Roadtrip, kövek, színek és Utah

A new yorki hétvége után hétfőn Salt Lake City felé indultunk – csak azzal nem számoltunk, hogy New York államban aznap kezdődött az iskolaszünet. Ami azzal jár, hogy eszméletlen tömeg indul mindenfelé az országban és persze, hogy standby alapon utazni sok minden, csak nem különösebben kecsegtető. Persze ez csak a reptéren derült ki, két bőrönd, két hátizsák felpakolva, egyelőre minden járat reménytelen Salt Lake City-be, de a legtriviálisabb átszállási pontok (Atlanta, Chicago, Dallas, Denver, etc.) és a kevésbé triviálisak (Indianapolis, Kansas City, Minneapolis, Phoenix, Las Vegas, etc.) is több mint tele vannak. Szerencsére egy nagyon konstruktív check-ines ürgével volt dolgunk, lényegében végignézte az összes lehetséges kombinációt, hogy hogyan tudna bennünket eljuttatni Salt Lake City-be értelmesen, de mivel végül az összes javaslata tartalmazta a ’ha holnap reggel indulnak’ szókapcsolatot, úgy döntöttünk, végignézzük mi is, a kevésbé praktikus megoldásokkal együtt. Egy darabig úgy festett, Madisonban (igen, Wisconsin) átszállni lenne a legjobb megoldás, de aztán rájöttünk, hogy a harmincegy perc átszállási idő még egy olyan mütyür reptéren is, mint a madisoni, sok minden, csak éppen nem tuti – elvetettük. De, hah, mintegy másfél óra járatvadászat után találtunk egy portlandi járatot, majd onnan másnap hajnalban egy ígéretesnek kinézőt Salt Lake Citybe. Szóval irány-darány Oregon. Öt órával később már ott is pislogtunk a portlandi reptéren, hogy szállást kéne foglalni, hogy legalább pár órát aludjunk, mielőtt másnap reggel ismét nekiindulunk. Találtunk is egy kis külvárosi motelt, ami kinézet alapján bármelyik CSI-részben elment volna első helyszínnek, ahol megtalálják az aktuális hullát, na mindegy, aludni 4-5 órát jó lesz.

Tényleg így volt, hajnali négykor csipogott is minden kütyü, ami tudott – szomorúan vettük tudomásul, hogy a jetlaggel párhuzamos ’hejj de könnyen kelünk hajnalok hajnalán’ érzésnek nyoma sincs. Némileg morcosan, de összepakoltuk ingóságainkat, hogy megnézzük a protlandi repteret hajnalban is – ugyanolyan. Sőt, még világos sem lett közben. Azt is kinéztük, hogy nem is Salt Lake City lenne a végállomás, hanem a mindenféle kanyonokhoz (ez volt ugyanis az igazi úti célunk), még közelebbi St. George metropolisza, oda próbáltunk meg eljutni. Azért térkép nélkül nem vágtuk volna egyből, hogy St. George Utah és Arizona határán van, még éppen az előbbiben, egy nyolcvanezres kisváros. Azért van reptere is, amelyre éves szinten majdnem annyian repülnek, mint a város lakossága. Na jó, csak Salt Lake Cityből és Denverből lehet eljutni ide, de ehhez képest az évi hetvenezer utas nem rossz. Persze nem St. George messze földön híres építészete miatt van ilyen népvándorlás, hanem mert innen érhetők el többek között Utah szépséges nemzeti parkjai, főleg a Zion National Park, ami Las Vegas és a Grand Canyon utána környék leglátogatottabb helye. Vagyis egymás sarkát tapossák az érdeklődők.

Mi is feladtuk a cuccot St. George-ig, aztán felültünk a Salt Lake City-be tartó járatra. Az ottani reptér azonban valahogy nem hoz szerencsét nekünk. Egyszer volt már, hogy Chicagóba akartunk eljutni innen és végül csak a harmadik kinézett példánnyal sikerült – most esélyünk sem volt ennyi opcióra, a napi két St. George-ba tartó gép közül a reggeli több mint tele volt, így nem fértünk fel és áttettek a délutánira, amely nyolc órával később indul. Valahol számítottunk rá, így volt B-terv, itt autót bérelni és levezetni odáig. Csak 486 km (a parkig 550), ketten vagyunk rá, megoldjuk. Az kicsit meglepett bennünket, hogy a reptéren nyolc-tíz kölcsönzőből már csak egynél voltak autók, azok is pick-upok, amire Bagoly húzta az orrát, hogy nagy, meg felesleges. Éppen merengtünk, hogy jó lesz-e nekünk egy pick-up, amikor elhúzott egy kölcsönzős kisbusz a terminál előtt, egy eddig ismeretlen céggel, nosza kiszalad, megkérdez. Van foglalásuk? Nincs. Várjanak, megkérdezem a főnököt. Biztos, hogy nincs? Akkor nem fog menni. Jó. Vissza. Internet. Fox rent-a-car (ez itt a reklám helye). Bullsxxt, van még autójuk. Nézzük, meg, hogy enged-e foglalni. Enged. Jön a kisbusz negyed óra múlva. Van foglalásuk? Van. Akkor jöjjenek!

Máig nem értjük, ott álltak egy autókkal teli udvarral, pár kilométerre a salt lake city-i reptértől a szezon közepén, két madár autót akar bérelni 3-4 napra, nem, nem viszik ki az államból, promise (valamiért ez különösen fontos volt), és erre ők azt mondják, hogy nincs egy tragacsuk sem. Mindenesetre a netes foglalással a kezünkben adtak egyet, nem is tragacsot, egy vadiúj, alig párezer kilométert futott Dodge Chargert, tempomattal, klímával és bazinagy csomagtartóval. Let’s roll.

 (maps.google.com)

Bagoly hatszáz éve ugyanazt hallgatja (akiknek volt szerencsére az oldalkocsiban csapatni, szerintem kapásból fel tud sorolni ötöt a zeneileg kétségesen értékelt, de a kilencvenes-kétezres években nagyon népszerű ’Győző roadtrip gyűjteménye’ kollekcióból), de a továbbiakhoz zenei aláfestésnek ajánlom, inkább mondjuk ezt.

Salt Lake City környékén

Itt-ott még hó hegyekben =)

Utah

Szalagkorlát helyett a tíz méter gyep is megteszi

Préri

Nem nézett ez ki rosszul, csak egy idő után tényleg a semmi közepén nyújtózkodik az autópálya és ezzel együtt pihenők is ötven mérföldenként vannak. Azon kívül csak a félsivatag, meg a negyven fok. Utólag pár pillanatnak tűnik, de azért a fél napunk elment vele. Viszont legalább én is átestem a tűzkeresztségen: vezettem az Államokban, ráadásul egy másfélszer akkora autót, mint amihez szokva vagyok. Mindjárt háromszáz kilométeren kipróbálhattam.

St. George-hoz közeledve azért már látszik,
 hogy nem rossz környéken járunk

Kicsit a Death Valley-re emlékeztet – mondjuk, az sincs nagyon messze

Csak úgy az út mentén – az úttól pár méterre látható kerítés
 egyben az államhatárt is jelzi, a túloldalon már Arizona.

Roadtrip

Vöröskő

Bevágás – tudnám, hol nem volt elég hely
 úgy egyébként egy kétsávos útnak

Színes

A st. george-i reptér környékén (mintegy öt órányi vezetés után) nem voltunk biztosak benne, hogy jó helyen járunk-e, ugyanis sehol nem volt egy teremtett lélek sem, még a csörgőkígyók is árnyékba húzódtak. Odaérünk a parkolóba, izzik az aszfalt, mi spuri be a terminálba. Lézeng pár munkatárs, találtunk egyet nagy nehezen, aki úgy tűnt, a megfelelő légitársaságnál dolgozik, amivel a csomagjaiknak ide kellett érnie. Csomag? Persze, megnézzük. Kivesz egy bazinagy kulcscsomót a zsebéből, kinyit egy kis szobát nem messze. Melyik az? A nagy piros, meg a szürke? Persze, menjenek, vigyék. Nem ám baggage tag, meg biztos az Önöké? Felőlük bármelyiket elhozhattuk volna, vagy akárki, aki éppen betéved – persze ki az ördög járna éppen véletlenül erre, szennyes zoknikra és poros túrabakancsokra vadászva…

Visszazizzentünk az autóba, már épp kezdett hiányozni.

Azért a látvány sok mindenért kárpótolja az embert

Sőt, tulajdonképpen ezért jöttünk el idáig :)

Első úti célunk a Zion National Park volt, amelynek legnagyobb részét a Zion Canyon foglalja el. Ennek a többi kanyonnal ellentétben kivételesen az alját könnyű megközelíteni, nyári szezonban, kicsi, gázüzemű buszok hordják-viszik a népet a kanyon megállói között ahol rövidebb-hosszabb túrákat lehet tenni, felmászni a kanyonfalra, csodálni a vadakat, köveket meg egyáltalán örülni a szépnek. A kanyon jó 10 kilométer hosszú és átlagosan nyolcszáz méter széles – a vége felé szép lassan összeszűkül, az alján kanyargó Virgin folyónak ez a szakasza különösen kedvelt, majd meglátjátok a következő bejegyzésben, hogy miért =)

Makett a kanyonról a látogatóközpontnál –
 a kék és a fekete csík a buszok útvonala

Még csak a parkolóban – várjuk a kisbuszt

Este hat körül értünk oda, de egy első kört
 azért bevállaltunk a kanyonban.

Zion

Szépséges

Estefelé az egyébként sem ronda fények még többet számítanak

Kanyonfal

Alkonyodik

Az utolsó előtti megállónál szálltunk ki egy gyors sétára – a kilátás

Visszafelé találkoztunk az első helyi lakossal

És megvártuk a következő felfelé menő buszt

A szomszéd – neki gidái is vannak, kis pöttyösek

Az utolsó megállótól tovább lehet sétálni a Virgin mentén

Felnézve

Kékség, meg zöldség

A gyalogút vége – innentől a folyómederben lehet továbbmenni

Sokan sétáltak velünk szemben visszafelé, szemmel láthatólag egész napos túrázás és fürdés után. Pont jó lesz ez nekünk másnapi programnak. Kigyönyörködtük magunkat, aztán elindultunk a szállásunk felé, tekintve, hogy még le kellett érni a völgyből (40 perc), el kellett gyalogolni az autóig (10 perc) és visszavezetni Hurricane-be (ott volt szállásunk, 35 perc). Aztán bevásárolni másnapra gyümölcsöt, zöldséget, tisztességes szendvics-alapanyagot (iszonyat nagy, éjjel-nappalos Wal-Martban 45 perc, melyből 25-öt a polcok közötti navigálással töltünk), szállás belakása 15 perc, ebből öt a táskáink tartalmának tizenöt négyzetméteren való kiterítése (hogy tudjuk, mi hol van), másik tíz a vásárolt cuccok mikroméretű hotelhűtőbe való betömködése. Tetrisben szerzett gyakorlat előnyt jelent. Zzz.

Zárókép a kanyonból, jó éjt!

Soccer in New York

A felhős, de szépséges Vancouver után a hétvégét New Yorkban töltöttük, Bagoly ugyanis meglehetősen szereti a futballt. Az amerikait is, de most ráadásul a világ összes többi részén is annak nevezett verzióról lesz szó – New Yorkban, a Metlife Stadiumban rendezték ugyanis az idei Copa América döntőjét, ahol Bagoly kedvence, az argentin válogatott játszott Chile ellen. Szombaton sétáltunk egy kicsit a városban, délben megnéztük a magyar-belga focimeccset egy bárban (még mindig szép volt fiúk!), aztán minden reális várakozás ellenére kicsit lelombozva indultunk a dolgunkra. Manhattan nagy része le volt zárva, ugyanis épp aznap zajlott a Pride Parade – óriási tömeggel.

Fifth Avenue

Zászlók és ünneplő tömeg mindenütt

Meg színes medúzák =)

Felülről pedig ő nézelődik (Empire State Building)

A belváros után ismét megküzdöttünk az amerikai tömegközlekedés lehetetlenségével. Manhattan metróhálózata az egyik legjobban működő példány az egész országban, de jaj neked, ha azon kívül próbálsz meg tömegközlekedni. Különösen a stadion felé. Valahogy ezt sikerült megint különösen alulszervezni. Amikor annak idején a Super Bowlra mentünk, órákkal korábban kint voltunk a stadionnál, volt egy csomó látnivaló, meg nem akartunk semmiképp sem lemaradni a meccsről. Most úgy két órával előtte indultunk ki, a Pennsylvania Stationnél (New York egyik legnagyobb állomása) már fürtökben lógtak az emberek a jegyautomatáknál, meg mindenhol, a stadion felé menő vonatok jó része ugyanis késett… Amikor egy vonat beért, hiába állt a tömeg a peronokon, 5-10 percig nem nyitották ki az ajtókat. Miután kinyitották és betömegelt a rengeteg Messi-mezes szurkoló (tényleg minden másodikon az volt – Bagolyon nem, szerinte Messi még mindig nem jó csapatban játszik a spanyol bajnokságban), szóval miután a vonatokban is már fürtökben lógott mindenki, 10-15 percig nem indultunk el. Aztán egyszer csak mégis. Igazából a ’szardínia a dobozban’-feelingen kívül nem volt zavaró a dolog, az argentin válogatottnak egyébként sincs nagyon B-közepe (mert megnyúznák egymást a klubrivalizálás alapján), meg leginkább nem jönnének el több ezer kilométerre személyesen. Szóval leginkább itt élő expatok, foci-szimpatizáns helyiek és lelkes turisták alkották a tömeget – meglepően sok gyerekkel, így nem kellett aggódnunk, hogy esetleg elkezdenének ’ezüst szöcskézni’.

Közeledik a cél

Manhattan a nádas felett

Az ezüst mélytányér

Tudom, hogy most másik focira jöttünk,
de hát ez nekem mégis a home field =)

Csak más a felfestés

Bevonulás

Az alkony utolsó napsugarai

Himnuszok

Kezdőrúgás

Eksön

A meccs maga nem volt rossz, de nem is volt jó. Rengeteg passzolgatás, ideszalad, odaszalad, de nem nagyon jut el egyik sem a kapuig, aztán majdnem gól; aki kapta a majdnemet, óvatosabb lesz, a lassabb, hátul passzolgat. Meh. Aszittem focifiesta lesz, erre szurkolás is nuku – amennyit megtanultunk a körülöttünk levő tömegből, az a ’Chi-Chi-Chi-Le-Le-Le, Viva Chile!’ illetve időnként előjött a klasszik ’Ar-hen-tina, Ar-hen-tina!’, meg valamilyen okból innen-onnan lehetett hallani ’Colombia, Colombiát!’ is. Utóbbit nem igazán tudtuk hova tenni. Szóval kilencven perc nyögés és kínlódás után jött a hosszabbítás, újabb kétszer tizenöt perc nyögés és kínlódás formájában. Majd tizenegyesek, amiben az argentin válogatott nem szokott szerencsés lenni. Most sem volt az, így Chile örvendhetett a Copa América Centenario- győzelemnek (Centenario, mert pont 100 éve rendeztek ilyet először).

Vége – készülnek a kupaátadásra.

Megnéztük, a chileiek nagyon örültek, az argentinok szomorkodtak, a többiek asszem leginkább kicsit csalódottak voltak. És akkor jött a kitömegelés a Metlife Stadiumból. Legutóbb sem volt egyszerűbb, de akkor legalább egy szenzációs Seattle-t láttunk, aki lemosta a pályáról az első snap után összezavarodott és a meccs végéig kába Denvert. Most csak ilyen ’meh’ hangulatban tódult ki a nép, hát és legalább a negyede-ötöde vonattal akart hazamenni. Úgy tizenöt-húszezer ember, lényegében három peronról indulva… Mindezt megfejelve azzal, hogy a helyi illetékesek még mindig nem tanultak meg tömegirányítani, a kordonokat is csak esetlegesen állították fel, nyitották meg, szervezték át és zártak le velük olyan útvonalakat, amerre éppen a kollégáik terelték a népet.

Nem történt szerencsére semmi vészes, de megint több mint fél órát álltunk sorba a stadion mellett, úgy, hogy viszonylag hamar leléptünk az ünneplésről, hogy még a nagyon nagy tömeg előtt kiérjünk. Nem tudjuk, az utolsók mikor jöttek el, de én legalább két órával későbbre tippelnék. Londonban ezt egy olimpiai park szintjén, igaz, három különböző közlekedési csomóponttal, de 150-200 ezer emberrel meg tudták oldani anélkül, hogy bárhol zsúfolt tömeg lett volna, de ha meg igen, akkor nagyon figyeltek arra, hogy az embereket kis szakaszokban mozgassák, ezek között legyen elég hely. De még a Wembley-nél is megoldják, pedig az egyik bejárata és a metrómegálló között egy párszáz méter hosszú, jó húsz-harminc méter széles, teknőszerű átjáró vezet, ami meccs után kifelé megtelik pár (tíz)ezer emberrel. Ilyenkor lovas rendőrök szakaszolják az embereket, kb. 10 méternyi nép után 5 méternyi helyet tartanak, és akkor engednek tovább a következő „kockába”, ha az kiürült. Így elkerülik a tolongást, nyomorgást, ami különösen a metróperonon lenne balesetveszélyes. Itt annyit sikerült megvalósítani, hogy a peronra már csak akkor engedték ki a népet, ha megérkezett a vonat, amivel persze valamennyi időt mindig veszítenek, szóval nem a leghatékonyabb. Talán majd évek múlva… Nekünk is körülbelül ennyinek tűnt, mire visszaértünk Newarkba a szállásunkra, mert hajnali egy óra révén már a vonatok sem jártak túl gyakran. Némileg fáradtan dőltünk ágyba és bár tervben volt, hogy másnap délelőtt még bemegyünk a városba, hát, délig tartó alvás lett belőle. Néha ilyen is kell =)

Bálnalesen Vancouverben

Két napunk volt a városban - igyekeztünk kihasználni, bár a jet lag még időről időre elővett bennünket. Érkezés után este elvonszoltuk még magunkat a Vancouver Lookouthoz, körülnézni a környéken. Méghozzá trolival.

Vancouver belvárosa – üvegtornyok és trolivezeték mindenhol

Napnyugta – a stadionféle a BC Place, ahol kanadai futballt
 illetve soccert (vagyis igazi focit) játszanak többek között

A távolban Burnaby belvárosa, ha minden igaz

Nem vagyok biztos benne, pedig elég sokat vadásztam rá, hogy az-e vagy a szintén ebbe az irányba található Coquitlam városka – Vancouverben és környékén ugyanis valahogy az épületek nagyrésze passzol az észak-amerikai nagyváros képéhez, de alig-alig vannak jellegzetesek, a skyline pedig semmiképp sem az. Emiatt pont kedvelt forgatási helyszín, amikor egy átlagos amerikai nagyvárosra és környékére van szükség. Van is egy nagy határ filmstúdió és forgatnak itt bőven sorozatot, több mint tíz éve itt pörög a Supernatural (Odaát), de itt készült az X-akták első évada is, sőt, pár évadon keresztül MacGyver is rohangászott a városban fel-alá.

Akár San Francisco is lehetne

Napfénnyel szemben

The Lions Gate Bridge

Az oroszlánok két hegyre utalnak, melyek Vancouver felett ülnek és őrzik a várost, őket hívják The Lionsnak, vagyis Az Oroszlánoknak. Mialatt ott voltunk, sajnos végig annyira alacsonyan volt a felhőalap, hogy semmit nem láttunk belőlük.

Pedig szépek (kép innen)

Belváros

Utcakép

Miután kigyönyörködtünk magunkat a naplementében és a városban, visszabuszoztunk a szállásunkra. Másnapra kitaláltuk, hogy elmegyünk bálnákat nézni. Whale watchinggal elég sok cég foglalkozik a környéken – az öbölben ugyanis több cetféle is előfordul, a fókákról és az elképesztő mennyiségű halféléről nem is beszélve.

Elég retek idővel indult a nap

Állandó társaság – egy csomó hasonló méretű
 csónak horgonyzott a kikötő előtt

Időnként jutott egy kis napsütés is =)

A háttérben West Vancouver, a környék
egyik legmenőbb és legdrágább lakóhelye

Visszanézve a város felé

És a nap első felbukkanó sztárvendége

Ez a whale watching-dolog úgy néz ki, hogy több cég hajói kimennek a vízre és aki lát bármi érdekeset, rádión leadja a többieknek, hogy ’itt vannak, itt vannak’. Legyen az egy csapat fókától egy falka orkáig bármi. Erre az összes hajó, mint tyúk a takonyra, odarongyol, mire persze az állatok arrébb mennek, asszem ilyen ’anyádhoz gyere ilyen közel’-alapon. A legtöbb cég azzal hirdet, hogy ők csak annyira mennek közel az állathoz, amennyira az ökológiailag értelemes – értsd: elég közel, hogy a nép lássa az állatot, de nem annyira közel, hogy elüldözze őket. Ez a kb. öt óra alatt, amit kint töltöttünk, csak részben volt így, mert előfordult, hogy a cetek egész egyszerűen alánk úsztak…

Az elsőre egyébként jó másfél órát kellett várnunk, utána viszont szerencsénk volt, mert a városhoz egészen közel merültek fel újra és újra.

A parkoló hajók között

Közelről

A kardszárnyú delfinek (vagy orkák) ugyanis emlősök, 1-4 percet töltenek víz alatt, majd 3-5 részletben, 10-30 másodpercre bukkanak fel levegőt venni – ilyenkor nem nehéz észrevenni őket, különösen, mivel a kifejlett példányok 6-8 méteresek. Ráadásul 5-20 fős családokban élnek, így ha eggyel találkozik az ember, esélyes, hogy hamarosan a többiek is felbukkannak.

Vancouver a háttérben

Azért még mindig elég felhős az idő

Hopp, ott kettőt is látni

Kilégzés

A delfinféléknek a fejük tetején található a légzőnyílása, amikor feljönnek, ezen fújják ki a levegőt, ez néz ki úgy, mintha pár másodpercre gejzírnek képzelnék magukat. Utóbbit egyébként egy példányon Bagoly figyelhette meg közvetlen közelről – a népek nagy része ugyanis éppen a hajó másik oldalán felbukkanó három-négy példányra figyelt, amikor is egy az ő oldalán, a hajótól pár méterre bukkant fel – szerencsére nem ugrott. Bagoly minden biológia iránti fogékonyságával így kommentálta az esetet: „Ennek lyukas a teteje.”

Egy jó három órán keresztül mentünk az orkák után, láttunk is jópárat, lett vagy 300 életlen, meg fél orkát tartalmazó fotó, meg kb. öt jó (utóbbiak vannak a bejegyzésben), meg persze messze nem tudtunk lekapni mindent, az orkák ugyanis nem dugnak ki egy kicsi sárga zászlót a víz fölé, mielőtt feljönnek, hogy ’na, ide és most a fókuszt!’. Szóval a fotózott pillanatok mellett láttunk kiugró orkát, sőt a hajó egyik fele látott éppen másik delfint fogó orkákat is, kettőt, akik éppen orról orra dobtak egy szerencsétlen porpoise-t vagyis disznóorrú delfint… Egy-két spyhopping is akadt – ezt olyankor csinálják, amikor körül akarnak nézni alaposan, hogy mi is van a környéken (ugyanis a cetféléknek elég jó a látásuk, bár a szemük nem az első dolog, ami feltűnik a kis buksijukon).

Spyhopping (kép innen)

A cetek után megnéztük a piknikasztalt is. Az öbölben ugyanis elég nagy volt a hajóforgalom, ez egy egész család orka jelenléte pedig elég volt ahhoz, hogy a fókák kimeneküljenek a partra…

… egész pontosan a közeli fatelep rönkjeire.

Távolról remekül beleolvadnak a rönkök színvilágába

De közelről a pofikákat is látni

’Mit akartok tőlünk?’

A kis öböl másik felén már a feldolgozott fa állt halmokban

Azért ezen is ’fogtunk’ valamit,
 egy fehérfejű rétisas trónolt az egyik kupacon.

Elindultunk vissza a kikötő felé

Mini Sydney Harbour Bridge

Jó öt óra hajókázás után a kikötőben beugrottunk még a vásárcsarnokba, ahol már reggel meglepően finom elemózsiát sikerült szerezni: kolbászt, kérem, tisztességes, paprikás kolbászt! Megkerestük a kis standot és bár nem vásároltunk be három hétre (másnap délelőtt továbbindultunk az Államokba, ahova lényegében csokin kívül semmit nem lehet bevinni) – de nagyon megörültünk a további finomságoknak.

Nyamm.

Ez is nyamm, csak máshogy.

Ez meg megint máshogy.

A fahéjas lemez különösen tetszik =)

Az óriási arzenálból azért tesztelni kellett valamit:
 hát persze, hogy a juharszirupos sajttortát!

Kilátás az egyik hídról hazafelé

Madáretetés a kikötőben

Felhőalap

Vicces kis vízitaxik

Vízparti belváros

Azért nem lehet rossz itt lakni

Üvegtornyok

Ha nem ettük volna tele magunkat kolbászos kenyérrel,
 meg sütivel, benéztünk volna még egy kürtős kalácsért.

Szép esti idő volt, így végül a szállásunkról is továbbsétáltunk

A közeli strandra

Keresztforgalom – voltak vagy negyvenen és vonultak annyira
 határozottan a víz felé, hogy elsőbbséget adjunk nekik.

Apróságok

Ugyanaz az öböl, ahol délelőtt az orkákat bámultuk

Zárókép – szép estét! =)