Bevezetés Puerto Ricóba I.

Az előző bejegyzésben taglalt East Coast-kitérő keretei között a 38°C-os new yorki szauna-túra után estére Bencénél vendégeskedtünk. Reggelire igazi apple pie-t kaptunk; majd Bence kivitt bennünket a reptérre - és nagy örömömre a Verrazano-Narrows Bridge-et is útbaejtettük :)

Szembesütött a nap

Meg mozgó járműből nem olyan egyszerű telefonnal dokumentálni :)

JFK-re kiérve elköszöntünk vendéglátónktól, feladtuk a motyót, ellavíroztunk a kapuig – ahonnan azért még átvittek egy másik terminálra, mert mint kiderült itt ilyen is van, hogy az embereket buszrapakolva hordják-viszik a terminálok között. Gyalog messze van. Nagyon. Aztán előbb-utóbb már a Puerto Rico felé tartó gépen ücsörögtünk – egész pontosan San Juan, a főváros felé vettük az irányt. Jómagam a frissen beszerzett útikönyvbe temetkeztem a repülés négy órájában, Bagoly kipróbálta a Delta Air Lines fedélzeti entertainment system-ének összes játékát. Mire leszálltunk San Juanban, már nagyjából három hétnyi programot sikerült bejelölnöm a könyvben, hogy na ezt mind szeretném megnézni/kipróbálni; Bagoly pedig reményvesztetten emlegette, hogy azért aludni is szeretne majd az elkövetkező egy hétben.

Csomagok, autókölcsönző, szakadó trópusi zápor 10 percig, ’GPS-napoztatás’ (furikázás az ablak alá tartott készülékkel, hogy minél hamarabb kellő mennyiségű jelet kapjon a tájékozódáshoz), újabb zápor, úti cél megtalálása, kedves recepciós, szobakulcs, na végre, megérkeztünk! Mondjuk nem maradtunk sokáig egy helyben, rögtön elindultunk felfedezni a környéket, meg szerezni valami táplálékot – utazás közben hihetetlen éhes tud lenni az ember :)

Puerto Rico napjainkban az Egyesült Államok külbirtoka, lakosainak amerikai útlevele van és teljesen nyitott előttük az amerikai munkaerőpiac – sokan települnek át rövidebb-hosszabb időre New York illetve Miami vonzáskörzetébe. Ugyanekkor nagyon erős az ország karibi jellege és spanyolos hagyományai, például a hétköznapokban nagyrészt spanyolul beszélnek. A főváros, San Juan utcáin könnyen boldogulni lehet az angollal is; de a sziget eldugottabb részein sokszor kellett a szegényes franciatudásomra, illetve az activity-zésre hagyatkoznunk. Apropó, sziget, meg leginkább hol is van: a Nagy-Antillák legkeletibb tagja, az Atlanti-óceán és a Karib-tenger között található.

Itt – tessék megkeresni!

Nagyjából egy szélességen van Mauritániával, Ománnal, Indiával, Thaiföld északi részével és a Fülöp-szigetekkel; trópusi-szubtrópusi időjárása van; vagyis dögmeleg, ha süt, akkor tűz is a nap ezerrel; de ezzel együtt a nap bármelyik szakában eleredhet egy-egy komolyabb zápor. Plusz ezt megfejeli a júniustól novemberig tartó hurrikánszezon, amikor is többé-kevésbé állandóan fúj a szél. Szerencsére maga a sziget a hurrikánok kedvenc zónájához képest kicsi, ezért ritkán kapja telibe egy-egy ilyen trópusi vihar – de számolni nem árt vele, hogy bármikor kialakulhat egy olyan örvény, ami éppen erre tart. Ilyenkor aztán nincs nyaralás, meg semmi, csak napokig szakadó eső és ömlő szél, na meg no áram, súlyosabb esetben no víz, etc. A helyiek azt mondják, tudnak ezzel együtt élni, meg felkészültek a helyzetre, folyamatosan követik a kialakuló viharokat, hogy vajon melyik erősödik hurrikán szintűvé, szükség esetén pedig evakuálnak, katasztrófakezelnek, meg minden – ilyen szempontból teljesen amerikai mentalitással bírnak. A hurrikánzónában levő országok közül valószínűleg ez az egyik leginkább felkészült ország, sokkal jobb esélyekkel indulnak egy-egy ilyen vihar esetén, mint mondjuk a szomszédos szigeten található Haiti vagy a sokkal nagyobb, de pocsék gazdasági helyzetben levő Kuba.

A fővárosa, San Juan egyben a legnagyobb is, kb. akkora mint Zürich maga, 400 ezer körüli lakosságszámmal – persze messze nincs egymilliós agglomeráció körülötte, mint Zürich körül – viszont strandja legalább ugyanannyi van, ha nem több :)

(Szolgálati közlemény – itt Zürich környékén mindenki mindenhol a Zürichsee-ben és a folyókban áztatja magát, amióta ilyen meleg van, szerintem a Balatonon nincs ennyi strand mint itt. Csak ez 5°C-ban és esőben nem ennyire fetűnő…)

Szóval Puerto Rico. San Juan a jobb felső kvadránsban.
(A térkép kattintással kinagyítható.)

Egyértelműen San Juan a sziget központja, sokan még Fajardo-ból is bejárnak dolgozni, Bayamón és Carolina pedig a legszorosabb értelemben vett elővárosok. A többi nagyobb város afféle lokális központ; mindegyik környékén jártunk, talán Ponce, a sziget déli felén emelkedik ki leginkább a többi közül – a környékén található az egykori kávéültetvények nagy része, ezért dél-amerikaiasabb jellegű vidék, mint a sziget északi része. Az egész sziget vagy 180 km hosszú és 65 km széles, így európai méretekhez szokott szemmel könnyen átlátható és bejárható – bár az úthálózat minősége nagyon közel áll a magyarországihoz, sőt helyenként még el is marad tőle. Nagyon messze. A közlekedés furcsa keveréke Amerika északi és déli részének – az autók mind észak-amerikaiak, nagyok, sokat zabálnak, rengeteg a SUV és az egyterű; viszont tökéletes dél-amerikai morállal közlekednek, tranquillo, no worries; de arra, amerre én akarok és akkor, amikor én akarok. Tehát indexelni tök fölösleges, a sávváltás előtt körülnézni luxus és teljesen okés két autónak percekig kilencvennel teperni egymás mellett az autópályán, még véletlenül sem elengedve a belső sávban gyorsabban haladó másikat. (Aki mellesleg szabályosan, a megengedett 120 km/h-val haladna.)

Hivatalosan: ’unincorporated territory of the United States’

Saját zászlójuk hasonlít a kubaira – Commonwealth of Puerto Rico

Atlanti strand – szinte mindig fúj a szél

Háttérben a szállodák – San Juan ezen része Miamira emlékeztet.

Valaki elhagyott egy kókusztejes dobozt.

Láb alatt

Ez a kiskoma az egyik oszlop tövéből pislogott ránk.

Aztán jöttek a társai is – az erősebb hullámok sem mossák le őket a kövekről…

… nagyon tudnak kapaszkodni.

Koloniális időkből

Közelmúltból

A turistaszezon egész évben dúl, ez a sziget legfőbb bevétele.

Jellegzetes - biciklis városnéző túrák, üvöltő zenével a háttérben.

A forrás ehhez általában az egyik biciklire szerelt hatalmas hangfal, melyből üvölt a reggaeton, a puerto ricói ZENE. A 60-as, 70-es években kezdett kialakulni, a 80-as években teljesedett ki Puerto Ricóban és a 2000-es években kezdett népszerűsödni a világ többi részén – ötvözi a reggae, a dancehall, a különböző latin táncok, a hip-hop és az R&B elemeit. Valahogy így. Emellett egyébként egy rakás előadó rendelkezik puerto ricói gyökerekkel, például Jennifer Lopez és Ricky Martin is, csak hogy az ismertebbeket említsem.

Zárásképpen hallgassatok puerto ricói zenéket, én meg igyekszem mihamarabb újabb bejegyzésekkel folytatni, lesz esőerdő, biolumineszcens algák, sok-sok spanyol gyarmatosítás, barlang, ahol nem kell dzseki, rádióteleszkóp és még sok-sok minden :)

Akkor inkább Boston!

Avagy hogy sikerült Zsebibaba ügynöknek megvalósítani a 36 órás napot. Na meg hogy élte túl a következőt, amit viszont 36°C-ban kellett eltölteni. A társaság sokat dobott rajta :)

Valahogy úgy kezdődött az egész, hogy úgy döntöttünk, itt az ideje egy tisztességes nyaralásnak. Amíg az ember légitársaságnál dolgozik, érdemes kihasználni a kedvezményes utazás lehetőségét – a tervezési fázisban mindjárt vitakérdés lett, hogy Zsebibaba észak felé, Bagoly dél felé akart indulni. Aztán a kompromisszum dél felé lett, de cserébe Bagoly hajlandó volt még mindenféle geo-bio dolgokat is megnézni, így például utolsó délutánját arra szánta, hogy kaktuszokat vizslasson a Karib-tenger partján. Jogos a Zsebibaba elmeállapota iránti érdeklődés. Mármint hogy a kaktuszokhoz ő ragaszkodott. De hát az ember mégsem sétálhat el egy szubtrópusi száraz erdő mellett, hogy ne sétáljon benne egyet! De hogy kerül ide Boston???

Szóval, a történet úgy volt, hogy Puerto Ricóba mentünk nyaralni. Hazajegyünk volt, oda nem, mondván olcsóbb úgynevezett standby jeggyel utazni; mellyel arra a járatra férünk fel, amelyiken van hely. Ki is néztük, hogy New Yorkban a legegyszerűbb átszállni Puerto Rico felé, közben viszont kiderült, hogy éppen a nevezett városban tartózkodik Bagoly mindkét volt szobatársa – egyikük rezidensként, másikuk látogatóként – így gondoltuk érdemes megállnunk ott egy napra, kihelyezett szobatalálkozót tartani. Pénteken délután indultunk (volna), a terv Zürich-New York volt, aznap vacsora, másnap városnézés, vasárnap korán reggel Bagoly és jómagam tovább Puerto Rico-ba. Túl szép, hogy igaz legyen. A new yorki utolsó járat ugyanis hirtelen megtelt, nagyon kicsi eséllyel fértünk volna fel, így maradt a kérdés, hogy kockáztatunk és esetleg csak szombaton megyünk, viszont akkor a szobatalálkozóból semmi sem lesz, vagy inkább megyünk Bostonba és ott a Nagy Reptéri Rohanás hadművelettel megpróbáljuk elérni az utolsó Boston-New York-járatot. A helyzetet súlyosbította, hogy Zsebibaba aznap hajnalban érkezett meg Indiából, ráadásul, mint working crew; így az alvásmennyisége alulról közelítette az 5 órát előző reggel óta, az ingerköszöbe pedig valahol az összegömbölyödés és a hazaszaladás között mozgott, amikor a kérdés felmerült. De hát a nyaralásból meg a szobatalálkozóból közben egy percet sem akart vesztegetni, szóval irány Boston.

Nyolc óra evészet (Bagoly, bepucolta az én teljes adagomat is, salátástul) és alvászat (forgolóva, morogva és sok hülyeséget összeálmodva) után térdelőrajtban vártuk, hogy kinyíljon a gép ajtaja, sprint a bevándorlási tisztig, szerencsére villámgyors útlevélellenőrzés és beengedés, újabb sprint a csomagokig, toporgás, morgás, nem jönnek, toporzékolás, újabb tíz perc után Zsebibaba bőröndöt halász, Bagoly online jegyet vesz. Újabb sprint a másik terminálig – ahol sajnos konstatáltuk, hogy a check-in-t már bezárták, ma este ebből nem lesz se New York, se gulyásleves Bencénél. Néhány telefon, egyeztetés, másnap reggeli járatok átsilabizálása után, európai idő szerint hajnali kettő és három között egy éppen záró kávézóban bostoni szállás után kajtatni az ingyenneten – na ez is egy érzés. Szerencsére viszonylag hamar rájöttünk, hogy a reptér-hotel a legjobb megoldás – bár Zsebibaba rövid ideig nagyon sajnálta, az olcsóbb, de a közlekedéssel együtt ugyanannyiba kerülő tengerparti szállást, egészen addig, amíg az erről való lemondás nem azt jelentette, hogy 10 percnyi bőröndhuzigálásra van az ágyikója. Így aztán nekiindultunk – természetesen a sprintelt útvonalat cuccostul visszafelé is megtéve és fellőttük a pizsit, hisz másnap reggel mégiscsak hatkor fel kellett kelni a negyed nyolckor induló géphez… Zsebibaba pedig azzal nyugtázta a napot, hogy igen, végre sikerült megvalósítani, hogy majdnem 36 órán keresztül ugyanazon a dátumú napon tartózkodott – még akkor is, ha napokkal később is érezte az Bombay és a keleti part közötti 10 és fél órás időeltolódást.

Ők is alszanak

Boston éjjel

Boston nappal

És már megyünk is tovább :)

Na, körülbelül én is ilyen hosszúnak éreztem az alvással töltött időt Bostonban. A városból sajnos most nem láttunk többet – rendkívül frusztráló érzés ott lenni és nem tudni kimenni körülnézni, de majd ezen segítünk jövő hónapban meló címén – mert várt már bennünket a jó társaság a szomszédban. Gyors repülőút, welcome to JFK és máris róttuk az utcákat Manhattanben. Mindehhez brutál nyári időjárás társult, napközben 36-37°C volt a városban, nem győztünk vizet inni és árnyékot keresni, de hát egyszer élünk! Sétáltunk a Central Parkban, az Upper East Side-on, később pedig átmentünk Brooklynba, egészen pontosan Williamsburg városrészbe, amely mostanában az egyik legfelkapottabb művésznegyede New Yorknak. És persze közben egész nap sztorizgattunk a régi szép időkről, miközben magunk is alig hittük el, hogy éppen ott vagyunk mindannyian :)

Downtown a Jacqueline Kennedy Onassis Reservoir felett – Central Park

Midtown Brooklynból

Manhattan

DANGERRR!!!

Svájcban mindig kiírják, hogy miért nem szabad a vízbe menni, például mert erőmű van a folyón feljebb és emiatt hirtelen nagyon megnövekedhet a kis csermely vízhozama, vagy mert a gleccserről beleszakad a jég, meg ilyenek. Itt nem mész bele és punktum.

Emblematikus

Csimpaszkodik

Szobatalálkozó :)

Útravaló Brazíliából

A London Eye, az Eiffel-torony, a Brandenburgi kapu, az Empire State Building, a Hollywood Sign… mind egy-egy város jelképe. De hacsak nem ejtőernyővel pottyantják le az embert a város közepén, ritkán kezdi kapásból ezeknél a városnézést. Nagyon szeretem azokat a pillanatokat, amikor először találkozom egy új országgal, akár a határállomás (igen, néha ilyen is van még), akár a reptéri érkezés után. Újdonságként hat az emberek, ruhák, feliratok, táblák, autótípusok, buszok és a mindenfelől hangzó szavak kavalkádja; ahogy elsőre különlegesek a külvárosok házai, az útmenti fák és más növények és még a talaj színe is… Valami ilyesmit próbáltam megragadni, amikor végigfotóztam az utunkat a são paulói Guarulhos repülőtértől a belvárosig és most ezt igyekszem valamennyire átadni egy bejegyzés formájában :)

Trópusi vöröses talaj és okostelefonokat éltető
óriásplakátok – Welcome to the 21st century!

Nagyváros, nagyvárosi forgalommal

Valaha egyszer még esőerdő volt – Európa meg mérsékelt övi erdő,
 de ez a hajó már nagyon rég elment…

Futebol

Színes házak a csatorna túlpartján

A gyarmatosítás jutott róla eszembe

Ez sem ma épült – és nem is vagyok benne biztos,
 hogy hivatalosan még lakható lenne

Tiszta Nagykörút :)

A felüljáró mentén sorakozó kicsi, színes házak
egy régebbi kort képviselhetnek

Ez meg valami egészen újat

Feszült figyelem – biztos focit közvetítenek éppen

Azok a bizonyos rácsok

Fókuszpont

Olaszos-zsalus beütés

Ilyenekben élnek a brazil szappanoperák Lőrinc barátai

Narancssárga vidámság

Az ilyenekben meg a hollywoodi feldolgozások Lőrinc barátai élnek

És még igazi húszemeletesek is vannak

Különlegesség az útjelző táblán

Igen, középen alul Ayrton Senna neve látható, a kiváló autóversenyző ugyanis tősgyökeres são paulói, vagyis paulistano volt, a mai napig hatalmas tisztelettel és rajongással beszélnek róla és nem egy utat neveztek el róla Brazília-szerte.

Látkép a hetedikről

Utóbbival köszönök el São Paulótól, legalábbis a következő látogatásig :)

São Paulo - második rész

De azért nem brazil szappanopera. Szóval az ember jön-megy São Paulóban és kicsit olyan érzése van, mintha a Fifth Avenue-n grasszálna. De csak részben. Van egy csomó öltönyös úriember, vannak kosztümös, okostelefonos, konytos nénik, pénzes fiatalok, akik egyik boltból ki, a másikba be… döbbenet. Ugyanakkor azért a mellékutcákban már nagy számban akadnak kéregetők, sokszor kicsi gyerekekkel és ott a házak sincsenek annyira fényes állapotban, mint a Paulistán. Utóbbin a korábbi évtizedek felhőkarcolói mellett megjelentekn az üveg-acél tornyok is.

Például ez

Új fényképezőm van, még nem mindig találom el
elsőre a megfelelő beállításokat :)

Persze a lenyugvó nap fényében nem annyira bonyolult,

inkább a ragyogó napsütésben nehéz

Avenida Paulista – itt látszik az alatta nyomuló forgalom is

Templomajtó, üvegfal és ciprusok

Mindjárt a szomszédban – ilyenkor az ember egészen otthon érzi magát :)

Néha ilyenek is találkozni - a középen haladó úriemberen a takarón és

a ragasztós zacskón kívül nem sok minden volt…

Ellenpont

A modernebb épületek nagyrészt bankok székhelyei, illetve kormányzati épületek – hiába Brasília a főváros, itt is vannak – ottjártamkor estére kordonokkal vették körbe nagyobb részüket a tüntetések miatt (ez még a Konföderációs Kupa idején volt). Tüntetőket nem nagyon láttam, egy-két fiatal transzparenseket festett a mellékutcákban, meg a fokozott rendőri jelenlétet lehetett érzékelni, de törés-zúzásnak nem voltam szemtanúja.

Alkonypír

Sorbanállás hazafelé

Ugyanakkor az is igaz, hogy a balhék nagyobb része este zajlott a mostani tüntetések során és bizony este a helyiek sem nagyon mászkálnak egyedül, még a Paulista környékén sem, különösen nőként. A rengeteg Edifíció alja szinte mindenhol rácsokkal van körülvéve, 3-4 méteres magasságig és a mellékutcák lakóházainak alja is szinte mindenhol be van kerítve, míg az alsó ablakokon mindenhol rács van és az igazán menő házakat még biztonsági őrség is védi. Ez a rácsozhatnék egyébként egész Közép- és Dél-Amerikára jellemző, függetlenül az éppen akkori közbiztonsági helyzettől… megszokás. Itt most éppen oka is van, ahogy valószínűleg Brazília minden nagyobb városában. Hiába gazdasági potenciál, meg helikopterek meg minden, emellé nagyon sok szegény, kilátástalan sorsú család társul, komolyak a drogproblémák - mind közegészségügyi, mind bűnözési szempontból - a favellákról pedig külön kisregényt lehetne írni. A favella/favela (magyarul/portugálul) a bádogvárosok helyi megnevezése, São Paulóban inkább a város külső peremén helyezkednek el, viszont Rióban a belső részekbe is beékelődtek és turistaként bizony jobb messze elkerülni őket - rengeteget lehet olvasni egyébként ezekről a neten, tudjátok, a Google a barátotok :)

12 órányi alvás és önkéntes kijárási tilalom után - ha az ember előző éjszaka dolgozik, valamikor pótolni kell - még másnap is sétáltam egyet a belvárosban, hiszen csak estefelé indultunk vissza. Az itteni utcákon azt még nagyon szerettem, hogy közép-európaiként tulajdonképpen remekül be lehet olvadni a helyiek közé – amíg meg nem kell szólalnom. Ugyanis kinézetre teljesen vegyes a népesség, vannak egészen sötét bőrű, hajú és szemű emberek, afrikai, spanyolos beütésűek és akadnak teljesen szőke, világos bőrű kék szemű brazilok is. Igaz, szeplős, fehér bőrű, vöröses hajú nem sok van; de legalább nem teljesen nyilvánvaló, hogy nem közülük való vagyok, nem úgy, mint Dél-Afrikában :) A másik pedig, hogy ruházkodásukban így télvíz idején (24-25°C-ban) a brazilok egészen hajaznak Közép-Európára – messze nem hordanak annyi nyilvánvalóan jó minőségű és drága cuccot, mint a nyugat-európaiak, ugyanakkor elég gyakran látni a klasszikus ’kínai’ ruhaboltok kínálatát.

Mozaikpad

Üveg-acél újdonság, mellette már épül a következő

Mozaik II. – egészen lakótelepi tükörképpel

Távol-keleti csecsebecse-centrum

Building-inception

Zárókép