Az egyetemisták élete nem csak játék és mese… hanem
inkább elképesztően sok beadandó. Ebben egyetlen pozitívum van, hogy nem egy
rakás vizsga. Mindenesetre így szerencsétlenek hónapokig nem tudnak blogot
írni, főleg, ha még néha dolgozni is kell. De lassan vége a félévnek, az
Abgabék is fogynak, úgyhogy belendül majd a blogoszféra is, kezdésképpen
mindjárt a tél utolsó szösszenetével: Interlakenben voltunk síelni februárban
és márciusban is egy-egy hétvégén. Szépséges, havas képek következnek és
remélhetőleg hűsítően hatnak a Svájcban tomboló 30°C-ban vagy az otthoni 35-ben.
Interlaken felett több síterep is van, az egyik
legnagyobb felett terpeszkedik az Eiger, a Mönch és a Jungfrau, mindegyik
négyezer méter körüli.
A kép szélén van az Eiger északi fala (az
Eigernordwand), ami a hegymászók körében különlegesen nehéznek és veszélyesnek
számít.
a 3500 méteren taláható Jungfraujoch kutatóállomás
(olyan, mintha éppen rá akarna folyni a sípályára)
Egész napos síelés után este beneveztünk egy kis
szánkózásra, a terep közepe táján ugyanis van egy többszáz méteres,
kivilágított szánkópálya, ahol lehet rongyolni rendesen, a sikeres beérkezőket
pedig vonat viszi fel a kiinduló pontra a következő körre.
A harmadik kör elején említettem Bagolynak, hogy
kétfelé válik a pálya és mi eddig mindig a lassún mentünk, ami egy-két kisebb
borulást ugyan eredményezett, de van egy másik is, a gyors. Bagoly persze
rögtön mondta, hogy há remek, nézzük meg!
A közepéig rendben is ment minden, de azért nem
egyszer döngettem lefelé sokkal többel, mint ami ésszerűnek tűnt (szó szerint,
nem kicsit szitált a szánkó), de a közepe táján, egy kicsúszás után lettem
figyelmes arra, hogy Bagoly éppen tápászkodik felfelé és káromkodik. Cifrán.
Mint kiderült, megpróbált fékezni egy viszonylag egyenes szakaszon és az egyik
lába beakadt valamibe, majd befordult, aminek következményeként hatalmasat
borult, majd gurult, úgy, hogy egyszer ő volt fent, egyszer a szánkó… mint a
rajzfilmekben, csak hatalmas hógolyó nem lett belőlük. De úgy tűnt, hogy nagy
baj nincs, úgyhogy lecsúsztunk az aljára, sőt mentünk még egy kört. Az
adrenalin, az bizony nagy úr. Mire ugyanis beszálltunk az autóba, kezdett fájni
az oldala, másnap reggelre pedig két esetben nem fájt úgy rendesen, ha nem
mozgott, illetve ha éppen nem vett levegőt… Szóval vasárnapra kímélő programot
szerveztünk és kipróbáltuk a régóta bakancslistás Jungfraubahnt. A Jungfraubahn
Mönch és a Jungfrau közötti nyeregre visz fel, 3500 méter körüli magasságba, az
út egy részét a gleccsserek alá, a hegyoldalba fúrt alagúton keresztül megtéve.
Mint sok már gleccsernéző helyen Svájcban, itt is
vágtak egy barlangot a gleccserbe, ahova be lehetett menni kicsit áthűteni magunkat
(a tűző napon leginkább izzadtunk).
Próbáltam utána nézni, de eddig nem derült ki.
aztán szépen lassan elindultunk hazafelé.
A túrát – immár szánkózás nélkül – megismételtük egy
hónappal később is, jóval kisebb tömegben, ellenben vizesebb hóval és talán az
időjárásnak is lehetett ahhoz, köze, hogy kevesebben voltak.
... talán érdemes elgondolkodni, hogy szeretne-e egy másodszor látott pályával úgy ismerkedni, hogy egy idő után nem látja, hogy hol van
vége a dombnak, hol kezdődik az ég (köd, felhő, bármi), lejtőkről, ívekről,
egyéb, sebesség megválasztásához szükséges apróságokról nem is beszélve. Sőt, néha a pálya széle is a homályba vész, egy alkalommal egy lankásabb pályáról teljesen kicsúsztam, de úgy, hogy nem tűnt fel. Csak onnan jöttem rá, hogy
egyszercsak elkezdtek süllyedni a léceim a méteres hóban, elakadtak, én pedig repültem
előle vagy egy métert és fejjel előre landoltam a már félig latyakosodott
hóban. Szerencsére a röhögéstől tartott sokáig felállni, nem a fájdalomtól, no meg kellett
keresnem a sportfelszerelésem összes alkotóját. Szóval a végkövetkeztetésünk
az, hogy Interlaken gyönyörszép és nyilván ködben is, csak nem látni. Ahogy a
pályát sem. Lesson learned :)
