Days of our Svájc: február 2019

2019. február 28., csütörtök

Domo arigato, Japan!

Hirosimából másfél nap után kicsit lelombozva indultunk vissza Tokióba – tekintve hogy az a nap volt az utolsó nap közös programmal, illetve mindhárman indultunk hazafelé két nappal később. Mindenesetre felpakoltuk a cuccunkat, kerítettunk egy Hikari Sinkanszent, aztán Kobé-ban egy másikat (át kellett szállni, mert ugye a Nozomira nem érvényes a Japan Rail Pass) és hipp-hopp (7-8 órával később) már a Shinagawa-állomáson húztuk a bőröndjeinket Tokióban. Innen elgaloppoztunk a Shinjuku állomás környékére, a szállásunkra és mindenki összepakolta/átrendezte a cuccost másnapra. Titkos ügynök a Fudzsi szent hegyének meghódítására készült, ahova másnap hajnali négykor, vagy valami hasonlóan kellemes időpontban indult a busza, Roo és Bagoly (főleg Roo rozzant térde miatt) pedig úgy döntöttek, hogy majd egyszer máskor – úgyhogy egyszer még vissza kell mennünk ezt a pontot teljesíteni. Helyette megnéztük a hegyet lentről, meg sokat gondoltunk Titkos ügynökre, aki éppen rajta mászott. Előtte este még azért elmentünk egy onsenbe (tradicionális japán fürdőbe) Titkos ügynökkel és tartottunk egy utolsó pletykapartit, majd búcsút vettünk egymástól és próbáltunk nem nagyon kiakadni azon, hogy legalább karácsonyig nem látjuk egymást :’(

Szóval másnap egy laza reggeli után mi is elindultunk a Fudzsi felé (Titkos ügynök eddigre már órák óta mászott) és meglátogattuk Yamanaka-tavat, ahol egy kétéltű buszos kirándulás volt a program. Az azért a helyszínen még elég komolyan meglepett bennünket, hogy a kirándulást csak készpénzben lehetett fizetni és egy kanyi szót nem beszélt a pénztárszemélyzet angolul. Az ATM kifejezést, a papírra firkált '$?'-et, illetve 'ATM?'-et és a skiccelt térképet bevetve sem sikerült semmilyen információt kicsalni belőlük a legközelebbi automata fellelhetőségét illetően... úgyhogy random elindultunk, kicsit kerestünk a GoogleMapsen, aztán csak találtunk valamit - de a probléma megoldásához a szolgáltató révén egy centivel nem kerültünk közelebb.

Erre (kép értelemszerűen innen)

A kék víziló

Vízbeérkezés előtt

És igen, az a pukli a felhők mögött a Mt. Fuji

Nagyon titokzatos

Persze úgy is mondhatjuk, hogy nem volt túl jó idő

Azért néha kilátszik

Feltűnt egy hatalmas, giccses, hattyú alakú hajó is

Most egész sok látszik a csúcsból. Csak belelóg egy óriási hattyú…

Néha szerencsénk is lehet a felhőkkel

Valahol ott van Titkos ügynök – nagyon szurkoltunk neki

A Fudzsit többféle útvonalon is meg lehet mászni, általában az szokott lenni a menetrend, hogy első nap felmásznak a látogatók az egyik csúcs közeli turistaházig, ott alszanak egyet koraestétől hajnali kettő-háromig és utána indulnak a csúcstámadásra, hogy napfelkeltére érjenek fel.

Ja, egyébként az alakja nem véletlen – egy 3700 méter magas
aktív vulkánról van szó, mely 1707-ben tört ki utoljára

Közben véget ért a hajókázás – és persze
addigra tűntek el még jobban a felhők

Úgyhogy egész jól lehetett látni az alkonyban a csúcsot

A vízibusz-istálló felett és a buszmegállóból,
ahol vártunk a Tokióba visszamenő buszra

Végül csak pár percig, mert közben újra befelhősödött

Mi is felültünk a buszra, aztán Tokióban felszedtük a csomagjainkat és elindultunk a naritai reptérre, ahol aznap este megszálltunk és másnap korán reggel pedig kibumliztunk a reptérre, a nemzetközi terminálra, a Zürich feliratot keresve… ilyen is régen volt már akkor.

Reptéri pillanatkép – droid-Boeing crossover

Nagyon jól éreztük magunkat Japánban, még jobban örültünk, hogy a kalandhoz Titkos ügynök is tudott csatlakozni! Aki egyébként addigra már lefelé mászott a Fudzsiról, hogy még egyszer igazi japán vacsorát egyen, mielőtt hazaindul Down Underbe. Japán szép ország, bőven nem láttunk belőle mindent, amit érdemes megnézni, bármikor szívesen visszamegyünk! Domo arigato!

2019. február 27., szerda

Miyajima a.k.a. the ’Shrine Island’

Icukusima szigete a Hirosimai-öbölben fekszik, hajóval megközelíthető és az alábbi térképhez a Google által csatolt képen is látszik, hogy miért annyira népszerű célpont. A szigeten található az Icukusima-szentély, mely a Világörökség része és a tengerben álló torii-járól ismert. A szigeten egyébként körülbelül 2000-en laknak, nagyrészt erdő borítja, a nagyon szelíd és emberhez szokott szikaszarvasok (Cervus nippon) szabadon jönnek-mennek és a torii miatt kifejezetten turistafrekventált helyszínről van szó. A települést, ahova a komp érkezik és a szentélyek és templomok mellett mára ajándékboltokkal és éttermekkel van tele, korábban Mijadzsimának hívták, de hivatalosan 2005-ban hozzácsatolták a 120 ezres, szemben a parton fekvő Hatsukaichi településhez. Ezzel együtt továbbra is Mijadzsimaként ismeri a nagyvilág. (Mint Budapest 30+-os lakossága Moszkvaként a Széll Kálmán teret.)

Orientációképpen (innen)

A távolból – ha közelről megnézitek, látszik a torii is

Még egy kicsit jobbra

Itt ni. Mögötte a szentély.

Lassan kikötünk

A Hirosima történetével töltött este és egy hosszú délelőtt után úgy döntöttünk, egy tengerparti délután jót fog tenni a nyomott hangulatunknak (ami szerintem teljesen természetes, akkor lenne baj, ha Hirosima látogatói nem komorodnának el pár, az 1945-ös események megismerésével töltött óra után). Úgyhogy mielőtt másnap elindultunk volna a vissza Tokióba (bizony, ez volt az utolsó előtti esténk közösen), úgy döntöttünk, hogy ezt kint töltjük a parton naplemente-bámulással és további világmegváltó beszélgetésekkel. Rengeteg torii-kép következik.

Arról, hogy ez a torii miért is olyan különleges

Mivel a vízben áll, a különbség az dagály és az apály szintje között meg vagy két és fél méter a különbség, ezért a díszkapu fél-egy naponként szárazra kerül.

Érdeklődő szarvasok a látogatók között

A boltok előtt

Sétány a tengerparton

Szarvasok itt is

Tényleg nagyon szelídek

Szimatminta

A sziget szikaszarvasainak egy populációja (melyeket évszázadokig szent állatként tiszteltek) idővel annyira hozzászoktak a látogatókhoz és annyi kaját kaptak a turistáktól, hogy teljesen elszoktak a természetes életmódjuktól (és a táplálékszerzéstől). Így amikor a hatsukaichi városvezetés nemes egyszerűséggel megtiltotta az állatok etetését, azt remélve, hogy majd visszatérnek a vad életmódra, ezzel leginkább az éhezésre ítélte őket. A szarvasok ugyanis továbbra is megesznek mindent, amit a szemetesekben találnak, és hiába teszik őket szarvasbiztossá, a látogatók továbbra is széthagynak ezt-azt, meg néha etetnek. És ha nem, akkor a szarvasok meg a műanyagot, ruhákat is megrágják, hátha ehető. Pár széthagyott, üres műanyag zacskót és kajásdobozt mi dobtunk ki a szemetesekbe, amikkel szegények éppen próbálták volna az éhségüket csillapítani. Azon kívül, hogy vegetáció már nem feltétlenül maradt annyi, ami el tudná tartani a szarvasokat, az évtizedes hozzászokás után pedig maguktól nem igazán tudnak visszaállni a természetes életmódjukra – a városvezetés pedig nagyon is ezt szeretné, hiába kapnak rendszeresen petíciókat, hogy ez így, ilyen formában nem oké.

Egyébként rengeteg honlapon szerepel mindenféle infó erről, egyesek odavannak, hogy jajj, milyen cuki szarvasokat etetni, mások azon, hogy szarvas és ember együtt él békésen, how wonderful, mások azon vannak oda, hogy a szarvasok mindenbe belerágnak, amit az egyszeri látogató letesz a földre. Nem tudom, mennyit vizsgálták a témát, itt találtam egy megfigyeléseken alapuló, 2017-es cikket: az absztrakt szerint 64 órán át végeztek megfigyeléseket, ez alatt majdnem 400 interakció történt ember és szarvas között. Ebből 267 esetben azt is látták, ki kezdeményezett, kétharmad-egyharmad arányban a szarvasok nyertek. Viszont, ha etetés is lett a dologból, azt csak a szarvasok által kezdeményezett interakciók 11,5 %-ban, viszont az emberek által kezdeményezett interakciók 50,5%-ban figyelték meg, vagyis egyértelmű, hogy néhány individuum képtelen betartani a szabályokat és eteti szarvasokat. Annyit még megjegyeznek az absztraktban, hogy az emberi település közelében élő szarvasok ürüléke más összetételt mutat, mint a sziget többi részén élő szarvasoké. Surprise, surprise.

Valamilyen értelmes megoldásnak kéne lennie a helyzetre a városvezetésnek, például hogy nem merült fel eddig az értelmes vadetetés, a várostól fokozatosan eltávolodva? A szakcikkek között egy csomót találtam, ami azzal foglalkozik, hogy a szarvasok jelenléte a szigeten hogy hat a vegetáció különböző képviselőire (vagyis mit zabálnak le az erdőben), de arról nem, hogy a szarvasok helyzetét hogy lehetne menedzselni. Ez a cikk (egyébként szintén 2017-ből) lehet, hogy szolgálna plusz információval, de just for fun elolvasni is 24.95 CHF lenne… szóval majd egyszer, ha egyetemi, könyvtári IP-cím közelében járok és bele tudok nézni, talán többet is megtudok a tartalmáról, mint a nem túl informatív absztraktból.