Vagyis
hát majdnem. Az úgy volt, hogy a húsvéti nyuszi repülőjegyet hozott, csak éppen
még nem tudtuk, hogy hova = szabadnapjaink voltak húsvét körül, így kihasználva
a négy, egybefüggő napot nekiindultunk. Az elején felmerült Svájc is (még
mindig nem voltunk Zermattban például, de Lugano is egy évet váratott magára);
de annyira pocséknak ígérkezett az idő az egész hétvégére, hogy hamar lekerült
a listáról. Maradtak még mindenféle európai városok, az egyik felét a pocsék
idő miatt, a többit meg a megtelt járatok miatt kellett viszonylag hamar
eliminálni a listáról; ugyanis lőn Svájcban tényleg négynapos eső és 13°C,
úgyhogy minden derék svájci igyekezett elhúzni a csíkot az országból. Így mi,
mivel az üres helyekre pályáztunk, csak péntek este léphettünk le az akkor már
októbert idéző Svájcból és borzasztóan örültünk neki, hogy akadt az utolsó
madridi járaton még két hely. Több nem.
Szóval
Madrid, Barajas repülőtér, csomag megszerez, keres internet, foglal szállás, merre
van a metró, pff, most melyik jegy is kéne? Megoldottuk és már robogtunk is a
kis kinézett hostel felé. Nem is lett rossz szállásunk, de másnap reggel
megállapítottuk, hogy bizony az ágy kemény, mi meg öregszünk. (Tudom, most szüleim
együttes erővel hördülnek fel, hogy de a kemény ágy jót tesz a hátnak. Lehet,
de én hason alszom.) De legalább fel sem merült a délig alvás veszélye :)
Szóval
nyakunkba vettük a várost. Az első programpontunk kihagyhatatlan volt,
különösen Bagoly számára, aki az utóbbi időben nézett vele focimeccset, az
sejtheti is, hogy miről van szó.
Bizony,
a Real Madrid otthona.
nekem ez az 1947-es vendégkönyv különösen tetszett
avagy Király-kupa
a Real Madrid klubelnöke volt 35 éven keresztül
A
Bernabéu után elsétáltunk a Plaza de Castillára, megnézni a Vuelta (Vuelta aEspaña – a spanyol kerékpáros körverseny, a Giro d’Italiával és a Tour de
France-szal együtt ez a három legnevesebb verseny a kerékpárosvilágban) finisének
jellegzetes helyszínét. Az obeliszk Madrid alapításának 300. évfordulója
alkalmából került a tér közepére a 2000-es évek elején; a két irodaház pedig a
Puerta de Europa néve hallgat (Európa kapuja).
Plaza de Castilla
Estefelé
elindultunk Madrid legnagyobb parkja felé. A Casa de Campo régen királyi
vadaspark volt, ma a város legnagyobb, potom 1700 hektáras parkja. A
városközponttól metróval is, de kabinos libegőszerűséggel is el lehet érni,
amely a Manzanares folyó völgye fölött libeg át a lelkes vállalkozókkal. És még
közben dumál is a helyi látnivalókról, borzasztóan idegesítő amerikai
akcentussal és fake (=hamis) lelkesedéssel (legalábbis angolul, olyan fülkébe
szállítottak be bennünket, ami angolul vakerolt végig). Viszont a szerkezetet jellemző módon Svájcban gyártották – még nem is találkoztunk olyan komoly
felvonóval a világon, amit nem – csak itt már azóta kétszer lecserélték a ’70-es
éveket idéző kabinokat a hasonló korú szerkentyűkön. Az itteni bennszülötteknek ez másik hobbijuk az
alagtépítés mellett. No, de vissza Madridba.
Egész
komoly dombok voltak ebben a parkban, egy-két helyen csak némi
csúszkálás árán lehetett lejönni a taposott utakon. Bagoly komótosan
leballagott, én viszont pingvineket idéző, a terep miatt viszont rendkívül
gyors totyogást választottam, aminek következtében a táskámban levő mentolos
cukrok olyan hangosan zörögtek a dobozukban, hogy még Bagoly is hallotta a domb
tetejéről, így a nap hátralevő felében én lettem a ’madridi zörgőpingvin’.
visszafelé – alattunk a Rio Manzanares
Igen,
egy egyiptomi templom. Az asszuáni gát építésekor ugyanis több ókori templomot
ki kellett telepíteni az elárasztani készült területről, Spanyolország pedig
sok segítségett nyújtott az Abu Szimbel-i templomok körüli munkálatokban, az
egyiptomi kormány hálája jeléül pedig megajándékozta őket a szintén kiemelt
Templo de Deboddal. Hát így került a madridi királyi palota tőszomszédságába.
de Madrid meglehetősen hepehupás
Madrid legforgalmasabb terén
vagy 6-7 embert gyűjtöttek oda. Mind túlélte.
Folytatása
következik – másnap beneveztünk egy free walking tourra, most sem csalódtunk :)
