártam New Yorkban. Egyik alkalommal operára adtuk a fejünket, Bencének, aki New Jersey-ben lakik manapság, sikerült jegyet szereznie az Elvarázsolt sziget (The Enchanted Island) című darabra a Metropolitan Operába. Utóbbi „A new yorki opera”, Észak-Amerika legnagyobb és legprofibb társulatával bír, az előadásaik nagy része teltházas és általában jó mulatság beugrani egy estére. Az Enchanted Island nem egy jól bevált, évtizedek óta műsoron levő darab, két Shakespeare-színdarabból és Vivaldi-, Händel- és Rameau-operarészletekből gyúrták össze - így kétesélyes volt, vagy borzalmas lesz, vagy remek. Nos, az utóbbi, még jetlaggel megfűszerezve is. Angolul, felirattal (az előttünk levő ülések háttámlájába épített kis kijelzőn) teljesen jól lehetett követni a kicsit szertelen történetet, volt néhány jól ülő poén is – ami operában nem feltétlenül szokás és a szereplők is profik voltak. Külön érdekes volt Plácido Domingót látni Neptune-ként, a tenger isteneként, még mindig elképesztő hangja van, messze túlénekelt mindenkit a színpadon :)

Műsorfüzet

Egy 24 órás layoverre egy alkalommal ez elég program volt (itthoni idő szerint hajnali kettő és reggel hat között, de legalább nem szélben és hidegben, mint az amerikai foci), viszont egy másik alkalommal, egy kicsi, de nagyon érdekes múzeumban jártunk, ez volt a Merchant’s House. A Merchant’s House Museum New York egyetlen, kívül-belül nagyjából eredeti állapotában megőrződött otthona, mely már a ’30-as évek óta múzeumként működik. A Washington Square-től nem messze található; Seabury Tredwell tehetős kereskedő 1835-ben vette meg családja számára. Az 1860-as években felújították a házat, a család legkisebb gyermeke, Gertrude gondozásában maradt meg a ház ebben az állapotban; az ő halála után egy rokon megörökölte és úgy döntött, érdemes múzeummá alakítani. Ottjártunkkor a kertbe nem tudtunk kimenni, mert még minden havas-jeges volt és nem engedtek ki bennünket, nehogy fenékre essünk és eszünkbe jusson ezért beperelni a múzeumot, de a házat végigjártuk =)

Konyha péklapáttal

Utóbbiban a legjobban a műanyag patkányok tetszettek

„Kenyér- és sütiszekrény”

Lyukas fémlapokkal borítva, hogy a rágcsálók ne férjenek hozzá, a lábai pedig vizes bödönökben álltak, hogy felmászni se jusson eszébe semmilyen dögnek.

Szalon az „alagsorban” – itt szokott a család
esténként olvasni, beszélgetni

Front Parlor – itt szoktak vendéget fogadni

Akkoriban az volt ugyanis a szokás, hogy „benéztek” egymáshoz az emberek. Vagy legalábbis így tudnám fordítani, ugyanis ezek a délelőtti látogatások tényleg nem tartottak tovább 5-10 percnél, a meghívott tiszteletét tette a meghívónál, beszéltek pár szót, majd megtörtént a visszahívás és máris mentek tovább a dolgukra. Természetesen a visszahívásra illet néhány napon belül válaszolni és így ment tovább az ördögi kör, minél több ismerőse volt valakinek, annál nagyobb társasággal. Ennek a helyszíne volt többek között a fenti szoba.

Ilyen kis füzettel lehetett végigjárni a házat,
innen értesültünk a fenti népszokásról is

Persze egész más volt a helyzet, ha az embert vacsorára hívták meg, ilyenkor a fenti asztalt a létszámnak megfelelően kibővítették, hogy mindenki kényelmesen elférjen. Azt hiszem az ilyenkor zajló beszélgetésekhez leginkább a Downton Abbey című sorozat egy-egy részletét érdemes megtekinteni inspiráció gyanánt.

Ebédlő

A családfő és neje külön szobákban aludtak az első emeleten, ide már csak a család tagjainak és a cselédeknek volt bejárásuk – vendég kizárólag a földszintig juthatott el.

Mrs. Tredwell hálószobája

Utóbbin bal oldalt alul egy modern fürdőeszköz, úgynevezett kád látható. Beleülni istenigazából nem lehetett, csak mosakodni, de már ez is a legtrendibb tisztálkodási lehetőségnek számított akkoriban.

Dolgozószoba – kint 2014 dübörög

Bent iratszekrény, kis asztalka és az Úr 1865. esztendeje
(a radiátor utólagos betolakodó...)

A harmadik szinten annak idején a gyermekek laktak – ma a múzeum irodái. Különösen érdekes része a háznak azonban a padlástér, ahol megmaradt a cselédek szobája. A család cselédjei elsősorban ír lányok voltak, akik sokszor néhány évre pénzt keresni jöttek Amerikába (hogy utána hazamentek-e végül, az nem mindig volt egyértelmű) és megbízható házi munkaerőnek számítottak – elsősorban szigorú, katolikus neveltetésük miatt. A munka ugyan valamivel kevesebbet fizetett, mintha gyárban dolgoztak volna, viszont adott volt a szállás, az étkezés és kevésbé voltak túlhajtva, mint a gyári munkások. Azért így sem ment volna el a napi 16 óra meló egy mai munkaszerződésben, arról nem is beszélve, hogy egy négyemeletes házban csak a napi fel-le rohangászás nem kis feladat, de még mindig egészségesebb és biztonságosabb volt családnál dolgozni és lakni, mint a városban.

A szolgálók szobája

Mintha éppen csak letette volna valaki egy pillanatra,
mert csengetett a ’misszisz’

Részlet

Ír gyökerek

Kint pedig egyértelműen New York =)

Körülbelül másfél óra alatt jártuk végig a múzeumot, érdekes élmény volt úgy föl-le mászni a lépcsőkön, hogy közben eszembe jutott, hogy több helyen hostelben és kollégiumban is aludtam például ilyen jellegű házban Londonban, de jártam ilyenben New Yorkban is – csak éppen ott még wifi is akadt :) De a stílus ugyanez, mint vagy 200 éve, némi felújítás, átalakítás és máris lakható. Azért a negyedikre minden nap felmászni nem feltétlenül a legfelemelőbb, de ezt már a Himfy utcán is megtanulja az ember, amikor vasárnap délután vonszolja fel a bőröndjét a Collegiumba… Visszatérve a Merchant’s House-ra, abszolút érdemes megnézni, különösen, ha éppen besokallni készül az ember a hatalmas múzeumoktól és a tömegtől; ez kicsi, befogadható, de mégis érdekes és úgy jössz ki, hogy hát ez tök jópofa volt!

29 E 4th St, vagyis
a 4. utca 29-es szám alatt megtaláljátok =)