Alcatraz – The Dark(ening) Side

Első san franciscói utam alkalmával már jártam Alcatrazon (akkori blogbejegyzés erre), de Bagollyal együtt is megnéztük ’a Sziklát’. Jegyünk ugye botor módon nem volt előre, de beálltunk a sorba este fél hat körül. Két twilight tour, vagyis alkonyati túra van egy nap, az elsővel két standby jegyes látogatót vittek el – itt kezdett lankadni a lelkesedésünk, tekintve, hogy a mi jegyeinkre a 16-os és 17-es sorszám volt írva. Gyűltek a népek a második hajóra is, aztán szép lassan elkezdték kettesével szólítani a standby-osokat is – végül pedig mindenki felfért. Nem tudom, hogy ez eleve így van kitalálva, vagy csak szerencsénk volt, de a lényeg, hogy már indultunk is sziget felé :) A tour hasonló volt a nappalihoz, de azóta megnyitottak egy-két új helyszínt, meg tényleg más hangulata van a helynek így sötétedéskor.

Nem esik az eső, csak felcsapnak a hullámok

Kitotyog a hajóteraszra

A két hátsó épületet ritkán látni – az egyik mosodaként
 működött, a jó magaviseletű rabok dolgozhattak itt

Változnak az idők –
indián terület, szövetségi börtön, nemzeti emlékhely

Madármegfigyelés – őket látták.
A lista biológus (és angolos?) csemege :)

Csigalépcső az alkonyatban

Csak stílusosan!

Pilács

Ellenfény

Újdonság a kiállításon – az igazi érkezési oldal. Itt kapták
meg a fogvatartottak az 'Alcatraz Blues'-nak keresztelt egyenruhát.

Zuhanyzó

Kilátás a börtönudvar felett

Cellák

Ablak

Lent a D Block, vagyis a magánzárkák.
 Elítélti körökben ’The Hole’-nak, vagyis A Lyuknak hívták.

Látogatótömeg

Alkonyat

Eltávolodnak

A sziget „erkélye”

Nem rossz a kilátás

Bay Bridge a horizonton

Szárnyasok az előtérben

Dimbes-dombos utcák

Downtown

Kilátás nyugat felé

Az egykori tiszti klub épülete, mely a hetvenes években égett le

A legmenőbb fényreklám – a Ghirardelli csokigyár

 családi vállalkozásként indult az 1800-as évek közepén

Nem semmi a kilátás a szigetről, na. Miután kigyönyörködtük magunkat a kilátásban, beneveztünk még az egyik szökés-témájú story-tellingre. John Paul Scott és társa Darl Lee Parker 1962 decemberében sikeresen megléptek a cellaépületből, miután hónapok óta reszelgették a konyha egyik eldugott ablakának rácsait. A tervük az volt, hogy felfújják a szintén hónapok óta gyűjtögetett gumikesztyűket, beletömködik az ingükbe és erre a lebegő alkotmányra rákapaszkodva teszik meg az utat San Franciscóig. Miközben a kesztyűket fújkálták, az őrök észrevették a szökést és a keresésükre indultak. Parker ráadásul eltörte a bokáját a partra történő leereszkedés közben, így őt 20 perccel a szökés után elfogták a szigettől pár méterre fekvő Little Alcatrazon. Scott elindult először a belváros felé, de útközben elkapta az apály óceán felé tartó áramlata, így hosszas küzdés után a Golden Gate hídfőjénél található Fort Pointnál sikerült partot érnie, annyira kihűlve és kifáradva, hogy nem is tudott tovább menni – tinédzserek értesítették a rendőrséget, hogy találtak a parton valakit. Szóval a szigetről legalább egy embernek sikerült úszva partot érnie (legalábbis gumikesztyű-tutajon), de azért talán még mindig elrettentőbb 2 és fél kilométer 8°C-os, veszélyes áramlatokkal teli tengervíz, mint a szögesdrót és a megfigyelő zónák, ha szökésről van szó. Ezzel együtt Alcatraz fenntartása túl drágának bizonyult, így 1963-ban bezárták, mint szövetségi börtönt.

Takarodó

Golden Gate

Húsvétkor kihasználtuk Bagoly munkaszüneti napjait – mármint hogy én dolgoztam, ő meg elkísért San Franciscóba. Két napba nem fér bele egy egész hetes városnéző túra, de azért elég jól körül lehet szaglászni. Korán reggel mindjárt sorban állással kezdtünk, ugyanis nem számoltunk azzal, hogy hétvége, húsvéti szünet és spring break (tavaszi szünet) van, egyszerre = napokra előre elfogyott az összes jegy Alcatrazra. A szállodában azt javasolták, hogy menjünk oda korán reggel a jegyirodához (a fél nyolcas nyitás előtt jó másfél órával) és akkor még lehet hogy kapunk jegyet. Végül kb. fél hétkor értünk oda, valóban volt még pár tucat jegyük aznapra, de nekünk fél órával nyitás után, mire odaértünk az ablakhoz, már csak standby jegy jutott az esti túrára. Vagyis akkor tudunk menni, ha valaki egy már előre megvett jeggyel mégsem jön el. Milyen ismerős :)

Az Embarcadero korán reggel - pálmafás plázs és főutca

A reggeli frissítő sorban állás után a Golden Gate Bridge felé indultunk – bevállaltuk a legnépszerűbb, átbiciklizős túrát.

Útvonal

A látványosság ott ül középen

Később megbújik a kikötő mögött

A part mentén – óccó kis kérók lehetnek

Tengerpart – középen a távolban Alcatraz

Közelképen

Egész szép időnk volt

Az egyik stég mellett találkoztunk néhány kaliforniai oroszlánfókával

Egyikük kifejezetten sokat mórikálta magát a felül tömegelő népnek

Kolléga

Termetük ellenére meglehetősen kecsesnek tűnnek a vízben

A Golden Gate Bridge uralja a tájat

Kilátás a város felé

Ha Chicago a szeles város, San Francisco a hepehupás :)

Felkapaszkodtunk a domboldalra

Ha már arra jártunk, kikerekeztünk az óceánpartra is

Délre még mindig San Francisco, arrafelé van a Golden Gate Park

Északra a Golden Gate Bridge

Kormoránfélékkel teli szikla

A narancsvörös óriás

A Golden Gate-szoroson keresztül az utolsó jégkorszak idején a Sacramento és a San Joaquin folyók igyekeztek a tenger felé. Évszázadok alatt jó száz méter mélyre rágták be magukat a California Coast Range huplijai közé, majd a jégkorszak végi tengerszint-emelkedéssel a tengervíz elöntötte ma San Francisco Bay-ként ismert völgyet – így keletkezett a kiszámíthatatlan áramlatokkal teli, szeles, sziklákkal szegélyezett és gyakran ködös Golden Gate.

A tengeraljzat a szoros előtt – sötétkékkel a legmélyebb részeket jelzik

Ködben

Utóbbi egyébként gyakori jelenség a San Francisco Bay-ben, különösen nyáron – a Californa Central Valley-ben felmelegedő levegő ugyanis napközben felfelé áramlik, a területén alacsony légnyomás alakul ki és a völgy szinte „beszívja” a tenger feletti hűvösebb, párásabb levegőt. Persze ott, ahol a legnagyobb „lyuk” van a partmenti vonulatban, vagyis a Golden Gate-szoroson keresztül.

A zöld teknő a Californa Central Valley (kép innen)

San Francisco Bay (felvétel innen)

Műholdfelvétel 2012 augusztusából, ahogy
 a köd éppen ömlik be a szoroson keresztül (forrás)

A fentiekből is sejthető, hogy nem volt egyszerű műszaki feladat hidat építeni a szoros fölé, az pedig, hogy végül 1929-ben, a nagy gazdasági világválság évében szavazták meg a végleges tervet, csak bonyolított a helyzeten. Kötvényeket bocsátottak ki, hogy fedezzék az építkezést, de két év alatt sem sikerült eladni az összeset, így végül a san franciscói székhelyű Bank of America vásárolta fel a kötvényeket, hogy új lendületet adjon a helyi gazdaságnak.

A híd san franciscói hídfője közelében
 van egy kisebb kiállítás, végigmazsoláztuk.

A harmincas évek gyermeke –
mi más lehetne, mint art déco? :)

Részletek

Az egyik első építkezés, ahol biztonsági hálót használtak

A Halfway to Hell Club tagjainak nevezték magukat azok a munkások, akik lepottyantak, de megfogta őket a háló.

Közelkép

Alcatraz az öbölben

„Hogy reagál a híd egy földrengéskor?”-modell
 és az eredeti példány

Az egyik prospektus szerint ki van állítva egy darab a híd eredeti főkábeléből is, de azt nem találtuk meg. Közben kezdett egyre nagyobb lenni a forgalom is, így nekiindultunk az átkelésnek. A híd egyik oldalán rendszerint a biciklisek, másikon a gyalogosok haladhatnak. A járda elég keskeny, ha egyszer bekerülsz a csőbe, nem egyszerű kiállni, továbbá, amint kiérsz a szoros fölé üvölt az orkán. Ja és persze rajtad kívül több százan igyekeznek a túloldal felé, mármint hogy mindkét irányból. Élmény :) Tényleg, de elképesztően veszélyes. A biciklisek egy része profi, szombat révén tömegével vannak, sutty, csak ennyit érzékelni belőlük, ahogy elhúznak melletted. Plusz vannak tömegével a turisták, akik 5-10 éve nem ültek biciklin, egy részükön még sisak sincs és körülnézés, jelzés, minden nélkül megállnak keresztbe előtted fotózni. Meg még vannak gyerekeik is, akik a sípályákon látott viselkedésformákat hozzák egy az egyben, nulla veszélyérzettel. Még szerencse, hogy az autókat mellmagasságú kerítés választja el a drótszamarakon tekerő birkatengertől.

Népsűrűség – ez az alacsony verzió

Felnéz

Azért rozsdásodik itt-ott – nincs egyszerű dolga,
 az év 365 napján sós, nedves levegővel kell megküzdenie

A lámpaoszlopok és a szerszámoskamrák is narancsvörösek,
 de később találkoztunk egy ugyanilyen színűre festett toitoi-jal is :)

Miután átértünk a hídon, felkapaszkodtunk a hídfő mellett található Battery Spencer mellé. A dombtetőt egykor a tüzérség uralta, az 1870-es években ágyúkat telepítettek ide a város védelmére, melyek egészen a második világháborúig szolgálatban voltak.

San Francisco Bay a hídra vezető út mögött

Jobbra a távolban a Bay Bridge és a Downtown

„Ahhoz, hogy megláss valamit egyben,
El kell veszni a részletekben”

Fenn az erődben – Battery Spencer

És bizony innen lehet talán a legjobban megszemlélni…

… a hidat és a várost egyben :)

Dimbes-dombos, fénylő utcák – köztük a sötét csík a Golden Gate Park

Downtown és Bay Bridge a kábelrengetegben

Alcatraz a kékségben

The big picture

Kilátás az óceán felé

Tengerpartos-vadregényes

Üde színfoltokkal :)

A Golden Gate Bridge alatt is nagy a forgalom – az építésnél
 szempont volt, hogy ne csak ladikkal lehessen átcsúszni. Tanker, pipa.

Tavasz – kalifornai mák(virág) :)

Leértünk a túloldalon a partra

Metropolisz szemben

Sausalitóban eltekertünk a városka központjáig, ahol gondoltuk, sétálunk egy kicsit, aztán felülünk a kompra, ami visszavisz bennünket San Franciscóba. Aha. Meg rajtunk kívül még így gondolták pár ezren aznap, így már több százan álltak sorban a komp előtt, mind gyalog, mind biciklivel. És akkor a tömeges bringaparkolóban letett több ezer járgányról ne is beszéljünk. Meg akik még délután jönnek, merthogy még csak kettő körül tartottunk. Így aztán rögtön beálltunk a sorba, miután a sorbanállókat terelgető srác azt mondta, talán a következő kompra felférünk. Ácsorgunk, komp sehol, aztán jön egy, gyalogos sor megmozdul, halad, halad, megáll, komp kürtöl, elmegy. Hát, ez így nem lesz menő, mert ez bicikliből egy darabot nem vitt el, itt állunk napestig. És akkor itt jött a kereslet szülte kínálat. Ugyanis közben taxisok invitálták a népet, mondván, hogy gyertek, ennyi meg ennyi dollárért visszafuvarozunk benneteket Friscóba, biciklistül. Tanakodtunk, hogy meg kéne nézni, közben az előttünk álló pár egyik tagja éppen visszaérkezett és fél füllel hallottuk, hogy újságolja a barátnőjének, hogy 30 dollár/két fő a ráta, csak az a baj, hogy kellene még két ember. Rögtön jelentkeztünk, hogy no problem, nagyon szívesen leszünk az a két ember, mert nem szeretnénk itt szobrozni órákig. A kompjegy egyébként 15 dollár lett volna két főre… Szóval már toltuk is a szamarakat a taxi felé, a fickó némi küzdelem árán fel is szíjazta mind a négyet az autó hátsó felén található biciklitartóra és irány-darány a nagyváros. Utólag egyébként eszembe jutott, hogy nemrég olvastam egy cikket arról, hogy a sausalitói városvezetésnek tele van a bugyra a turisták által rendszeresen szanaszét hagyott bringákkal, néha több tucatot kell begyűjteniük egy-egy hétvégén – a kölcsönzőnél ugyanis „csak” 100-150 dollár büntit kell fizetni az eltűnt bringáért és sokan ezt a megoldást választják, ha nagy a sor a kompnál. Azért wtf. A cikket olvasva még felmerült bennem, hogy ez tényleg ennyire szörnyű lehet ez a városkának? Úgy tűnik, igen. Mármint hogy a városközpont valójában néhány, éttermekkel szegélyezett utcácska, ahol a napközben érkező több ezer bringa érezhető macera, a helyszín pedig leginkább a sáskajárást juttatta eszembe. A sáskák ugyanakkor zöldhasú dollárokkal jönnek mind a biciklikölcsönzőkhöz, mind a sausalitói éttermekbe és ajándékboltokba, és ezeken a helyeken akarják a zöldhasúikat elkölteni. Sőt, még kompjegyet is hajlandóak venni. Meg fagyit, hűtőmágnest és Golden Gate-es baseball sapkákat. Mi az helyzet megoldása? Költői kérdés, a választ álmodjátok meg! :)