Nagy fal

Az egész napos esőnek meglett másnapra az eredménye: teljesen kitisztult az idő! Igazából még sosem láttam kék eget Pekingben, szóval tényleg nagy mákunk volt. Ki is használtuk, elmentünk megnézni a kínai nagy falat, legalábbis egy rövid szakaszát :) Mutianyu – ez a neve, magyarul nehéz vigyorgás nélkül még leírni is, nem hogy beszélni róla. A falszakasz alatt van egy szép nagy turistafogadó komplexum, látogatóközponttal egy rakás étteremmel és elképesztő mennyiségű árussal. A fal fent kanyarog a dombok tetején, fel is lehet gyalogolni hozzá, de van két ülőliftes libegő is, ami felvisz, ráadásul az egyiknél nyári bobbal lehet utána a kiindulóponthoz visszacsúszni, naná, hogy ezt választottuk.

Mutianyu

Közelebbről – a falnak ez a szakasza gondosan karban van tartva

Csak 70 kilométer Pekingtől, alapvetően tömegével jönnek az emberek

Viszont mákunk volt: a jet lag miatt nagyon korán ébredtünk,
 így már reggel fél kilenckor a falon sétáltunk

Szinte még alig voltak rajtunk kívül

Meglehetősen sokat kellett fel-le lépcsőzni, sokkal meredekebb,
 mint amire messziről gondol az ember

Kilátás

Lépcső, nyilván a belső oldalán – 7-8 méter magas a fal,
 valahogy fel kellett jutni rá belülről

A korlát egy hasznos találmány, néha inkább
létrának érződnek a keskeny lépcsők

Jó egy órát lépcsőztünk fel-alá a fal tetején, aztán úgy döntöttünk, érdemes elindulni lefelé – tervben volt ugyanis még a Tiltott Város belülről való megtekintése is. Lefelé bevállaltuk a bobozást, de sajnos messze nem az volt, amit vártunk. A sztorihoz még hozzátartozik, hogy a Flumserbergen, Svájcban, ahol szoktunk síelni – otthonról egy óra vonattal a felvonók alja – van 200 méteres nyári bobpálya is, amit már többször teszteltünk. Itt viszont a helyiek nagy része életében először ült bobban, így inkább a ’lassan de biztosan’ stratégiára alapoztak és lépten-nyomon megálltak a pályán. Ami persze annak, aki folyamatosan haladna, netalán robogna lefelé, se nem poén, se nem biztonságos. A helyiek erre azt találták ki, hogy minden harmadik kanyarban van egy munkatárs, aki folyamatosan hajtja a népet lefelé, akkor is, ha az előtted levő még a következő kanyar előtt döcög gyökkettővel. Azt, hogy a nagy többség lassan megy, már előre kifigyeltük, így úgy gondoltunk, várunk egy jó darabig a tetején, nehogy nekimenjünk valakinek, de a helyiek ezt nem nagyon akarták belátni és némi vitatkozás után egy jól irányzott lökéssel utamra küldtek. A kis várakozással szerzett előnyöm három kanyarig tartott, utána találtam két pácienst, akik konkrétan álltak a pálya közepén, amíg az előttük levő gyökkettővel, de sikítva bevette a negyedik kanyart. Bagolyról sejtettem, hogy előbb-utóbb őt is lelökik – egész pontosan a hatodik kanyarban ért be bennünket és csatlakozott a kis vonathoz… Innentől végig az volt, hogy megálltunk, próbáltuk hagyni elmenni az előttünk csúszókat, de akkor meg a pálya mellett álló Mitarbeiterek hadonásztak, hogy menjünk gyorsabban. És hiába mondtam nekik, hogy kiengedném én, de ha három (!) méterre előttem csúszik valaki egy reumás csiga sebességével, a let-it-go-val nem teszek jót se neki, se nekem. A végére köszöntük szépen, inkább lejöttünk volna a lifttel, onnan legalább szép a kilátás. Lesson learned, never do this here again. A bobozás után valahogy átevickéltünk a meglehetősen erőszakos szuvenír-árusokon, az utolsón beszereztük a kötelező hűtőmágnest és elindultunk vissza Pekingbe.

Útközben – a kis vigyorgó Buddha a taxihoz tartozik

Ha valaki tudja, miért festik a fák alsó 70-80 centiméterét fehérre, ne habozzon megosztani velünk. Arra gondoltunk, hogy az utóbbi valami állatrágás ellen lehet, de az egész úton ilyenek voltak a fák, függetlenül attól, hogy telepített ártéri erdőről vagy gyümölcsösről volt szó. Ennyi őzszerű meg csak nincs egy húszmilliós metropolisz közvetlen közelében.

Visszaértünk a citybe

A reggeli túra után bevállaltunk még egy koradélutáni alvást – a keleti irányú jet lag mindkettőnket sokkal jobban megvisel, mint a nyugati. A beauty sleep után viszont újra nyakunkba vettük a várost.

És most nyitva találtuk a Tiltottat

Ezt a szép kék eget nagyon ritkán látni Pekingben

Részletek

Ablakon keresztül az egyik trónteremszerűség

Nyugodtnak és méltóságteljesnek tűnik a hangulat, de közben képzeljetek termenként/ lépcsőnként 20-30 vállamig érő és nagyon hangos fellow hazai turistatársat… Utóbbit nagyon nehezen viseltük, bár tudjuk, mi vagyunk a vendégek, de ezt a fajta kulturális különbséget Ázsia és Európa között nem tudtuk még igazán processzálni. Egyszerűen mást értenek az alatt, hogy "személyes tér", "tekintettel lenni" és "normál hangerővel" kommunikálni. Evvan, mi vagyunk a vendégek, így néhány sötét pillantással vagy orr alatt elmormolt felmenőkkel szoktuk nyugtázni, ha valaki a lábfejünkön áll a metrón vagy képtelen megvárni, amíg 20 utas leszáll, neki elsőnek kell felszállni, majd meglepődni, hogy ez a lefelé áramlók között ez nem is olyan egyszerű. Inkább térjünk vissza a látnivalókhoz :)

Tetősárkányok

Belső udvar

Kijutottunk – a Tiltott Városba a Tienanmen tér felől lehet
 bemenni és a mögötte levő park, a Szén-hegy felé lehet kijönni

Utóbbi egy 45 méter magas, mesterséges domb, parkkal, a beceneve azért lett Szén-hegy, mert a városi legendák szerint itt tárolták a Tiltott Város szénkészletét – amire egyébként egy brikettnyi régészeti bizonyítékot nem találtak soha, de Szén-hegy Szén-hegy maradt.

A hivatalos neve egyébként Szép kilátás-hegy – van benne valami :)

A Tiltott Város és a modern Peking

Kontraszt

Más szemszögből

Más korokból

Tetőrészlet

Beihai Park napfényben

Éttermek,

teaházak,

kávézók sorakoznak a Qianhai-tó mellett

De a bolgár rózsaolajat áruló boltocska a legmenőbb :)

Vízparti hangulat

Nem sok akad már Peking belvárosában a kis utcákból

A tradicionális nevük hutong,
 de egy részük már félig-meddig fel van újítva

És persze egymást érik a kisebb-nagyobb
 boltok – ennek megtetszett a kirakata :)

A Harangtorony, azaz Bell Tower mellett találtunk estére egy romkocsmafélét, ami pont jó volt vacsorához. A Drum Tower (Dobtorony) és a Bell Tower a különböző császári dinasztiák alatt az időmérést és közlést szolgálták – konkrétan a harangokkal és dobszóval jelezték az idő múlását. Egészen 1924-ig használták őket Pekingben, amikor is az utolsó kínai császszárnak el kellett hagynia a Tiltott Várost.

De ezen a képen a romkocsma van, aminek
 az ittlétén mi sokkal jobban meg voltunk lepődve :)

Bar & Café néven fut

Ki lehet ülni a tetejére – természetesen itt költöttük el a vacsoránkat

Lépni sem lehet a pitlikben lakó gizgazoktól

És szeretik a kicsi lámpákat is

Közben persze beesteledett

De így legalább jobban látszik a hely belül

Ennyi üveggel már talán kvalifikálható a romkocsma kategóriába :)

Azért még van hova fejlődni

De nem volt rossz meglepetés estére ilyet találni

Utána még a kék óra legvégét is elcsíptük – a hutongokban
 jobbra-balra ilyesmi házikóknak kellene igazából sorakozniuk

A Bell Tower (Harangtorony) holdfénnyel

Ez már egészen hutongszerű

Ez meg viszont nagyon nem – és azért
 inkább ez jellemző Pekingre napjainkban

A csavargás után visszametróztunk a szállásra, ahol Bagoly összekészülődött a hazaútra, én meg maradtam még egy napot – most először ugyanis törölték alólam a hazajáratot. Pontosabban a szombati oda-, vasárnapi visszajáratot, ami miatt az arra szánt crew hétfőn ment, a hétfő reggelre szánt (többek között én) pedig kedden. Pünkösdhétfő révén Bagoly azt a napot szánta a hazajutásra, én meg maradtam az előírt 24 órával tovább – de azért nem unatkoztam, három héttel vizsgaidőszak előtt mikor nem kell az ember lányának éppen beadandót írni? :)

Peking két személyre

Májusban ismét akadt hosszú hétvége, amit ki kellett használni – vagyis én dolgoztam, Bagoly pedig elkísért, ezúttal Pekingbe. Első nap nem volt túl jó időnk, talán ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy egy háromórás power nappel kezdtük a programot. Jó, én előtte letoltam egy tíz és fél órás utat, otthon meg hajnali egy volt, amikor is városnézéshez nagyon eltökéltnek kell lenni… néha ilyen is van. Azért utána nyakunkba vettük a belvárost.

Biciklik mindenhol

Elmetróztunk a Tienanmen térig és körülnéztünk a Tiltott Város egyik oldalsó kertjében – utóbbi aznapra már bezárt.

Tetők és sárkányok

Színes kupac az esős nyálkában

Mozdulatlan, szürke víz – de legalább jól tükröződik

Bagoly fajfelismer

Ez itt a kert

Eldugott rejtekajtó

Csak egy méternyi gerenda – elképesztően szépen és részletesen festve

Akárcsak kapuk teteje

Kíváncsiskodik – napközben be lehet menni, özönleni is szokott a nép

Bonsai kiállítás

Lóg az eső lába a Tienanmen téren

Színes kupac balról

Grandiózus

Elég sokan gyülekeztek a zászlótartó rúd környékén, nem tudtuk, hogy miért, aztán egyszer csak megjelent a Tiltott Város középső kapujában egy regiment katona.

Kimasíroztak

Levonták a zászlót

És bevitték éjszakára aludni

Közben a közterületesek (nem rendőrök voltak, de mindenképpen
 hatóságnak tűntek) szépen lassan kiürítették és lezárták a teret

Ezután úgy döntöttünk, megnézzük a nyolc évvel ezelőtti (tejóég, már annyi) olimpiai helyszínek egy részét, leginkább a Madárfészket.

Laza, szombat esti forgalom a metrómegálló és a stadion között

Jobbra a Madárfészek, balra a Vízikocka

A Pekingi Nemzeti Stadion…

és a Nemzeti Vízi Központ

Ezernyi LED égőből lesznek a stadionnyi reklámok

A stadion mellett kint vannak az olimpiai és paralimpiai érmesek nevei

Erre még emlékszem is, ahogy néztük a közvetítést

Komolyan, mekkora pech kell az életben, hogy olyan úszóként, mint Cseh László,
egy Michael Phelps és egy Ryan Lochte közé szülessen az ember?

Phelps nyolc pekingi aranyából hét ráfért a képre

Erre is emlékszem, de mennyire :)

Madárfészek

Paralymipics

Az olimpiai láng tartójával a háttérben

Érdemes végigböngészni :)

A két falat legalább egy húsz percen keresztül vizslattuk, aztán újra megtárgyaltuk a magyar sport összes megvitatható kérdését legalább tíz sportágban és hogy mennyi mindent nem gondoltunk volna akkor… például azt, hogy valaha eljutunk ide, nemhogy ennyi mindennel a hátunk mögött :)

Utána meg átsétáltunk a Vízikockát körbejárni

Kékség Madárfészekkel a háttérben – zárókép