2016. augusztus 25., csütörtök

Banff National Park & Columbia Icefield

A zilált odautunk után nem sokat kellett altatni bennünket Calgaryban. Tíz óra ZZZ után reggel hatkor kipattant a szemünk (otthon addigra már délután kettő óra volt), úgyhogy lelkesen levonultunk a gymbe – először és utoljára az út során :P, de ez talán nem von le semmit a dolog sportértékéből. Roo tekert egyet, Bagoly meg futott, meg evezett, utóbbiról a másnap jelentkező brutál izomláz kapcsán megállapította, hogy talán nem kellett volna hirtelen felindulásból mindjárt tíz percig teljes erőbedobással tolni…

Reggeli (Bagoly ismét megpróbálta a hotelt kienni a vagyonából, az előző napi tanulságok ellenére), autófoglalás, szálláskeresés, reptérbusz (onnan megyünk majd tovább) és már meg is kaptuk a kis fekete dzsipet (ez vót) és indultunk Banff felé. Banff városkája kb. 120 kilométerre nyugatra található Calgary-tól, a körülötte nyújtózkodó Banff National Park pedig Kanada első nemzeti parkja, melyet 1885-ben alapítottak. A Sziklás-hegység kellős közepén, így hegyek-völgyek, hatalmas erdők és hómezők, gleccserek laknak benne, na meg medvék, muflonok, hiúzok, farkasok, folytassam? :) A Banff National Park észak felé a Jasper National Parkban folytatódik, mely kb. ugyanezen repertoárral bír, csak még kevesebb településsel, még több jéggel és még messzebb mindentől.

A Canadian Rockies nemzeti parkjai Albertában (kép innen)

A Canadian Rockies a Sziklás-hegység itteni részére vonatkozik. A Yoho és a Kootenay parkokba nem is jutottunk el, Banffből és Jasperből is csak a legjavát láttuk, de bármikor visszajönnénk, bőven lenne itt két-három hétnyi látnivaló is. Méretarány nincs a térképen, de a Banff-Jasper távolság mintegy 300 km és nagyrészt kétsávos, néha amerikai mértékkel kifejezetten szűk úton abszolválható, így alsó hangon négy óra, mire odaér az ember. Ha megáll fotózni, meg gyönyörködni, akkor hat-hét is megvan, így úgy terveztük, hogy első nap Banffben alszunk, második nap felmegyünk Jasperig, megnézzük, ami útközben belefér, harmadik nap szép lassan vissza Banffig és a negyedik nap délután Calgary, majd onnan Vancouver. A térképen a juharlevelekkel jelzett útszakasz a Trans-Canada Highway, amellett, hogy az ország legforgalmasabb útja, még nemzeti parkos része is van, szépséges kilátással. Ezen érkeztünk mi is, de ne rohanjunk előre.

Calgary egyik külvárosi része

Little boxes on the hillside – kicsi dobozok a domboldalon. Ez jutott eszembe – egy dal egyik sora (itt lehet meghallgatni), arról szól, hogy mennyi egyforma ház van itt-ott, kis dobozok a domboldalon, a lakóik iskolába jártak, egyetemre, aztán dolgoznak, hogy meglegyenek a dobozaik és bár az egyik zöld, a másik rózsaszín, a harmadik kék, a negyedik sárga, mégis milyen egyformák. A dalt a hatvanas években írták, amikor az egykaptafás kertvárosi utcák éppen nagyon terjedőben voltak Amerika-szerte. A másik, ami roppant vicces, a zöld táblára az kétszer háromsávos (plusz leállósáv mindkét oldalon) út felett a zöld táblán a Stoney Trail felirat található. A trail ösvényt, utat jelent, az elnevezések és a vonalvezetésük pedig még arra az időre vezethető vissza, amikor ökrös szekereken érkezett ellátmány Calgary-ba jó ötszáz kilométerre fekvő a montanai Fort Bentonból. Így akad még Deerfoot Trail, amely egy feketeláb törzshöz tartozó úriemberről lett elneveztve: Api-Kai-ees küldöncként lett ismert, ugyanis elképesztő távolságokat és gyorsan tudott megtenni. Az 1800-as években második felében élt, még sportversenyeken is részt vett és rendszerint lenyomta az egész mezőnyt hosszútávfutásban. Az unokaöccséről nevezték el a Crowfoot Trailt – Crowfoot a feketeláb törzs vezetője volt az 1800-as évek vége felé és sokat tett azért, hogy a majdnem elkerülhetetlen európai ’hatalomátvétel’ a lehető legkevesebb vérontással járjon a népe számára. A Macleod Trailt pedig ugyanezen időszak egy másik jelentős alakjáról, Col. James Macleodról nevezték el, aki az európaiaktól szokatlanul következetesen igyekezett figyelembe venni és vetetni a feketeláb őslakosok jogait; illetve ő nevezte el a Bow folyó mentén található, 1875-ben alapított települést egy évvel később Fort Calgary-ra, egy skót kastély után – és így született ma egymilliós város. És bár időről időre felmerül, hogy a ma az ösvények vonala mentén futó 3-4-5 sávos autópálya-szakaszokat átnevezzék, ez annyira része a város történetének, hogy eddig mindig megfúrták a kezdeményezést.

Útközben nyugat felé – a horizonton látszik a Rockies, jobbra-balra
meg több tíz hektáros famok – Welcome to Canada!


Épül-szépül az 1-es út – télen a fagy, nyáron a napsütés,
 egész évben a kamionok, néha ráfér egy új kopóréteg.


Közelítünk a Sziklás-hegység felé


Kis folyó nagy hordalékkupacokkal


Lehajtó Banff felé – megálltunk a helyi tourinfo
 irodában felszedni az okosságokat


Egy suli focipályája (soccer, igen!) mellett
parkoltunk, nem rossz a kilátás, na :)

Aznapra már nem maradt túl sok időnk, így felmentünk Banffben a melegvizes fürdőbe, ahol kiáztattuk magunkat rendesen, miközben körülbelül hasonló hegyeket lehetett bámulni körbe-körbe. Nem lehet mindig rohanni, na.

Másnap reggel viszonylag korán (a jetlag jó része, hogy az ember magától ébred 07:30-kor) felpakoltuk a mindent és elindultunk Jasper felé.

Útközben – ennél Kanadább nehezen lehetne


Szépséges U-alakú völgy – a legutóbbi eljegesedés
 idején az összes teknő tele volt a környéken jéggel


A Bow Lake partján, innen ered a Calgary-n is átfolyó Bow River


Crowfoot Mountain a tó partján


Mellette pedig a Bow Glacier – neki tulajdonítják
 a Bow River völgyének U-alakját


A kis jégkorszak vége óta (kb. 1850-es évek)
 folyamatosan húzódik vissza


Vízközelből

Erdőközelből – még mindig a Bow Lake,
 csak zoomolva, zöld háttérrel ő is zöldebbnek tűnik


Továbbgurul – itt is látszik az U-alak


Fenyőszőnyeg a hegyoldalban


Gleccserek lógnak


Duplasárga


Folyópart

A következő úti cél a Columbia Icefield és az Athabasca Glacier előtt még meg kellett mászni egy hágót – a környék már egészen emlékeztett Svájcra, ugyanakkor nem annyira szűk és csipkézett.

Havas


A hegyek tetején gyűlő jég már a Columbia Icefield széle

A Columbia Icefield a Sziklás-hegység legnagyobb összefüggő jégtakarója, 325 négyzetkilométeres (fél Balatonnyi) 100-365 méter vastag (33-120 Balaton, igen) és évi 7 méter hó (két Balaton :) ) esik a tetejére. A kontinens vízválasztóin terpeszkedik, így a Snow Dome hegyről lefolyó víz vagy a Csendes-óceánban, vagy a Jeges-tengerben, vagy pedig a Hudson-öbölben és azon keresztül az Atlanti óceánban köt ki.

Földrajzi ínyencfogás(kép innen)


Icefield a pukli tetején

Az Icefieldből nyolc nagyobb gleccser nyúlik le a völgyekbe, ezekből a Saskatchewan gleccser és az Athabasca gleccser az Icefields Parkway-ről vagyis az országútról is látható, sőt az Athabasca gleccser ilyen hatalmas kerekű, terepmászó járgányokkal meg is közelíthető. Már mentünk is jegyet szerezni. A Saskatchewan olvadékvize egyébként a Hudson Bay felé tart, az Athabascáé viszont már a Jeges-tenger felé – innentől mi is végig ebben a völgyben mászkáltunk.

Az Athabasca Glacier – évente kb. 5 métert húzódik vissza,
 amióta felfedezték az 1800-as évek közepén


Morénák


Oldalról

Jobb oldalt a kép felső és középső harmadánál látszik egy pici erdődarab, ahol a fák jóval idősebbek (500 illetve 800 év közé saccolják őket), mert egészen a múlt századik mindkét oldalról jéggel, felülről pedig csupasz sziklával és kővel voltak körülvéve, így az erdőtüzek nem férhettek hozzájuk. Ma már szikla és kő van minden oldalról, de a tűz és a kártevők ellen még ez is nagyrészt védelmet biztosít.

Ice Explorer a parkolóban – a kereke nagyjából
 vállmagasságig ér nekem


Döcögünk felfelé


Kő és jég határán – illetve definíció kérdése,
 a kőtörmelék alatt már itt jég van szinte mindenhol


Gleccserparkoló


Athabasca teljes szépségében


Minket meg elővett a pillanatnyi hóvakság – gleccsert
nézni napsütésben nem annyira jó, mint felhős időben


Hótömeg az Icefield szélén a magasban


Azért nem magányosan voltunk fent, nehogy azt higgyétek…


Csak ügyesen készülnek a fotók


A lefelé zubogó kis kék patak szép, csak nem jó jel


Tappancsok


Hóvakság már múlóban, de egy kicsit még
 hunyorgunk – zárókép mára, to be continued :)

2016. augusztus 19., péntek

Calgary

Vasárnap 03:30. Visszaértünk Marseille-ből Genfbe (előzmény erre), felkerestük a régi crew hotelt, ahol első repülős hónapjaimban sokszor jártam. Bőröndök fel (már össze van pakolva a cuccunk három hétre két bőröndbe és két hátizsákba), hátizsákok és maradék kaja is fel a szobába. Hol a töltő? Hosszabbító. Összes kütyü eszik. Holnap mikor kéne kelni? Aha. Akkor reggelizni nem fogunk, majd adnak enni valamit valamelyik gépen.

09:00. Csipog valamelyik. Még egy. Asszem kilenc óra lehet. Fogd már be. Nyuff, fel kéne kelni. Még öt perc. Magamhoz térek, felkelek, elkezdek pakolászni. Valamiért nekem reggel félig agyatlan állapotban például összepakolni a legegyszerűbb. Reptér ugyan csak tíz percre, de addig szerencsétlenkedünk az szedelődzködéssel, amíg az autóleadást és a csomagfeladást párhuzamosítani kell. Sikerült mind, a Svájcba címzett esküvői meghívókat viszont már nem tudjuk feladni. No, nem baj, majd Zürichben.

11:05. Csomagfelvétel ZRH, megvannak, elhúzzuk őket a következő check-inig. Igen, Edelweiss-szal megyünk, Calgaryba kérnénk szépen. Hely jó eséllyel lesz, remek. Roo éhes, Bagoly álmosabb. Nem baj, a repülőn majd enni is meg aludni is lehet. Meg megnézni a frissen beszerzett Kanada útikönyvet, mert azon kívül, hogy Calgary, meg a közelében van Sziklás-hegység, meg nemzeti parkok, még nem sok mindent tudunk. Meghívókra már nem jutott időnk, visszük tovább, majd valahol útközben. A címzettek azóta tudják, hogy végül Zürich Flughafen feliratú pecsét került rá, három héttel később, de legalább jól megutaztattuk a borítékokat :)

16:30. Ebéden túl, Bagoly megpróbálta az én kajámat is megenni (én nem bírtam többet, pedig finom volt), sikerrel járt, és most azt gondolja, hogy egy hét múlva eszik majd legközelebb. A Batman vs. Superman első húsz perce alatt kétszer elaludtam, ez sokat mond mind a fittségünkről, mind a filmről. A mai napig nem fejeztem be, a Suicide Squad után nem is biztos, hogy valaha fogom. Zzzz.

23:45. YYC (Calgary International Airport), landoltunk, éppen gurulunk. Szép napsütés, időközben két hétre való programot találtunk az útikönyvben, pedig csak 4-5 napunk lesz. Azt is kisütöttük, hogy át kéne majd menni Vancouverbe, ha már itt vagyunk, már csak meg kell nézni, hogy mivel járunk jobban, azzal, ha levezetünk odáig (jó 1000 km), vagy ha ide visszahozzuk az autót és repülünk.

Hétfő 01:00 (helyi idő szerint 17:00). Ülünk a reptéren (free WiFi) és böngésszük a szállásokat, meg a kölcsönzőket. Roo kapaszkodik egy vödör kávéba, Bagoly az internetbe. Lesz szállásunk, azt is megállapítjuk, hogy sokkal olcsóbban repülünk Vancouverbe, mint adjuk le az autót. Szerzünk fuvart a belvárosba, autót bérelni majd másnap, kéne egy nagyot aludni, mielőtt több órányi vezetésre adjuk a fejünket.

02:50 (helyi idő szerint 18:50). Mind Roo, mind Bagoly nagyon fáradtak, de tudják, hogy a jetlag ellen a legjobb megoldás, ha még egy kicsit ébren maradnak. Így átgaloppoznak az utcában található Calgary Towerhez, hogy kicsit körülnézzenek felülről. A fényképezőt persze ott felejtjük a szálláson, de legalább rájövünk, hogy Bagoly telefonja telefon létére remek képeket készít. Körülbelül egy órányi nézelődünk körbe-körbe.

Calgary jó egymilliós város, Kanadában a harmadik legnagyobb. Körbe-körbe préri, körülbelül 80 kilométerre nyugata kezdődik a Sziklás-hegység. Calgary gazdaságát az olaj- és a földgáz alapozta meg, a belváros felhőkarcolói is nagyrészt ehhez köthetők, de mára a szolgáltatói szektorban is sikerült teret nyernie és modern, prosperáló nagyvárosnak számít. Az 1988-as téli olimpiát itt rendezték, ez egyrészt nagyon sokat dobott a város nemzetközi hírnevén (értsd: megtudta a világ, hogy van ilyen város) és a kanadai téli sportokon is: míg 1988-ban csak két ezüstöt és három bronzot nyertek a kanadaiak, 2010-ben Vancouverben már 26 érmet (köztük 14 aranyat) szereztek hazaiként.

De most ugye még nyár van – a horizonton a puklik a Sziklás-hegység


Downtown Calgary


A túloldalon – klasszik amerikai nagyváros egyébként


Calgary Tower és az üvegpadl


Nagyváros


A nyeregre emlékeztető stadion a Saddledome,
 mely a Calgary Flames hokicsapat otthona


Nézelődés közben felfedeztük, hogy éppen
 elhalad egy tehervonat a Calgary Tower tövében.


Az előző képen is látható, de ezen a színes (és a magasból
 csak legónak tűnő) konténerek jobban látszanak.


És itt átért a vonat eleje már a belváros másik végére,
 de az utolsó kocsi még mindig nem került elő.

Itt kezdtük el felfogni, hogy mit értettek a Kanada-ügyben tapasztalt ismerőseink az alatt, hogy ez az ország nagy. És hogy a helyieknek más elképzeléseik vannak a távolságokról. Pl. a tehervonataik több kilométer hosszúak, döcögnek vagy harminc-negyvennel, de eszméletlen mennyiségű árut tudnak elhúzni A-ból B-be. Csak hát lassan. Aztán van ez a Trans-Canada Highway, vagyis az 1-es út. Végighalad Kanada mind a 10 tartományán az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig, vagy 8000 km hosszú. Alapvetően ezen lehet közlekedni, ha valaki el akar jutni akárhova kelet-nyugati irányba. Érdekes egyébként, hogy Kanada 10 szövetségi tartományra (a ’délebbiek’) és 3 szövetségi területre oszlik (Északnyugati területek, Yukon és Nunavut). Kicsit két külön világ is a kettő, a területeknek meg kell küzdeniük az elszigeteltséggel és az őslakosok problémáival, miközben állandóan vitáznak a szövetséggel a természeti erőforrások kiaknázásának jogairól. A tartományok eközben gazdasági kérdésekről, bevándorlókról és politikai korrektségről értekeznek. Kiragadott példa, de talán látszik belőle, hogy mekkora különbségek lehetnek országon belül is egyes területek között.

Persze ott, helyi idő szerint este nyolc körül, itthon idő szerint hajnali négykor nem voltunk ennyire tudatában az összes okosságnak, csak bámultuk a naplementét és örültünk, hogy lassan vége a jetlaget minimalizáló, saját magunkon végignyúzott városnéző bulinak és abban a tudatban indulhatunk az ágyunk felé, hogy jó tíz-tizenkét órán át nem kell felkelni belőle =)

Zárókép – Bagoly is bevállalta az üvegpadlót =)

2016. augusztus 6., szombat

Felütés

Június eleje táján. Vizsgaidőszak épphogy lecsengett, Roo ügynök idegei foszlányokban. Esküvő úgy-ahogy kitalálva. Bagoly teljesen rá van kattanva az EB-re. Roo-nak van még egy beadandója, Bagoly agyba-főbe dolgozik. Távolról ünneplünk Titkos ügynökékkel, akik éppen a kenguruk földjén két hónappal beelőztek és házasodtak. Mi pont utána nem sokkal kaptunk szabadságot, így az ő esküvőjük után mentünk (elő)nászútra. Nem baj, a tervek szerint meg ők mennek a mienk után (ami után mi hétfőn mindketten dolgozni megyünk…), szóval az univerzum majd visszatér az egyensúlyi állapotába. Szóval három hét, amit mi jól kitaláltunk, hogy majd előnászutazunk, de ugye nem véletlenül van a nászút az esküvő után. Káoszosnak tűnik, ugye? Hát pont ilyen volt.

Szóval június közepén Roo még hazaugrott 48 órára Magyarországra szervezni, találkozni, egyeztetni, ruhát próbálni és nem mellesleg összepakolni a cuccait az otthoni lakásba, mert kiscsaládi szinten mi egyszerre vizsgázunk, költözünk, szakdolgozunk, esküvőt szervezünk és nászutazunk. Utána péntek délután még egy utolsó beadandó, a tartalékok tartalékát mozgósítva, levezetésképpen összepakolás három hétre, úgy, hogy a hétvégi programon kívül még azt sem tudtuk, hogy az észak-amerikai kontinens melyik csücskei jönnek sorra. A bakancslista bőven hosszabb, mint három hét, így rugalmasan álltunk hozzá, mondván, hogy oda megyünk, ahol jó idő lesz és ahova felférünk a járatokra :)

Indításképpen szombaton még tettünk egy kitérőt Marseille-be, természetesen focimeccset nézni. Igen, a Magyarország-Izlandot. Gyó volt, csak éppen úgy indult a dolog, hogy életünkben először elaludtunk egy repülőjáratot. Végül is volt B-terv, mert az eredetileg kinézett kora reggeli lyoni járat nagyon tele volt és egyáltalán nem volt biztos, hogy felférünk rá, de azért reggel 05:00 helyett 06:37-kor elsőre egy kicsit bambán néztem a telefonra, hogy basszus. Bagoly meg erre a basszusra ébredt fel. Szerencsére ugye előre kinéztünk egy reggel nyolc körüli genfi utat is, onnan egy jó öt óra alatt le lehet vezetni Marseille-be (közvetlen járat nincs) és végül tényleg így alakult, igaz, öt helyett hat és fél óra alatt értünk le, két ’több kilométeres dugó az autópályánt’ kisvárosi roadtripre váltva.

Útközben azért találkoztunk egy régi ismerőssel, akit nem először láttam a napokban. Akkoriban volt ugyanis, hogy az Iron Maiden turnézott Európában és a zürichi reptéren készült a járművükről az alábbi kép. Az együttes frontembere, Bruce Dickinson ugyanis civilben pilóta és egy pár éve repülővel járnak világkörüli turnékra, melyet maga az énekes is szokott vezetni. A legfrissebb Ed Force One a The Book of Souls World Tourhoz egy régi Air France Jumbóból lett átalakítva (Boeing 747-400), mely jelenleg az izlandi Air Atlanta Icelandic tulajdonában áll, akik charter légitársaságként spéci repülőre vágyó kuncsaftokkal foglalkoznak. A két, előtte álló magánrepülő Angela Merkel és François Hollande járgányai, akik a Gotthard-bázisalagút átadására érkeztek.

Azért viccesen festenek hárman egymás mellett, na. (kép innen)

Pár nappal később a párizsi Charles de Gaulle-on gurultunk, ücsörögtem a hátsó ülésen, vizslatva a kinti világot (nem árt, ha képben van az ember, hogy mi van körülötte), egyik gép a másik után, csak a farkincákat – elnézést, függőleges vezérsíkokat – látni, Lufthansa, Air France, Aer Lingus, egyszer csak beúszik a képbe a hatalmas zombifej, kitakar minden mást… miaszösz… jaaa, hogy Eddie az. Eddie, avagy Eddie the Head (’Eddie, a fej’) eredendően egy kellék volt a színpadon, amiből aztán az első album idejére címerállat lett, azóta minden lemezborítón szerepel és az Iron Maidenes cuccok nagy részén is megtalálható.

Hát hogy ne ő kerüljön az Ed Force One farkára? (kép innen)

Na de, Marseille, zúzunk az autópályán, egy ponton rálátni a marseille-i reptérre és ott trónol a közepén Eddie, egy héten belül másodszor. Azóta kiderítettem, hogy az Iron Maiden tourja addigra már véget ért és az Ed Force One konkrétan a meccsre hozott 350 izlandi szurkolót charter járatként Keflavíkból, csak még nem festették át =) A flightradar24 blogja egyébként itt írt egy érdekes szösszenetet a gépről, a lelkes rajongók Ed Force One-fogásait pedig a zenekar is összegyűjtötte a honlapján (erre).

Az Ed Force One feletti örömködés után némileg zilált parkolókeresés zajlott Marseille-ben, eszünk ágában nem volt ugyanis a stadion közelébe menni autóval a tömeg miatt. Az első kinézett helyet benéztük és elrongyoltunk a kijárat mellett, de szerencsére viszonylag közel találtunk egy másik parkolót, ahol még szabad hely is volt és vagy 100 métert kellett galoppozni a metróig. A biztonsági őr igazán kedvesen próbált segíteni a jegyvásárlásban én meg örültem neki, hogy valamit tudok hasznosítani az általa félig franciául adott infókból (sőt, autópályadíjat is tudtunk franciául fizetni!), aztán irány-darány a meccs. A metrón már mind magyar, mind izlandi szurkolókkal találkoztunk. A stadion környékén özönlött a nép, nem volt különösebben nagy káosz, mégis hemzsegtek a rendőrök. A tájékoztatást viszont nem vették ennyire komolyan, többedszeri nekifutásra sikerült kiderítenünk csak, hogy hol lehet a jegyeket átvenni. Végül ez is összejött, a megfelelő bejáratot is megtaláltuk és a himnuszok idejére be is értünk :) A meccs remek volt, a kaja pocsék (én nem értem, stadionokban miért csak szemetet lehet enni), de ugye egész nap rohantunk, nem volt időnk megállni értelmesebb táplálékért, így betoltuk és örültünk a szép és élvezhető focinak! Na meg az a gól azért kellett, de összességében remek szurkolói élmény volt az egész :) 

A kék sarokban Izland


A pirosban Magyarország

Azon is mosolyogtunk, hogy ha a stadionban kint van 15 ezer izlandi szurkoló – ami a kék sarok méteréből és a stadion 80 ezer férőhelyéből kövekezőleg nem elképzelhetetlen – akkor akár minden huszadik izlandi itt lehet a meccsen, na ez ám a szurkolói hozzáállás :) Meccs után alaposan megünnepeltük a fiúkat, megérdemelte mindkét csapat,

 lőttünk pár képet... (Szép volt fiúk!)

... és elindultunk megkeresni az ismerősöket: egyikükről, volt lakó- és colistársunkról, Mátéról tudtuk, hogy ott lesz, de nagyot néztem, az egyik volt gimis osztálytársam, Adri is előkerült, a párja ugyanis annak a baráti társaságnak a tagja. Kicsi a világ, nagyon vicces volt jó tizennégy év után pont Marseille-ben találkozni és megtárgyalni a világ folyását :) Sajnos nem tudtunk sokáig velük maradni, mert még aznap vissza kellett érnünk Genfbe – amit hajnali fél négyre abszolváltunk is, mert másnap délelőtt indult a masina vissza Zürichbe, hogy elérjük a koradélután Kanadába induló járatot. Folyt. köv. =)