Valahol ott veszett el a történet fonala - a valóságban több, mint egy hónapja, de azért én még adós vagyok a befejezéssel - tehát a zord skót nyár elől bemenekültünk az Elefánt Házba Titkos Ügynökkel egy kis terepszemlét tartani.
Rendeltünk tisztességes angol teát, még én is hajlandó voltam tejjel inni, aztán kiolvadás és egy elfogadható vacsora után felfedeztük, hogy a vendéglátóipari egység mellékhelyisége az évek során valami egész mássá fejlődött. Mint az korábban is már szóba került, itt született a Harry Potter néhány kötete... rajongók pedig mindenhol vannak. Ha belép az ember a mosdóba, először csak annyit lát, hogy össze van firkálva.
De érdemes közelebbről is megnézni...
hogy pontosan...
milyen üzenetek...
is borítják tetőtől...
talpig...
a falakat az egész helységben.
Még a csapon is van egy elfuserált baziliszkusz, csak a miheztartás végett (sajnos kép nem készült róla a fényviszonyok miatt). Lelkes rajongóként nagyon megindító volt olvasni az üzeneteket, elképesztő mennyiségű van, a kávézó dolgozói szerint pedig csak egyre szaporodik, de azt nem tudták megmondani, hogy mikor is kezdődött, annyit mondott csak a leányzó, hogy egyszer csak elkezdtek megjelenni :)
Az Elephant House után este még egy körre beneveztünk a Tenchi Shinmei dobosaihoz, ez egy sokkal mozgalmasabb műsor volt és tetszett, akárcsak a délelőtti :)
Másnap szakadó esőben is nekiindultunk a három és fél órás Edinburgh Free Tournak, szerencsénkre találtunk még másik négy hülyét, aki erre vágyott az égi áldásban 11 fokban, így végül elindult a dolog. A vezető, Neale Hamisítatlan Skót Akcentussal adta elő Edinburgh és alapvetően a Royal Mile történeteit, így az időjárással együtt igazán Eredeti Skót Élmény volt. Egyszer azért napsütésben is megjátszanám a dolgot, mert nem nagyon láttunk ki az ernyő alól, fotózni meg nem mertem, tanulva a Låtefoss vízesésnél szerzett tapasztalatokból, miszerint az enyhe vízpára is taccsra teszi a nyomi öreg kis Fuji lencséjét, nemhogy egy skót özönvíz...
Rengeteg történetet mesélt a srác, többek között a középkori Edinburgh fincsi részleteivel és a dugig tömött temetőkkel, de a kedvencem Greyfriars Bobby története volt, aki egy 19. században élt Skye Terrier eb, a gazdája halála után 14 évig járt a temetőbe a sírját őrizni, majd miután elpusztult, szobrot állítottak neki a hűség mintaképeként. Természetesen egy pub-ot is elneveztek róla, biztos ami biztos.
A Greyfriars Kirkyard mint temető is érdekes, különleges hangulata van, márcsak azért is mert ezt annak idején még ismeretlen JK Rowling is felfedezte és sokat sétálgatott a 100-200 éves sírok között... Így például Minerva McGonnagall neve könnyen eredeztethető William McGonnagall - egyébként roppant tehetségtelen - költő nevéből, de találunk szép számmal ismerős neveket a könyvek oldalairól kevésbé gyakori szereplők esetében is.
Néha nem ennyire egyértelmű a dolog, de említette a túravezetőnk, hogy található egy még érdekesebb sírkő is a Greyfriars-ben, a hozzá vezető úton eléggé le van taposva a fű, látszik, hogy sokan megnézik (utóbb visszamentünk mi is megkeresni, mert eléggé el van dugva, a nagy csapattal nem néztük meg).
No, de itt látszik, hogy miért is érdekes...
Szegény Thomas Riddell, biztos nem szolgált rá, hogy Tom Marvolo Riddle inspirációja legyen...
A Greyfriars környékén érdemes még megnézni a George Heriot's School épületét, mely annak idején a szegény, árva gyermekek iskolájaként indult, ma viszont Skócia egyik legdrágább és legjobb magániskolája...
És természetesen ebben a vonatkozásban is előkerül a Potter-universe: a városi legendák szerint ez az épület insiprirálta nagyban a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola mai képét. Az alábbi kép alapján (no, ez nem saját, ilyen szép időnk nekünk nem volt) nem is olyan nehéz elhinni, főleg, ha hozzávesszük, hogy az iskolában négy házba vannak osztva a tanulók... Egyszer majd egy következő életemben szeretnék ide járni...
A kiadós Harry Potter-csemege után utunkat ismét a Pleasance Courtyard felé vettük, hogy Mártit is megfertőzzem az Out of the Blue-lázzal, bizony. Az Out of the Blue egy oxfordi acapella csapat, nem használnak semmilyen hangszert, csak énekelnek, de azt nagyon tudnak. Kb. májusban láttam először felvételt róluk, gondoltam, egy rakás jófej (és itt-ott jó pasi) geek öltönyben és zokniban Lady Gaga-t énekel, hát mondom, ezt meg kell nézni egyszer élőben mert rossz nem lehet... hát így legyen ötösöm a lottón :)
Ja, és még az egyik nagy közönségkedvenc... Mustang Sally.
Az Out of the Blue után kellően fellelkesülve visszakocogtunk a hostelbe, hogy felkészüljünk az esti záróeseményre, az orosz állami cirkusz előadására. Halvány fogalmam sincs, hogy ez előtt mikor voltam utoljára cirkuszban (azóta viszont már az orosz vízicirkuszt is megjártuk Pesten, szóval talán nem vagyok egy elveszett lélek), de mondom egye fene, ami akrobatika és orosz, az rossz megint csak nem lehet... és igen, a hatos lottót is kérném az ötös mellé, mert nagyon tetszett az előadás. Először is azért, mert szinte csak artisták és zsonglőrök voltak, nem volt állatos mutatvány. Ezeket nem szeretem, mert ők sem szeretik. Mármint az állatok. De ha emberek csinálnak hülyét magukból, az végülis lehet jó, így a bohóc és a porondmester véget nem érő harca is tulajdonképpen aranyos és ötletes volt; az artisták megváltozatosak és jók, szóval meggyőztek :)
Pláne miután a Fringe révén még az utcán is előfordulnak a rokonaik :)
A cirkusz után vissza a hostelbe, éjszakai pakolászás a konyhában, hogy ne ébredjen fel az egész szoba, majd hajnali 4.50-kor már kint toporogtam a St. Andrews buszpályaudvar előtt, hogy kellemes 10 óra alatt Londonba érjek... Ott Vegatigris ügynököt Elephant&Castle-nél összeszedtem és nekiindultunk St. Pancras, majd Luton Airport Parkway felé. Este pedig búcsút intettünk a ködös Albionnak, de abban teljesen biztos vagyok, hogy nem utoljára tettük tiszteletünket a szigeten. Fringe rulez.
