Céltalan önmarcangolás Szlovéniában

Ez a rendkívül prózai kifejezés Anna kolleginámtól származik, meg kell hagyni, néha egy-egy kiadósabb esős-hideg-pocsékeredmény-kínlódás összeállítású futás után elmerengek rajta, hogy lehet, hogy igaza van. Pedig futni alapvetően jó. A versenyeknek pedig különösen jó hangulata van - ezért fájt a szívem, hogy idén sérülés miatt csak szurkolni, meg utána túrázni mehettem. Október 21-én estefelé indultunk egy kisbusszal és egy kisautóval, összesen 13-an. A péntek esténk ennek jegyében a Budapest és Ljubljana közötti 500 km-rel telt, ami még zenével, beszélgetéssel és ökörködéssel körítve sem érződött 5 és fél óránál rövidebbnek. A GPS már ekkoriban kezdett hajmeresztő hülyeségeket javasolni, de azért sikerült megtalálni a szállásunkat, hat utcával arrébb leparkolni a kocsikat, sötétben keresni a leszerelt és már nem ott levő parkolóórákat, aztán végül nagy nehezen ágyba keveredtünk olyan hajnali 4 környékén.

Másnap a délig tartó regeneráció után városnéztünk - Ljubljana olyan, mint egy tisztességes osztrák kisváros, erősen emlékeztet Grazra. Vagy fordítva. Közepén valami kis víz - a Ljubljanica folyó - jobbra-balra idősb házak, melyeknek a koruk okán a panelek csókolomot köszönnének. Emellett rá kellett jönnünk, hogy bizony az eső bármikor rákezdheti és ráadásul tetves hideg is van - a futók különösen örültek ennek.

Megnéztük a várat, sétáltunk egyet a belvárosban aztán az estét már egy kellemes étteremben töltöttük, ahol az pincérnő csak tőszavakban beszélt angolul, így már adott volt az alaphangulat :)
Csoportkép a sétáról. (photo by Majom ügynök)

Az ünnepi vasárnapot mi a futásnak szenteltük,

négyen 10 km-en (a következő verseny céltávja számomra is), hárman félmaratonon küzdöttek és még egy maratonistánk is akadt - utóbbi tökjó; 3 és fél órán belüli idővel célba ért. Itt még csak várja a cél az első befutókat.


Bagoly ügynöknek is nagy az arca, mert egy órán belül teljesítette a 10 km-t, biztos ez a kép is segít az egóján, ahogy lebegve tekinti meg a ljubljanai várat. (photo by Majom ügynök)

No de vissza a futáshoz. Egy ilyen versenynek alapvetően nagyon jó hangulata van, a mezőnyt több szakaszban engedik el, előtte jó kis zenékkel spanolják a futókat, nagyon jó látvány, ahogy hullámzik a tömeg. Mindenféle futó van, a profi pulzusmérős típustól a jelmezeseken keresztül a most-rendezik-a-városomban-valahogy-elmászom-a-célig nénikig, mindenki küzd, hajt, vannak akik babakocsival-gyerekkel rohannak; de láttunk mankós és kerekesszékes illetőket is - respect.

Mindez októberben, 6 fokban, szitáló esőben, vagy 10-15 ezer indulóval azért nem olyan rossz :) Mondjuk a futókat annyira nem kell sajnálni, amíg futnak, de mi nézőként a két rajt és a 10 km-es befutó (olyan 2-2,5 óra összesen) után már kockásra fagytunk, muszáj volt visszamennünk a hostelbe átmelegedni amíg a maraton és a félmaraton Ljubljana utcáin pörög. A délutánt mindenki a regenerációnak szentelte, néha sétáltunk egyet, néha aludtunk, egy kis internet, egy kis vadnyugati lövöldözés (Bang!) és estére lett konyhánk is, úgyhogy home-made spagetti volt a vacsora :) Két nap kirándulást terveztünk a program végére, ez be is jött, de azért a tempó kemény volt, versenyezni kellett itt-ott a napnyugtával. Hétfőn a Júliai-Alpok volt cél, a bledi és a bohinji tavat és környéküket néztük meg - én már részben másodszor, de még mindig úgy érzem, nem láttam semmit...

Bledben pocsék idő volt ismét, rosszabb, mint három éve, amikor itt jártunk,

az ezeréves jubileumot ünneplő kastélyban valami egészen kifordult Halloween-dekorációt leltünk,

és a kacsák sem haraptak a kajára, szóval egészen furcsa élményként maradt meg, szeretném egyszer kevésbé kihalt és kísérteties állapotban megnézni.

Utána a Vintgar-szurdok jött soron, na ezt mindenkinek csak ajánlani tudom, csodaszép, viszont nem tart három napig megmászni, mint a Triglavot. Ez lett volna az eredeti terv, de túraútvonalakat meglátva le kellett róla mondanunk.

A folyó felett kis fahidak mindenhol, csobogás, vízesések, pisztrángok - értelmet nyert a Schubert-féle pisztrángos barokk-giccs dalocska is:

"A csermely halkan zúgott, hol útja völgyre nyílt,
Hűs mélyén pisztráng úszott, úgy surrant, mint a nyíl.
Oly tisztán, szépen látszott, én csendben ültem ott,
A vízben vígan játszott, és messze csillogott.A vízben vígan játszott, és messze csillogott."

Az más kérdés, hogy utána a gonosz horgászról szól a dolog, aki lépre csalja a pisztrángot a csalival - erről sosem énekeltünk Kati nénivel, így nem derül ki, amíg nem néz utána az ember.

A szurdokot oda-vissza végigcsúszkáltuk, megcsodáltuk, utána viszont elindultunk Bohinj felé, mert még meg akartuk nézni a Savica vízesést, a Száva egyik forrását is. Kezdett jó kis hideg lenni, felfelé menet már friss hó volt az út két oldalán, néhol 10-12 centis vastagságban, hólánc szükségességére figyelmeztető táblák jobb oldalt... ezzel együtt érdemes volt felmenni, a vízesés nagyon pofás

és szép a kilátás a gleccservölgyre is :)

Lefelé a bohinji tavat már csak erős szürkületben tudtuk megnézni, jó hideg ez is, de gyönyörű környéken van - Júliai Alpok, még nem végeztünk, visszajövök :)

A keddet ezután a barlangászásnak szenteltük, megnéztük a postojnai barlangot, előtte volt egy csecse kis vivárium, ahol meg lehetett nézni a lokális barlangi, vak és színtelen specialitást, a gőteszerű proteusok néhány példányát. Mindez egy olyan barlangrészletben volt, ami korábban szabadon látogatható volt és sok 19. századi vendég összefirkálta.

Ma ez nem igazán elfogadott cselekedet, így ilyen furcsa kettős érzése van az embernek, amikor az 1800-as datálású szignókat bámulja...

Maga a barlang elég nagy, kisvonat viszi be a népet, rengetegen vannak, így a látogatásnak van egy kis díznilend-fílingje is. Ha már arra jártunk, következő programként beneveztünk a Škocjan-barlangra is, ez kevésbé ismert, pedig nagyon tuti: a Reka folyó földalatti szakasza, így hatalmas termek vannak benne, alján ott csörgedezik a kis folyócska, fantasztikusan néz ki. Mivel az világörökség része, nem lehetett fotózni, de azért egy-két képet kerestem róla, gyönyörű :) Ha arra jártok, ezt mindenképpen érdemes megnézni :D

A cave-day végére még kitaláltuk, hogy érdemes lemenni Triesztbe körülnézni. Döbbenetes volt, ahogy a határra érve elkezdtünk letekeregni a szerpentinen, folyamatosan emelkedett a hőmérséklet; így a tengerpartra érve már majdnem 20 fok volt, kellemes sétaidő, míg a barlangokban meg az előző napi túrán jellemzően a 6-12 fokos hőmérséklethez voltunk hozzászokva. Triesztben kisétáltunk megnézni az Adriát, bár már gyakorlatilag besötétedett; az egyik mólóról megcsodáltuk a városházát,

az előtte levő tér pedig a másik oldalról pont olyan, mint egy kifutópálya,

aztán úgy döntöttünk, adunk még egy esélyt az olasz pizzának, így egy kis olasz étteremben, egy angolul még kevésbé beszélő fiatal kissrác kiszolgálásával olcsó és nagyon remek vacsorát kaptunk :)

Hazafelé még a mediterrán szerpentin utak és a GPS közös hadművelete egy kicsit megizzasztotta a sofőröket; utólag megnéztük, az utca olyan szűk, hogy nincs rajta a Google Streetview-n, mert nem mentek be oda a kocsik... No comment. Az utolsó esténk így kicsit hosszúra sikeredett, éjjel értünk vissza Ljubljanába, ahol némi pakolászás után fellőttük a pizsit, tekintve, hogy reggel 7-kor indultunk vissza Budapestre. A hazaút kevésbé volt gyilkos, mint Görögországból, de csak azért, mert nem volt 1500 km. Azóta már vagy 5 különböző helyszín felmerült a következő versenyekre, remélhetőleg addigra én is valódi futóbolond lehetek, aki egy időeredményért és egy pólóért képes magát heteken, hónapokon keresztül gyepálni a BEAC-pályán... Most komolyan, lehet, hogy Annának igaza van? :)

Edinburgh and The Fringe - part two

Valahol ott veszett el a történet fonala - a valóságban több, mint egy hónapja, de azért én még adós vagyok a befejezéssel - tehát a zord skót nyár elől bemenekültünk az Elefánt Házba Titkos Ügynökkel egy kis terepszemlét tartani.

Rendeltünk tisztességes angol teát, még én is hajlandó voltam tejjel inni, aztán kiolvadás és egy elfogadható vacsora után felfedeztük, hogy a vendéglátóipari egység mellékhelyisége az évek során valami egész mássá fejlődött. Mint az korábban is már szóba került, itt született a Harry Potter néhány kötete... rajongók pedig mindenhol vannak. Ha belép az ember a mosdóba, először csak annyit lát, hogy össze van firkálva.

De érdemes közelebbről is megnézni...

hogy pontosan...


milyen üzenetek...


is borítják tetőtől...


talpig...


a falakat az egész helységben.

Még a csapon is van egy elfuserált baziliszkusz, csak a miheztartás végett (sajnos kép nem készült róla a fényviszonyok miatt). Lelkes rajongóként nagyon megindító volt olvasni az üzeneteket, elképesztő mennyiségű van, a kávézó dolgozói szerint pedig csak egyre szaporodik, de azt nem tudták megmondani, hogy mikor is kezdődött, annyit mondott csak a leányzó, hogy egyszer csak elkezdtek megjelenni :)

Az Elephant House után este még egy körre beneveztünk a Tenchi Shinmei dobosaihoz, ez egy sokkal mozgalmasabb műsor volt és tetszett, akárcsak a délelőtti :)

Másnap szakadó esőben is nekiindultunk a három és fél órás Edinburgh Free Tournak, szerencsénkre találtunk még másik négy hülyét, aki erre vágyott az égi áldásban 11 fokban, így végül elindult a dolog. A vezető, Neale Hamisítatlan Skót Akcentussal adta elő Edinburgh és alapvetően a Royal Mile történeteit, így az időjárással együtt igazán Eredeti Skót Élmény volt. Egyszer azért napsütésben is megjátszanám a dolgot, mert nem nagyon láttunk ki az ernyő alól, fotózni meg nem mertem, tanulva a Låtefoss vízesésnél szerzett tapasztalatokból, miszerint az enyhe vízpára is taccsra teszi a nyomi öreg kis Fuji lencséjét, nemhogy egy skót özönvíz...

Rengeteg történetet mesélt a srác, többek között a középkori Edinburgh fincsi részleteivel és a dugig tömött temetőkkel, de a kedvencem Greyfriars Bobby története volt, aki egy 19. században élt Skye Terrier eb, a gazdája halála után 14 évig járt a temetőbe a sírját őrizni, majd miután elpusztult, szobrot állítottak neki a hűség mintaképeként. Természetesen egy pub-ot is elneveztek róla, biztos ami biztos.

A Greyfriars Kirkyard mint temető is érdekes, különleges hangulata van, márcsak azért is mert ezt annak idején még ismeretlen JK Rowling is felfedezte és sokat sétálgatott a 100-200 éves sírok között... Így például Minerva McGonnagall neve könnyen eredeztethető William McGonnagall - egyébként roppant tehetségtelen - költő nevéből, de találunk szép számmal ismerős neveket a könyvek oldalairól kevésbé gyakori szereplők esetében is.


Néha nem ennyire egyértelmű a dolog, de említette a túravezetőnk, hogy található egy még érdekesebb sírkő is a Greyfriars-ben, a hozzá vezető úton eléggé le van taposva a fű, látszik, hogy sokan megnézik (utóbb visszamentünk mi is megkeresni, mert eléggé el van dugva, a nagy csapattal nem néztük meg).


No, de itt látszik, hogy miért is érdekes...


Szegény Thomas Riddell, biztos nem szolgált rá, hogy Tom Marvolo Riddle inspirációja legyen...
A Greyfriars környékén érdemes még megnézni a George Heriot's School épületét, mely annak idején a szegény, árva gyermekek iskolájaként indult, ma viszont Skócia egyik legdrágább és legjobb magániskolája...

És természetesen ebben a vonatkozásban is előkerül a Potter-universe: a városi legendák szerint ez az épület insiprirálta nagyban a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola mai képét. Az alábbi kép alapján (no, ez nem saját, ilyen szép időnk nekünk nem volt) nem is olyan nehéz elhinni, főleg, ha hozzávesszük, hogy az iskolában négy házba vannak osztva a tanulók... Egyszer majd egy következő életemben szeretnék ide járni...


A kiadós Harry Potter-csemege után utunkat ismét a Pleasance Courtyard felé vettük, hogy Mártit is megfertőzzem az Out of the Blue-lázzal, bizony. Az Out of the Blue egy oxfordi acapella csapat, nem használnak semmilyen hangszert, csak énekelnek, de azt nagyon tudnak. Kb. májusban láttam először felvételt róluk, gondoltam, egy rakás jófej (és itt-ott jó pasi) geek öltönyben és zokniban Lady Gaga-t énekel, hát mondom, ezt meg kell nézni egyszer élőben mert rossz nem lehet... hát így legyen ötösöm a lottón :)


Ja, és még az egyik nagy közönségkedvenc... Mustang Sally.

Az Out of the Blue után kellően fellelkesülve visszakocogtunk a hostelbe, hogy felkészüljünk az esti záróeseményre, az orosz állami cirkusz előadására. Halvány fogalmam sincs, hogy ez előtt mikor voltam utoljára cirkuszban (azóta viszont már az orosz vízicirkuszt is megjártuk Pesten, szóval talán nem vagyok egy elveszett lélek), de mondom egye fene, ami akrobatika és orosz, az rossz megint csak nem lehet... és igen, a hatos lottót is kérném az ötös mellé, mert nagyon tetszett az előadás. Először is azért, mert szinte csak artisták és zsonglőrök voltak, nem volt állatos mutatvány. Ezeket nem szeretem, mert ők sem szeretik. Mármint az állatok. De ha emberek csinálnak hülyét magukból, az végülis lehet jó, így a bohóc és a porondmester véget nem érő harca is tulajdonképpen aranyos és ötletes volt; az artisták megváltozatosak és jók, szóval meggyőztek :)


Pláne miután a Fringe révén még az utcán is előfordulnak a rokonaik :)


A cirkusz után vissza a hostelbe, éjszakai pakolászás a konyhában, hogy ne ébredjen fel az egész szoba, majd hajnali 4.50-kor már kint toporogtam a St. Andrews buszpályaudvar előtt, hogy kellemes 10 óra alatt Londonba érjek... Ott Vegatigris ügynököt Elephant&Castle-nél összeszedtem és nekiindultunk St. Pancras, majd Luton Airport Parkway felé. Este pedig búcsút intettünk a ködös Albionnak, de abban teljesen biztos vagyok, hogy nem utoljára tettük tiszteletünket a szigeten. Fringe rulez.

Edinburgh and The Fringe - part one

A londoni feladatok után Edinburgh felé vettem az irányt, hogy Titkos Ügynökkel megünnepeljük, hogy túléltük az utolsó tanévet is neves intézményünkben és a végén még papírt is kaptunk. A dolog apropója az Edinburgh Festival Fringe volt, a világ legnagyobb kulturális fesztiválja, melyen minden év augusztusában úgy 15-20 ezer előadóval, 250 helyszínen és összesen nagyjából 35 ezer előadással zajlik, szóval tényleg csak kapkodja az ember a fejét, hogy a sok jó program közül mit nézzen meg. Sok komoly és könnyűzene, színjátszás, kórus, comedy, street-art, mindenféle jó akad itt, olyan pezsgés van, hogy teljesen magával ragadja az embert. Már hosszabb ideje el akartam jönni megnézni a Fringe-t, nem is ez volt az utolsó alkalom, ebben már most biztos vagyok, fantasztikus élmény, mindenkinek csak ajánlani tudom! :)

Londonból busszal indultam a északra, az autópályán találó 'The North' feliratok biztosítottak arról, hogy az busz jó irányba halad. Az utazás pontos paraméterei: London, Victoria - Sheffield - Scotch Corner - Newcastle - Edinburgh, potom 9 és fél óra egy buszülésen 685 km-en keresztül, de mivel időben megszereztem a jegyet, ez mindössze 8 fontomba került, amiért itthon... hát bizony Pécsig sem tudnék eljutni vonattal. Talán Dombóvárig igen. Kellő álmossággal egyébként kibírható az út, csak Newcastle környékétől követtem az eseményeket teljes éberséggel, itt már gyönyörű tájon megy a busz, balra kisebb-nagyobb dombok és hegyek, a Scottish Lowlands szélében, jobbra pedig sokszor egészen közel halad az út az Északi-tenger partjához :)

Edinburghba érve még éppen sütött a nap, Titkos ügynök kijött elém St. Andrews Bus Stationre, utána villámgyorsan lecsaptuk bőröndjeinket a hostelben, majd fejest is ugrottunk a Fringe-be. A programok nagy része a régi városközpont köré csoportosul, az utcai performanszok a kis színpadokkal pedig a Royal Mile mentén találhatók. Ez amolyan főutca-szerű, de valójában több utca ér egymásba a két végén pedig a Holyrood Palace (az 1200-1300-as évekből) és az Edinburgh Castle található, így lett belőle Royal Mile. Miután valamelyik kis mellékutcából kikeveredtünk a Royal Mile-ra és megszereztük az előre megvett jegyeinket a Fringe Box Office-ban, a mit-is-nézzünk-ma-este séta első tíz percében a kezünkbe nyomott egy srác két jegyet, hogy ajándék, mert őt a barátai más programra hívták és nem akarja, hogy kárba menjenek a jegyei. Így lett az első igazi Fringe-programunk 'Hamlet in 3D', egy amerikai színjátszó csoport Romeo+Juliet stílusú színpadi adaptációja - és egyáltalán nem jártunk vele rosszul. 3D-ben ugyan csak a Hamlet apját alakító Alec Baldwin felvételét láttuk, ahogy a fiát kísérti, de így is menő volt, jók voltak a színészek, úgyhogy az első benyomás abszolút pozitív lett a Fringe-ről :)

Szerda volt az első igazi napunk, három fix programmal, délben az 'The Amazing Bubble Show' című gyerekprogramra, kettőkor a Tenchi Shinmei című japán zenei szösszenetre, négykor pedig a 'Potter Potter - 7 Potter books in 7 minutes' paródiára voltunk hivatalosak. Ezeket már itthon összeválogattuk, csütörtökre még várt bennünket az 'Out of the Blue' acapella csapat - személyes kedvencem - és este pedig az moszkvai állami cirkusz 'Babushkin Sekret' című programja, ennyit tudtunk előre.

A hostelben elköltött szerdai reggeli után - hősi teljesítménynek számított a pirítós előállítása egy özönvíz előtti, azóta pedig teljesen lehasznált kenyérpirítóval - már az utca végén lévő templomnál elakadtunk, ahol egy perzsa/arab jellegű sátorban story telling folyt, egy szakállas úriember nagyon érdekes arab történeteket mesélt, mondhatni tanmeséket.


A sátor hangulata nagyon jó volt, kint vigasztalanul szakadt az eső (sajnos ez így maradt másnap estig), de belül igazán jópofa volt hallgatni a cédrusokról, dervisekről és csicseriborsókról szóló történeteket. Az asztalka képe különösen megfogott, valahogy nagyon megnyugtató volt ücsörögni egy helyben és figyelni a meséket.


A sátorrudakról színes lámpácskák lógtak, ennek a színe különösen tetszett.


A story telling után végigsétálunk a vár alatt elhelyezkedő Princes Gardens-en, a kijáratánál pedig ezt a virágokból, sőt, nagyrészt kövirózsákból és egyéb pozsgásokból készült órát leltük :) Szeretném felhívni a figyelmet az óra felett a járdán elhaladó hölgy kezében található tárgyra - nagy szükségünk volt nekünk is egy ilyenre, ezért szinte csak beltéri fotóink vannak, alig-alig láttunk ki az esernyő alól. Eggyel több ok, hogy visszajöjjek szép időben is.


Dél előtt már sorakoztunk az Amazing Bubble Show-nak otthont adó 'C' nevű létesítmény előtt, jól mulattunk magunkon, mikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy egyedül hozzánk nem tartozik 1-5 darab tíz éven aluli néző - mindenki más elképesztő mennyiségű gyerekkel és babakocsival és gumicsizmával és kicsi, színes, micimackós esernyőkkel jelent meg. A program maga a szappanbuborék-fújás volt gyakorlatilag, de a fickó egészen mesteri szinten űzte, sokféle méretben, formában és mennyiségben varázsolt elő viccesebbnél viccesebb formákat. Először csak a hagyományos módszert alkalmazta, már ez is nagyon tetszett a kölköknek,


időről időre kihívott egyet-egyet és varázsolt nagy kalapot vagy éppen mikiegeret :) Annak ellenére, hogy ez tulajdonképpen gyerekműsor volt (1-8 éves kor között ajánlva), nagyon jól szórakoztunk elejétől végéig.


Később héliummal töltött buborékok voltak, amik ugye nem lefelé, hanem felfelé szálltak, sőt egy ilyen furcsa szerkentyűvel párával töltött buborékokat is tudott alkotni. A műsor végén a szokásos pici gyerekek helyett egy idősebb illetőt keresett a közönségből, Márti tigrisugrással pattant a pódium felé - íme az eredmény, így néz ki kérem egy frissdiplomás matektanárnéni :)


A következő programunk a Tenchi Shinmei nevű japán csoport produkciója volt egy közeli templomban, először azt gondoltuk, hogy a japán dobok kapják a főszerepet, de aztán kiderült, hogy nem egészen erre sikerült jegyet venni. Egy idős hölgy játszott a Koto-n, mely tulajdonképpen egy bambuszhárfa és egy úr pedig egy Shakuhachi nevű bambuszfuvolával járult hozzá a műsorhoz. Néha csatlakozott hozzájuk egy harmadik zenész egy japán dobbal (ennek Taiko a neve - "nagy dob"), játszottak klasszikus japán darabokat, részletesen elmagyarázták, hogy melyik hangszer hogyan működik - sőt ki is próbálhattuk a végén - de a repertoárjukban volt több latin tánchoz köthető muzsika, egy-két gospel és Bach is, úgyhogy összességében nagyon jó kis műsort adtak. A végére el is döntöttük, hogy ha kapunk még jegyet, akkor este is meghallgatjuk őket a Taiko-műsorral, melyben nagyrészt dobolnak :)


A doboktól átszellemülve indultunk el a nap negyedik programjára, a Pleasance Courtyard-ba - mely utólag a kedvenc helyszínünk lett a legjobb műsorokkal. A 'Potted Potter - The Ultimate Harry Potter Experience' című előadást én különösen kritikusan vártam, mivel Potter-kérdésben igen érzékeny vagyok. Odaérve egy 4-500 fős színházteremben találtuk magunkat, a nézőteret pedig két magasra szerelt hulahopp karika harmadolta el - innen már rossz nem lehet :) A színpad nem volt túlságosan nagy, kellékek minimálisak - mint ahogy a képen is látszik - azonban a két komikus, Dan és Jeff elképesztő energiával és kreativitással vitte színre a beígért 7 könyvet 70 percben, potyogtak a könnyeink többször is a röhögéstől...


Fantasztikus szarkazmussal és angol humorral fűszerezve olyan ütős előadást nyomtak le, hogy utána szabályosan fájt az arcunk a sok vigyorgástól. Nem lövöm le a poénokat, mindenkinek csak ajánlani tudom, de egyet hadd emeljek ki: a karikákat, melyek természetesen a nézőközönség által játszott kviddicsmeccshez kellettek. A két komikus közül Dan már az első perctől kviddicsezni akart, volt ugyan seprű is, de nem 500, így némi szervezés után Jeff megjelent aranycikeszként (jobbra), a nézőközönség kettéosztlott, egy-egy fogó a megfelelő színű süvegben elfoglalta helyét a színpadon, kellő távolságra a riadt cikesztől - Dan pedig végre elordíthatta magát, hogy 'Quidiiiitch!!!!', majd a nézőközönség közepébe hajított egy méretes strandlabd... pardon, kvaffot, melyet a Griffendélnek a mélyen a Mardekár nézőtáborának közepén elhelyezkedő karikán kellett (volna) átjuttatnia és viszont. Hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát mindenki, anyukák, apukák is vetődtek, pofozták jobbra-balra a kvaffot (szép számban voltak ám felnőttek, még nagymamák, nagypapák is), de a meccsnek végül a Mardekár fogója vetett véget a cikesz leteperésével - tekintve hogy ebben a szerelésben a cikesz nemhogy repülni, de még futni sem tudott. Az előadás hátralevő felében természetesen a komikustársa a legváratlanabb pillanatokban oltotta Jeffet azzal, hogy 'You've got beaten up by small kiiiids!' és hasonlók :)


Össszességében fantasztikus műsor volt, iszonyatosan pörgős, rengeteg poénnal, abszolút a recommended kategória - megszállott Potter-rajongóknak pedig egyszerűen kötelező. Ennek kapcsán egyébként egészen hosszúra nyúlik a történet, hiszen a műsor után a The Elephant House felé vettük utunkat, ebben a kávéházban készült a Harry Potter-könyvek egy része, így előre nem teljesen így tervezve legalább annyira szólt edinburgh-i tartózkodásunk a Potter-saga-ról, mint a Fringe-ről - ettől pedig csak még jobban felvillanyozódtunk :)

Folytatás hamarost, melyben beszámolok a többi remek programról (Out of the Blue, bizony), meg az ingyenes három órás, szakadó esős, de nagyon tuti városnézésről és arról is, hogy mit is találtunk a The Elephant House-ban!

Vegatigris ügynök jelenti

Miután a WizzAir jóvoltából betapostak két órára egy lyukba, a térdeimmel az ülés támlájában, egy olyan utassal előttem, aki szükségét érezte a non-stop fetrengésnek; buszoztunk, vonatoztunk, metróztunk. (Itt máris megjegyezném, hogy London nem guruló bőrönd kompatibilis, amit a nem mozgó metrólépcsőkön való látványos és hangos szenvedésem támasztott alá, valamint hozzátenném, hogy sokkal többet segítettek cipekedni a magyar legények. Igaz, például a kalauz „Sódert minek cipelni Magyarországról?” gyöngyszeme és hazaérkezésünkkor az éjszakai buszon két böfögés között elhangzó „Segítek, Cica!” mondat kíséretében.) Szóval kissé kipurcanva végre földfelszín fölé értünk, immár benn, benn a híres Londonban, ahol is az első dolog, amit megláttam: egy korlátnak támaszkodó, almát csócsáló, tigrisnek öltözött srác volt. Mondom: „De zsír, csak nem pont erre számítottam.” Na, pont így voltam az egész várossal. És ezért lettem Vegatigris ügynök.

Még sosem jártam ezelőtt Londonban, pedig már ezer éves terv volt: úúú, menjünk, nézzük és fotózzuk ezt a London dolgot, eddig mindig közbejött valami és ez alatt az idő alatt a fejemben egyre dagadt a kép Londonról, ahogy a pápaszemes, cilinderes, sétapálcás angolok hömpölyögnek az utcán, szürcsölik a teát, szakad az eső és néha még Mary Poppins sziluettje is kibontakozik az égen. Ehhez képest az etnikumok New York-ot megszégyenítően széles spektruma rohan mindenfelé, megfűszerezve a fehér turistákkal, bevágódnak a Mekibe egy sajtbureszre és nem ám a népszerű nevelőnők cikáznak az égen, hanem Boeing és AirBus kollekciók, víz pedig kétszer egy-egy órára érkezett közénk az előbb említett helyszínről. Míg Dublinban a vörös hajú írek szépen itták a Guinness-t szteppelés közben, itt sok meglepetés ért, aminek a csúcsa a London Riots volt. Mivel arról már született beszámoló, annyit fűznék hozzá, hogy mint egy rendes gyerek a zavargások második estéjén megírtam anyukámnak, hogy mi mindent láttam, ettem, csináltam és hogy milyen volt az idő, amire ez a válasz SMS érkezett: „Gyújtogatás? Fosztogatás? Két London van?” Hát igen, erre mondják, hogy perfect timing.

Úgy alakult, hogy városnézés nagyjából a keresőn keresztül történik Vegatigris módra, az inspiráló azonban az, hogy nagyon sokszor fogalmam sincs, hogy konkrétan mi a cél, csupán kitartóan kószálok, meg-meg akad a szemem dolgokon, kattintok, meg-megragadnak a dolgok és addig kúszok-mászok, míg nem kapom el úgy, ahogy szeretném, bevallom létezik a „Jóistenrámkacsintott” felvétel is, de az izgalmas tényleg az, hogy egy hét múlva bármi lehet a memóriakártyán, filmen. Nem gondoltam volna például, hogy a Trafalgar Squere-ről ez lesz a kedvenc fotóm. A fiatalokra úgy negyed órát vártam, mire mindenki a helyére került Nelson tábornok fara alatt, a szobor talapzatán. Ami először feltűnt, hogy mennyire bátor dolog egy ilyen világos gatyában, egy fényképezőgéppel ennyire fullos helyen beterpeszteni, aztán a heverő párocska tűnt fel, ahol a csaj feje le van takarva, végül észrevettem a felfelé kepesztő pózer kis srácot, és tudtam, hogy ha behelyezkedett, eljött a pillanatom. :)

Ezzel szemben azt sejtettem, hogy az oroszlánok nagy rajongásnak örvendenek, de azt azért mégsem gondoltam, hogy ekkora a népsűrűség a hátukon.

Azt hiszem ezen a környéken lökdösődve fogalmazódott meg a gondolat a fejemben, hogy azért akkora prosztó turista állat már nem leszek, hogy a Buckingham Palota előtt is tömegeljek fél órát, hogy megnézzem, hogy óra x-kor két csávó bemegy az ajtón másik kettő meg kijön piros kabátban meg fekete szőrős kalapban. Egy: túl régóta keresek piros kabátot ahhoz, hogy ezt nyugodt szívvel végignézzem. Kettő: majd ha Erzsi benéz hozzánk, én is átugrom megnézni a lakását. :) Na jó, csak nem tartottam izgalmas programnak.

Ám a Tate Modern-re egy egész napot szántam. Fhú nagyon jó volt, ösztönző, szép - azért a Monet vízililiomai igenis szépek! :) - helyenként az elgondolkodtató és a vicces határán mozogtak a műalkotások. Ai Weiwei jókora, külön teremben terpeszkedő szotyola-kupacánál el sem tudom képzelni hányan fordulhattak már meg, ez emberek körbesétálgatták, nézegették, töprengtek, fotózták. Sokakban ez ötlik fel: „Mi ebben olyan nagy szám? Ezt én is meg tudnám csinálni.” Hát angyalom, miért nem csináltad? Akkor most a te cuccaidat mutogatnák itt. És az ilyen jellegű alkotásokban mindig az a becsülendő, hogy ezzel ki mertek állni, újszerűek voltak, ez a legtöbbünket felkavarja most is, nem ám akkor. Ja, és még valami: ti nem a szotyis képet nézegetitek és olvastok róla már sorok óta? :)

Szívfájdalmamra a Miró-kiállítás elég drága volt, de némileg kárpótolt, hogy a gift shop-ban azért kiművelődtem magam belőle (bár koncerten lenni sem ugyanolyan, mint CD-t hallgatni) és a kilátás is elég király volt arról a szintről a St Paul Cathedral-ra és a Temze partra.

A Temze-part számomra egy érdekes hely volt. Nappal kifejezetten nem tetszett. Mint egy zsibvásár, erősen birkákra emlékeztető járókelőkkel, mutatványosokkal és vazze színes, pónilovas körhintával. Most komolyan, a London Eye tövében? Még Mari néni is tudja, hogy a közértet nem a Tesco hipermarket alagsorában nyitjuk meg… Na jó, azért a bubifújó bácsit értékeltem. Akárcsak az éjszakai Temze-partot. Gyönyörű és sokkal kevesebben vannak. Amikor kezdtek a zavargások elhúzódni, eléggé aggódtam, hogy nem fogok éjszakai Londont látni és szívesen felpofoztam volna azokat a hülyegyerekeket, immár személyes indíttatásból is, de szerencsére Cameron megoldotta a helyzetet nélkülem és így az utolsó estémen kimerészkedtünk. Megérte.
Mindig nehéznek találtam jellegzetes, emblematikus dolgok megjelenítését úgy, hogy az felismerhető legyen, de nem sablonos, azért remélem, hogy sikerült a Big Ben-nel és a Houses of Parliament-tel az elveimnek megfelelően eljárni.

Még a Temze-parthoz tenném hozzá, hogy megpróbáltuk megkeresni azt a padot, ahol a Love Actually egy jelenetét forgatták, valószínűleg meg is találtuk, csak nem tudjuk, hogy pontosan melyik pad. Viszont felfedeztem helyette két széket, amikhez el sem tudom képzelni, hogy hol és hogyan lehet lejutni.


Már egy ideje, hogy kifejezetten érdekel a vizek megjelenítése. Így a Victoria and Albert Museum-ban töltött időm nagy része a kerti szökőkút fényképezésére irányult, és kifejezetten örültem, amikor végre a nyakamba szakadt az ég. A valamiféle esős kép volt az egyetlen, ami előzetes terveimben szerepelt a londoni képsorozattal kapcsolatban. De mivel az eső kicsit hevesebbre sikerült, mintsem hogy egy 700 forintos esernyővel és két géppel egyensúlyozzak a felfröcsögő pocsolyák között, közben természetesen életem fotóit elkészítve, felpattantam a 10-es buszra, a King’s Cross felé, ma talán nem feszülnek a Harry Potter fanok több ezren a 9 és ¾ vágány falának és valóban, csak olyan ötven körül voltunk. Azért a double decker-en (hogy annak a lépcsőjén mennyire máshogy működik a tömegvonzás…) elkezdtem boncolgatni, hogy az esőcseppes ablaküveg jó móka.

Akár a távolban van az élesség, akár a cseppeken.

Aztán kisütött a Nap, szépen felszáradt a zápor és a felhők is elvonultak egy kis időre. Akkor tűnt fel igazán, hogy valójában London milyen színes. Az épületek, a sok zöld, a piros buszok, egyáltalán nem olyan szürke, ahogy az a képzeletemben élt. Persze sokszor a felhők a számlájára írható a dolog, de napsütésben kifejezetten tarka. Nem is tudom melyik London tetszik jobban, de maradjunk annyiban mindent egybevetve, hogy tetszettél, London! Tőletek pedig az előbbi kontrasztra épülő montázspárral búcsúznék. :)