Télvíz idején az Uetlibergen

Japán kellemes késő őszi időjárása után arra értem haza Svájcba, hogy teljesen behavazódott. Nyilván a magas csúcsok közül vannak olyanok; melyek nyáron is fehérek, gleccser is akad egy-kettő; de erre a hétvégére tényleg az egész ország fehér lett. Lent a tópart környékén olyan 15 centi esett, gondosan letaposták a népek egy-két szakaszon; utána napokig élmény volt felcsúszkálni a vasútállomásig. Zürich tetején, avagy az Uetlibergen (844 m magas, helyi viszonyok mellett domb) viszont 40-50 centi hótakarót találtunk. Itt sétáltunk egy nagyot a gerincen vasárnapi egészségápolás gyanánt. Képek. Csak hogy lássék, néha Svájcban is előfordulunk :)

Megérte a kiadós reggeli után felállni a monitorok elől :)

Bújik a hó alatt

Hóláncnyom – ide enélkül nem mindig lehet feljönni

Magány

Hóívek

Zürichsee – a magas hegyek köddel/felhővel is betakarták magukat

Fenyőtörzsek

Fehérség :)

Dankasirályon a jövőbe – II. rész

Previously on ’Days of our Svájc’.

Szóval esteledett, Zsebiállat is elindult ideiglenes szobája felé a Dankasirály hátán – az adott pillanatban majdnem 100 kilométerre található Naritába. Először a fotódokumentáció, aztán egy-két gondolatfoszlány :)

Rainbow Bridge bújik a kémények mögött

Inkább meg sem számolom a sávokat

Óriáskerék színváltós ég előtt

Nyomokban kikötőt is tartalmaz

Hajódaruk

A nagy fehér nem hajó, hanem a tengerészeti múzeum

Esteledik

Napfénytükrök

Lakások friss tengeri levegővel

Rainbow Bridge belülről – a Yurikamome is
ezen suhan át a szigetre (jelen esetben vissza)

Ennél keskenyebb utcákat nem nagyon látni az egész negyedben

Tokyo Tower

Ablakok százai

Tokió tömegközlekedése nagy vonalakban - a Dankasirály után silabizáltam egy darabig, hogy hogyan és merre is a legcélszerűbb hazajutni :)

Estére életre kelnek a fényreklámok

A helyiek pedig elindulnak munkából haza

Tömeg az utcákon

Esti csúcsforgalom

Kellően fáradtan eljutottam az egyik elővárosi állomásig; ahonnan Narita felé indulnak a vonatok – mivel az expressz majd’ egy óra múlva indult, a személyvonat meg 10 perc múlva, menetrend szerint pedig 40 perc köztük a különbség, megcéloztam az utóbbit. Ilyen HÉV-szerű, sokajtós szerelvény volt, türelemmel ücsörögtem, nézelődtem, olvasgattam, aztán az indulás időpontja környékén azt vettem észre, hogy furcsán inog a vonat, az alagút fala időnként vészesen közelít a vonathoz, a peronőr pedig riadtan nézi az állomás remegő oszlopait. A helyiek a vonatban pedig sorra felnéztek, egyesek felugrottak és kicsit riadtan kapaszkodtak az ingó vonatba(n). Kb. egy percig tartott az egész, tulajdonképpen nem tűnt sokkal nagyobbnak, mint amihez előző nap volt szerencsém; csupán a helyiek reakciójából következtettem arra; hogy azért a földrengésnek ez a fokozata mégsem lehet mindennapi. Meg hogy pár perccel később megcsörrent a telefonom – Bagoly érdeklődött az iránt, hogy milyen is ez a Richter-skála szerinti 7,3. Ja és hogy megvagyok-e még :) Mindenesetre mondtam neki, hogy meg, meg, semmi gond, remélem, hamarosan indul a vonat, amin akkor már fél órája ücsörögtem. Hahaha. Gondolom a földrengés miatt, de az összes vonat összeszedett valamennyi késést; az enyém késéssel indulva is 2 óra 55 perc alatt ért Naritába, miközben minden nagyobb állomáson hosszú perceken keresztül nyitva tartotta az összes ajtót, kedvesen megvárva az átszálló utasokat és megfagyasztva a már bent levőket. Élmény volt. Mindenesetre Naritában 20:14-kor leszállva konstatáltam, hogy a peron tele van; a 18:16-kor és 18:25-kor Tokió felé közlekedő vonatok még sehol – innentől szerencsésnek és hálásnak éreztem magam mindenféle hideg és fáradtság ellenére. Busz, hotel, gyors fürdés, lejelentkezés mindenki felé, aki hallott a földrengésről és beájultam aludni. Másnap várt a 12 óra visszaút – melyben különösen érdekes volt, hogy helyi idő szerint dél körül indulva és Zürichben helyi idő szerint délután 4 körül landolva összesen körülbelül 8 órát töltöttünk szürkületben – szépen lassan jött utánunk az éjszaka; elnyújtva, mint a rétestészta. Furcsa érzés, amikor az ember alszik két órát (pihenőidő, hivatalos része egy 12 órás repülőútnak); utána kinéz az ablakon és csak „negyedórányival” van sötétebb; mint amikor elment aludni. Hogy közben lent a Jenyiszej és mellékfolyóinak kanyarulatait lehet csodálni, csak hab a tortán – „Benső földrajzrajongó” rovatunkat olvasták.

Az Odaibán tett kirándulásom egyébként számomra időről időre szürreálisnak és furcsának tűnt – persze tudtam, hogy vannak a világnak olyan pontjai, melyek egészen más múlttal bírnak, mint a vén Európa; de ez az egész városnegyed valami nagyon újnak, műnek és futurisztikusnak tűnt. 20 évvel korábban az épületek nagy része sehol nem volt még; aztán mint a gomba, egyszer csak 30-40 emeletek nőttek ki a földből. A növekedés üteme az, ami számomra megdöbbentő és szokatlan. Ugyanakkor elgondolkodtat az, hogy ilyen szintű népességnövekedés mellett elképzelhető, hogy valóban ez a jövő, csak ilyen szintű infrastrukturális fejlesztésekkel lehet lépést tartani a lakótér iránti igényekkel… Akik esetleg ismerik a Firefly című remekművet – valahogy így képzeltem el annak idején a ’core planet’-ek világát, ahol a minden szép, biztonságos, ultramodern… aztán, hogy mi áll mögötte, az más kérdés. Persze az is lehet, hogy csak a kultúrsokk volt nagyon erős, hiszen egész nap egy olyan városban ugráltam vonatról vonatra, amilyenhez hasonlóban még sosem jártam.

Ebbe belegondolva: nagyon szeretek Európa különböző városaiban csavarogni; Bécsben kávéházak kirakatait nézni; Londonban a Temze-parton vagy a Hyde Parkban sétálni, Athénban gyrost enni; Barcelonában a tengerparton a homokban mezítlábazni – még akkor is ha mindig térdig vizes farmerrel térek vissza a szobámba – nagyjából ezek a leggyakoribb ottalvós állomásaim. Moszkva  más egy kicsit, ott furcsa módon félig-meddig otthon érzem magam, sok az ismerős részlet a mindennapi életben; a metrón vagy a boltok kínálatában… De Európából kilépve teljesen más társadalomba csöppen az ember, ahol vendégként nagyon sok apróságot lát, ami nem úgy működik, vagy nem pont olyan, mint az öreg kontinensen. Sokszor furcsa, néha udvariatlannak tűnik, néha meg én tűnök trollnak a helyi viszonyok nem pontos ismeretében (pl. az orrfújás számomra egy nagyon vitás kérdés, hogy hol illik, hol nem, vagy akkor krágokni illik helyette, vagy diszkréten szörcsögni, vagy mit is). Persze valahol erről szól ez az egész ’step out of your comfort zone’-dolog, más kultúrák megismeréséről, megtapasztalásáról, viszont ehhez szükséges a nyitottság, a tolerancia és némi kíváncsiság is. Ha ezek megvannak; általában jó mulatság egy ilyen layover, kicsit belepillantani egy másik világ mindennapjaiba; de az igazsághoz hozzátartozik, hogy utána hazamenni is kellemes, amikor leszálláskor már pontosan tudom, hogy a reptér melyik pontján járunk, hazafelé tudom, hogy mikor mennek a vonatok, melyik vágányról és hogy a boltban melyik polcon találom majd a sajtot és a tejfölt. Meg aztán, hogy hazaérve van kivel megosztani ezeket a dolgokat… szóban is és írásban is :)

Dankasirályon a jövőbe – I. rész

Odaiba egy mesterséges sziget a Tokiói-öbölben, melyet az 1850-es évek végén építettek védelmi célokból; aztán az 1980-as években kibővítették és elkezdték beépíteni, az itt rendezett világkiállítás alkalmából. Folytatásképpen egy teljesen új városrészt akartak kialakítani a ’90-es évek elején; de a megtorpanó japán gazdaság keresztbe húzta ezen számításokat. Néhány év döglődés után az eredeti business-tervek helyett elsősorban turistalátványosságokra, hotelekre és bevásárlóközpontokra helyezték a hangsúlyt. Ez a döntés később újabb befektetéseket hozott magával, így alakult ki ez a pihenőkkel és éjjel-nappal dolgozókkal teli negyed; melyet a Yurikamome nevű magasvasúttal lehet elérni és „bejárni”. A yurkikamome a dankasirály japán neve, ezt a fajt gyakran látni a Tokiói-öbölben – innen az elnevezés. Szóval mentem egy kört ezzel a kis madárkával; alább pedig igyekszem egy képes beszámolóval bemutatni, hogy milyen is ez az Odaiba :)

Yurikamome – a kék

Többszintes kereszteződések

Skyline – Odaiba

Vonatozás közben nem mindig sikerült egyenesen tartani a fotómasinát

Odaiba és a Tokyo Bay

Rainbow Bridge és kikötői raktárak

Odaiba legfontosabb szárazföldi összeköttetése

Emeletek és zöld levelek

Sétáló öltönyök

Yurikamome ellenvonat

Track

Rainbow Bridge – mögötte a piros-fehér pedig a Tokyo Tower;
legközelebb megnézem közelebbről is :)

Vidámpark-negyed is

Acél és üveg

Felfelé építkeznek

Megálló a kép közepén

Még akadnak azért üresen álló telkek is

Épülőfélben

Lehet számolni az emeleteket :)

Játszó

Egyelőre így végződik a Yurikamome – még ez sincs teljesen kész

Vonatozás után sétáltam egy kicsit a végállomás környékén. Ami felülről kihalt üveg- és acéltengernek tűnik; lent tele van kicsi boltokkal, bicikliutakkal és sétáló, babakocsis anyukákkal. Nyilván nem mindenhol; de ezeket az ember a suhanó vonatról nem látja.

Forgalom

Gizgazok mindenütt

2x4 sáv a minimum

A hatalmas házak között egy-két picurka is akad

És még panel is :)

Légibenzin

A járdán sétálva nem érzékelni annyira az épületek dimenzióit

Némi ücsörgés, nézelődés és kekszeszegetés után elindultam visszafelé a belvárosba, ismét igénybe véve a Dankasirály szolgálatait. A napnyugta időközben egész más fényeket teremtett, különösen szeretek ebben az időszakban fotózni… de tekintve a bejegyzésem hosszát; az eredményeket és a konklúziót a következő részben láthatjátok. To be continued :)