Barlangi és strandolós extrém sportok

Tazzie után (az ausztrálok így nevezik Tasmániát) továbbtettük a székhelyünket Új-Zélandra. Az ország csodaszép, kicsit több mint egy évvel korábban már egyszer alaposan szétnéztünk, mind az északi, mind a déli szigetén (akkori beszámolók erre). Így aztán most az eddig kimaradt helyszíneket gyűjtöttük be, de így sem sikerült leiratkoztatni az országot a bakancslistáról, sőt valószínűleg ez sosem lesz lehetséges, annyira szép. Hegyek, völgyek, vulkánok, kevés ember és rengeteg birka. Remek hely :)

Aucklandbe repültünk, felszedtünk egy járgányt a reptéren én indultunk is a sziget közepe felé, első körben meglátogatni az itteni glowwormokat. Új-Zélandon és Ausztráliában öt faja található meg a Arachnocampa nemzetségnek, melyek közül a legismertebb az Arachnocampa luminosa, amely lárva korában a barlangok tetejéről lóg és a világító feneke segítségével zabál… értsd: biolumineszcenciáról van szó, vagyis a lárva potroha kékes-zöldes fényt bocsát ki, a barlangba tévedő apró rovarok rákattannak és belerepülnek a lárva alatt lógó 50-60 ragacsos fogószálba. Példányunknak innentől más dolga nincs, mint odakúszni és megenni az ebédet. Mindez a barlang látogatóinak szemszögéből szépségesen néz ki, olyan, mintha csillagos ég borítaná a barlang plafonját. Meg próbálja közben nem elképzelni a ragacsos fonalakat és a Serengeti síkságát idéző néma küzdelmeket. Még durvább részlet: a glowwormok territoriálisak, ha egy kisebb túl közel kerül egy nagyobbhoz, az nemes egyszerűséggel megeszi… ilyenkor a kicsinek egy darabig még világít a lámpása a nagyobb hasában… merhogy barlangi lényként ezek a dögök többé-kevésbé átlátszóak… Brrr. De a összhatás tényleg gyönyörséges. Ja, egyébként a szentjánosbogarak is hasonló fényt bocsátanak ki, szóval egyáltalán nem exkluzív biológiáról van szó.

Profikép, tökéletesen beállított fényekkel (kép innen)

A valóságban nincs ilyen fényorgia, de egy csónakban ücsörögve hangtalanul suhanni a vízen és bámulni felfelé a kis zöld csillagok felé – van egyfajta hangulata, na. Ilyet is csináltunk, másnap reggel jártunk a Waitomo-barlangban, ami ebben a kategóriában a legrégebbi és a legnépszerűbb, de első délután még beneveztünk a barlang egy felsőbb szakaszában egy black water raftingra, amikor is csónak helyett gumicsizmában, sisakban, fejlámpával, wetsuitban (ez a vastag szörfös ruha a hideg ellen) és egy szép, nagy, fekete úszógumival lehet végigjárni (és kúszni, úszni és lebegni) a terepet. Remek buli volt.

10-12 fős csoportokat visznek föld alá két vezetővel, bemelegítésképpen pedig levittek bennünket a barlangi patak felszíni szakaszához, ahol egy stégről mindenkinek kellett ugrania egy méter magasról egy tisztességes seggest (elnézést, ennél jobb szakkifejezés erre nincs), ráadásul az úszógumival együtt – a barlangban ugyanis van egy pont, ahol ugyanezt kell előadni a patak egyik vízesése felett, ráadásul egy húszcentis párkányt átugorva. Mindenkinek sikerült, bár tényleg mennie kellett a dolognak, szóval volt, akit kétszer ugrattak; de legalább az első adag tízfokos víz is belekerült a wetsuitba – ebben ugyanis a benne levő kevés vizet a szervezet elég hamar fel tudja melegíteni, így nem mindig fázik benne az ember, de minden egyes vízcsere (ami minden egyes víz alá kerülésnél megtörténik), felér egy hidegzuhannyal. Fenomenális. Mindenesetre visszaültünk utána a kisbuszba és levittek minket a barlang bejáratához. A túra remek volt, volt némi kúszás-mászás, séta, több helyen lehetett lebegni az úszógumikon, az ominózus vízesés után pedig lekapcsoltuk az összes lámpát és néhány percig összekapaszkodva (hogy nehogy elhagyjunk valakit a sötétben) sodortattuk magunkat a kiöblösödő patakkal és bámultuk a „csillagos eget”.

Fejtágítás

Barlangjárat (a kis zöld pöttyök a plafonon a glowwormok!)

Remek buli volt, bár a túra végére már elég kellemesen átfagy az ember, szóval nem bántuk a szervezők által beígért forró levest.

Másnap délelőtt a barlangnak egy lejjebbi szakaszát néztük meg, itt a klasszikus csónakos verzióhoz volt szerencsénk – bár jóval kevesebb glowwormmal találkoztunk, mint amennyit szokott lenni, nem sokkal azelőtt volt ugyanis egy hatalmas árvíz és a hordalék nemes egyszerűséggel kimosta a glowwormok nagy részét a barlangból – ilyenkor néhány hétig eltart, amíg visszahódítják a terepet. A Waitomo-barlang egyébként nem mondható éppen szerencsésnek, 2005 decemberében néhány elkövető beszökött zárás után és fehér festékkel fröcskölték végig a barlang első, nagyobb termét, majd leléptek. Mint később kiderült, pár órával később az országból is, így a mai napig nem tudták felelősségre vonni az illetőket. A vandalizmus ezen fajtája tényleg tökéletesen érhetetlen, vajon mi visz valakit erre??? A festéket egyébként önkéntesek többhavi munkájával lemosták, de nem kevés helyen még ma is láthatók a nyomai. Ja és persze, ahogy a cseppköveket nem tapogatjuk, mert már bőrön levő minimális zsírtól is megállnak a növésben (párezer évre), úgy a festék sem tesz nekik túl jót… Döbbenet.

Waitomo után pár óra autózás következett, nagyon igyekeztünk, hogy elérjük az apályt – a következő úti célunk ugyanis a Hot Water Beach volt, ami egy strand, ahol meleg víz bugyog fel néhány parti szikla alól és apálykor kellemes kis termálmedencéket lehet túrni a homokba. És a biztonság kedvéért a világ vége után kettővel található, egy kanyargós tengerparti úton, két órára a legközelebbi értelmes településtől. Szintén remek hely :) A strandon lehet jópofa kis kéziásókat bérelni, aztán megkeresni a tömeget és megpróbálni túrni magadnak egy kellemes kis termálmedencét. Persze elkéstünk, így lényegében a dagály kezdetére értünk oda, úgyhogy csak egy jó egy-másfél órát szórakozhattunk a homokozással, de így is megérte. A forrásokat sokat nem kellett keresni, elég volt a tömeget belőni.

Ilyesmi (kép innen)

Mint kiderült, nem is olyan egyszerű a megfelelő medence – és főleg a megfelelő vízhőmérséklet – kialakítása. Ugyanis a feltörő víz vagy 64°C-os, a tengervíz meg vagy 10-15°C, így önmagában egyikben sem kényelmes ücsörögni. Olyan távolságban kell medencét ásni, ahol a kettő megfelelő arányban keveredik, ráadásul a dagály közeledtével ez a sáv folyamatosan mozog a források felé. Mivel sokan már szedegették a sátorfájukat, mi medencefoglalók lettünk és próbáltuk az elhagyatott terepet felrázni. Ezekben az úrjadizájnolt medencékben már jóval szellősebben lehetett relaxálni, nem volt akkora a tömeg, de ahogy sikerült kialakítanunk egyet-egyet, újra és újra megjelentek az újabb fürdővendégek, felkapva az ötletet, hogy nocsak, lehet új medencéket is építeni a régiek helyett és ők is betársultak az átalakításba és a terület újratervezésébe. Tiszta dzsentrifikáció.

Igen, nagyon büszkék vagyunk a gödrünkre.
 Három másikból kotortuk össze.

Kilátás a fal tetejéről – a háttérben
a fenyegetően közeledő dagályt is láthatjuk

Egy órán belül ugyanis az egészet be fogja teríteni, hogy aztán késő este a következő turnus áshassa a medencéit. Meg másnap délben a rákövetkező. A körforgás szépsége.

Azért ez nem ok arra, hogy a maradék időt ne
 a medencénk falának dekorálásával töltsük.
A homokozó még mindig jó játszóhely, na.

Nem sokkal később az összes medencét is elöntötte a tenger és elkezdtünk szedelődzködni. A strand maga egyébként nem annyira kellemetes hely strandnak, a tengervíz ugyanis hideg, rengeteg szikla és gödör van a víz alatt és a biztonság kedvéért még erős rip currentek (áramlások, amik befelé sodorják az embert, bővebben errefelé esett róluk szó a blogban) is akadnak, szóval leginkább nem célszerű errefelé fürdeni. Úgyhogy visszaszolgáltattuk az ásóinkat a kölcsönzőben, beültünk az autóba és útnak indultunk a következő helyszínre. Bevásárlás, szendvicsgyártás, másnap kora reggel kelés és indulás. Folyt. köv. :)

Zárókép - útközben