Céltalan önmarcangolás Szlovéniában

Ez a rendkívül prózai kifejezés Anna kolleginámtól származik, meg kell hagyni, néha egy-egy kiadósabb esős-hideg-pocsékeredmény-kínlódás összeállítású futás után elmerengek rajta, hogy lehet, hogy igaza van. Pedig futni alapvetően jó. A versenyeknek pedig különösen jó hangulata van - ezért fájt a szívem, hogy idén sérülés miatt csak szurkolni, meg utána túrázni mehettem. Október 21-én estefelé indultunk egy kisbusszal és egy kisautóval, összesen 13-an. A péntek esténk ennek jegyében a Budapest és Ljubljana közötti 500 km-rel telt, ami még zenével, beszélgetéssel és ökörködéssel körítve sem érződött 5 és fél óránál rövidebbnek. A GPS már ekkoriban kezdett hajmeresztő hülyeségeket javasolni, de azért sikerült megtalálni a szállásunkat, hat utcával arrébb leparkolni a kocsikat, sötétben keresni a leszerelt és már nem ott levő parkolóórákat, aztán végül nagy nehezen ágyba keveredtünk olyan hajnali 4 környékén.

Másnap a délig tartó regeneráció után városnéztünk - Ljubljana olyan, mint egy tisztességes osztrák kisváros, erősen emlékeztet Grazra. Vagy fordítva. Közepén valami kis víz - a Ljubljanica folyó - jobbra-balra idősb házak, melyeknek a koruk okán a panelek csókolomot köszönnének. Emellett rá kellett jönnünk, hogy bizony az eső bármikor rákezdheti és ráadásul tetves hideg is van - a futók különösen örültek ennek.

Megnéztük a várat, sétáltunk egyet a belvárosban aztán az estét már egy kellemes étteremben töltöttük, ahol az pincérnő csak tőszavakban beszélt angolul, így már adott volt az alaphangulat :)
Csoportkép a sétáról. (photo by Majom ügynök)

Az ünnepi vasárnapot mi a futásnak szenteltük,

négyen 10 km-en (a következő verseny céltávja számomra is), hárman félmaratonon küzdöttek és még egy maratonistánk is akadt - utóbbi tökjó; 3 és fél órán belüli idővel célba ért. Itt még csak várja a cél az első befutókat.


Bagoly ügynöknek is nagy az arca, mert egy órán belül teljesítette a 10 km-t, biztos ez a kép is segít az egóján, ahogy lebegve tekinti meg a ljubljanai várat. (photo by Majom ügynök)

No de vissza a futáshoz. Egy ilyen versenynek alapvetően nagyon jó hangulata van, a mezőnyt több szakaszban engedik el, előtte jó kis zenékkel spanolják a futókat, nagyon jó látvány, ahogy hullámzik a tömeg. Mindenféle futó van, a profi pulzusmérős típustól a jelmezeseken keresztül a most-rendezik-a-városomban-valahogy-elmászom-a-célig nénikig, mindenki küzd, hajt, vannak akik babakocsival-gyerekkel rohannak; de láttunk mankós és kerekesszékes illetőket is - respect.

Mindez októberben, 6 fokban, szitáló esőben, vagy 10-15 ezer indulóval azért nem olyan rossz :) Mondjuk a futókat annyira nem kell sajnálni, amíg futnak, de mi nézőként a két rajt és a 10 km-es befutó (olyan 2-2,5 óra összesen) után már kockásra fagytunk, muszáj volt visszamennünk a hostelbe átmelegedni amíg a maraton és a félmaraton Ljubljana utcáin pörög. A délutánt mindenki a regenerációnak szentelte, néha sétáltunk egyet, néha aludtunk, egy kis internet, egy kis vadnyugati lövöldözés (Bang!) és estére lett konyhánk is, úgyhogy home-made spagetti volt a vacsora :) Két nap kirándulást terveztünk a program végére, ez be is jött, de azért a tempó kemény volt, versenyezni kellett itt-ott a napnyugtával. Hétfőn a Júliai-Alpok volt cél, a bledi és a bohinji tavat és környéküket néztük meg - én már részben másodszor, de még mindig úgy érzem, nem láttam semmit...

Bledben pocsék idő volt ismét, rosszabb, mint három éve, amikor itt jártunk,

az ezeréves jubileumot ünneplő kastélyban valami egészen kifordult Halloween-dekorációt leltünk,

és a kacsák sem haraptak a kajára, szóval egészen furcsa élményként maradt meg, szeretném egyszer kevésbé kihalt és kísérteties állapotban megnézni.

Utána a Vintgar-szurdok jött soron, na ezt mindenkinek csak ajánlani tudom, csodaszép, viszont nem tart három napig megmászni, mint a Triglavot. Ez lett volna az eredeti terv, de túraútvonalakat meglátva le kellett róla mondanunk.

A folyó felett kis fahidak mindenhol, csobogás, vízesések, pisztrángok - értelmet nyert a Schubert-féle pisztrángos barokk-giccs dalocska is:

"A csermely halkan zúgott, hol útja völgyre nyílt,
Hűs mélyén pisztráng úszott, úgy surrant, mint a nyíl.
Oly tisztán, szépen látszott, én csendben ültem ott,
A vízben vígan játszott, és messze csillogott.A vízben vígan játszott, és messze csillogott."

Az más kérdés, hogy utána a gonosz horgászról szól a dolog, aki lépre csalja a pisztrángot a csalival - erről sosem énekeltünk Kati nénivel, így nem derül ki, amíg nem néz utána az ember.

A szurdokot oda-vissza végigcsúszkáltuk, megcsodáltuk, utána viszont elindultunk Bohinj felé, mert még meg akartuk nézni a Savica vízesést, a Száva egyik forrását is. Kezdett jó kis hideg lenni, felfelé menet már friss hó volt az út két oldalán, néhol 10-12 centis vastagságban, hólánc szükségességére figyelmeztető táblák jobb oldalt... ezzel együtt érdemes volt felmenni, a vízesés nagyon pofás

és szép a kilátás a gleccservölgyre is :)

Lefelé a bohinji tavat már csak erős szürkületben tudtuk megnézni, jó hideg ez is, de gyönyörű környéken van - Júliai Alpok, még nem végeztünk, visszajövök :)

A keddet ezután a barlangászásnak szenteltük, megnéztük a postojnai barlangot, előtte volt egy csecse kis vivárium, ahol meg lehetett nézni a lokális barlangi, vak és színtelen specialitást, a gőteszerű proteusok néhány példányát. Mindez egy olyan barlangrészletben volt, ami korábban szabadon látogatható volt és sok 19. századi vendég összefirkálta.

Ma ez nem igazán elfogadott cselekedet, így ilyen furcsa kettős érzése van az embernek, amikor az 1800-as datálású szignókat bámulja...

Maga a barlang elég nagy, kisvonat viszi be a népet, rengetegen vannak, így a látogatásnak van egy kis díznilend-fílingje is. Ha már arra jártunk, következő programként beneveztünk a Škocjan-barlangra is, ez kevésbé ismert, pedig nagyon tuti: a Reka folyó földalatti szakasza, így hatalmas termek vannak benne, alján ott csörgedezik a kis folyócska, fantasztikusan néz ki. Mivel az világörökség része, nem lehetett fotózni, de azért egy-két képet kerestem róla, gyönyörű :) Ha arra jártok, ezt mindenképpen érdemes megnézni :D

A cave-day végére még kitaláltuk, hogy érdemes lemenni Triesztbe körülnézni. Döbbenetes volt, ahogy a határra érve elkezdtünk letekeregni a szerpentinen, folyamatosan emelkedett a hőmérséklet; így a tengerpartra érve már majdnem 20 fok volt, kellemes sétaidő, míg a barlangokban meg az előző napi túrán jellemzően a 6-12 fokos hőmérséklethez voltunk hozzászokva. Triesztben kisétáltunk megnézni az Adriát, bár már gyakorlatilag besötétedett; az egyik mólóról megcsodáltuk a városházát,

az előtte levő tér pedig a másik oldalról pont olyan, mint egy kifutópálya,

aztán úgy döntöttünk, adunk még egy esélyt az olasz pizzának, így egy kis olasz étteremben, egy angolul még kevésbé beszélő fiatal kissrác kiszolgálásával olcsó és nagyon remek vacsorát kaptunk :)

Hazafelé még a mediterrán szerpentin utak és a GPS közös hadművelete egy kicsit megizzasztotta a sofőröket; utólag megnéztük, az utca olyan szűk, hogy nincs rajta a Google Streetview-n, mert nem mentek be oda a kocsik... No comment. Az utolsó esténk így kicsit hosszúra sikeredett, éjjel értünk vissza Ljubljanába, ahol némi pakolászás után fellőttük a pizsit, tekintve, hogy reggel 7-kor indultunk vissza Budapestre. A hazaút kevésbé volt gyilkos, mint Görögországból, de csak azért, mert nem volt 1500 km. Azóta már vagy 5 különböző helyszín felmerült a következő versenyekre, remélhetőleg addigra én is valódi futóbolond lehetek, aki egy időeredményért és egy pólóért képes magát heteken, hónapokon keresztül gyepálni a BEAC-pályán... Most komolyan, lehet, hogy Annának igaza van? :)