A nagy kaland – első fejezet

Nászút-beszámoló következik, sok fejezetben. Ugyanis az anyaggyűjtés fázisa több hét volt, több mint húszezer fotóból válogatok mostanában és az egész ugye tavaly nyáron zajlott – csak mivel a fizetés nélküli szabadságunk a két, többhetes tanítási gyakorlatom közé ékelődött, azóta pedig a záróvizsgáim kapták a főszerepet, hát mostanra jutottunk el odáig, hogy a szabadidőmben blogbejegyzések szülessenek.

És igen, a nászút és az esküvő között is majdnem egy év telt el – a jeles évben ugyanis a szervezés és a magyarországi esemény mellett már nem maradt különösebben sok szabadságunk, így vártunk, amíg a munkahelyeink el tudtak engedni mindkettőnket – azonos időintervallumban. Az elején ez sem volt triviális, de a lényeg, hogy összejött az út, itt-ott elhagytuk a komfortzónánkat is – mindjárt az elején például egy egész hétre és rengeteg szépséges helyen jártunk és ezeket az élményeket próbáljuk meg most blog formájába önteni.

Szóval 2017. júniusának eleje, egy túlélt és nagyon jó élményekkel teli tanítási gyakorlat, meg egy-egy remek esküvő két egymást követő hétvégén (Ildi és Peti; Bori és Toma, köszönjük, hogy veletek ünnepelhettünk!) tépünk vissza Zürichbe a szokásos vasárnapi őrületben, azzal megspékelve, hogy aznap este összedobjuk a cuccot, ami egy egyhetes afrikai szafarira megfelelő felszerelést jelent és másnap reggel szerencsét próbálunk a Nairobiba tartó járatnál. Ezt a standby-dolgot szerencsére sikerült lebeszélni a szafari szervezőivel is, Bagoly nem kevés energiát fektetett abba, hogy levadássza azokat a szafaricégeket, akik hajlandóak egyáltalán szóba állni velünk, ha azzal indítunk, hogy jönnénk ekkor és ekkor, de lehet, hogy csak 24 órával később… szerencsére sikerült egyet találni, akik bizonytalanul is vállalták a dolgot.

Szóval hétfő reggel, Zürich, E-kapuk, kaptunk helyet, remek, lehet venni a jegyet a Precision Air vicinális járatára (a mobilinternet áldásai), akikkel majd Nairobiból továbbrepülünk. A Zürich-Nairobi eseménytelenül, de nem eredménytelenül telik: Bagoly zenét hallgat és mindent megeszik, amit elébe tesznek, Zsebibaba pedig előállítja a maradék két beadandóját (merthogy közben az egyetemi félévnek még nincs teljesen vége) és átszállásnál diadalittasan feltölti őket a megfelelő egyetemi honlapra (és ismét hálát rebeg az internet létéért). Közben a nairobi reptéren kizsilipeljük magunkat a csomagokkal együtt, meg be egy másik terminálba, nemsokára indul a mütyür tanzániai légitársaság (9 gépük van) Nairobi – Kilimanjaro International Airport járata. A gép is mütyür (48 fő befogadóképesség), ajtaja csak hátul van, beszállunk és ugyan előbb a sötét miatt kint, később a hirtelen totálfényesre feltolt lámpák miatt bent sem nem látunk egy darabig semmit, de más említésre méltó nem történik. A Kilimandzsáró-reptéren összeszed bennünket egy kedves ürge a szervező cégtől és egy lepukkant, de nagyon masszívnak tűnő Land Cruiserrel elrobogunk az egy órányira fekvő Arusha városába, ahol az előre lefoglalt szállásunkon már várnak minket a moszkítóhálós ágyikók és a gekkók a falon.

Másnap reggeli, rengeteg gyümölcs, zöldség, friss rántotta, én még nem mertem enni szinte semmiből, csak a pirítósból (túl erősen visszhangzik a fejemben a melóban beégett aranyszabály ételmérgezés elkerülésére: ’Cook it, peel it or forget it!’ – vagyis ’Főzd meg, hámozd meg vagy felejtsd el az egészet!’), de Bagoly roppant lelkesen belezabál mindenbe az első naptól kezdve – és persze egész végig nem lesz semmi baja. Nekem sem, de kellett két-három nap, mire bevállaltam a rántottás reggelit – főleg úgy, hogy közben egész nap autóban ülünk és a szavannán nem túl gyakoriak az oroszlánmentes illemhelyek. Reggeli után érkezik a sofőrünk, Omari, aki egy szintén nem túl új, de nagyon strammnak tűnő másik Land Cruiserrel elfurikázik bennünket az irodába. Mini helység, Robertóval, a góréval papírozunk, fizetünk, majd jó utat kívánnak és nekivágunk a kalandnak. Omari egyébként nagyon kompetens sofőrnek és idegenvezetőnek; meg leginkább kedves embernek bizonyult, nagy mákunk volt vele – ami nem jött rosszul, tekintve, hogy a következő öt napban úgy 10-12 órát töltöttünk a terepjáróban összezárva.

Arusha egy jó négyszázezres város Észak-Tanzániában, egy háromszázezres vonzáskörzettel megspékelve. Olyan Zürich-méret, kicsit kisebb vonzáskörzettel. Meg több kecskével és banánnal. A város bevételében a legfontosabb szerepet a turizmus tölti be, ugyanis a közelben (= egy napi autóúton belül) fekszik mind a Kilimandzsáró, mind Afrika nagyobb és népszerűbb nemzeti parkjainak és vadrezervátumainak több jeles képviselője is. Hát ezért jártunk mi is arrafelé. Na a majd' hatezres Kilit nem másztuk meg, de majd egyszer azt is.

Térkép – mint az ebből is kiderül,
első nap a Tarangire Nemzeti Parkban jártunk

De ez még Arusha

Sztráda és földút

Érdekes építészeti koncepció a háttérben

Útmente

Készlet

Ez is a protéka

A friss gyümölcsök és zöldségek mellett valahogy nagyon sok ágykeretet kínálnak eladásra (tényleg minden nagyobb településen, néha több helyen is), ennek a titkát még nem sikerült megfejtenünk.

Kontraszt

Kiértünk a városból

Kilátás

Ahogy közeledünk a parkok felé, egyre gyakrabban látni maszáj falvakat – a kör alakú házaikat látni a távolban

Az út mentén pedig egyre gyakrabban látni a legeltetett teheneiket

A maszájok Kelet-Afrika egyik legismertebb etnikuma, olyan egy-másfél millióan laknak Kenya déli és Tanzánia északi részein. Többé-kevésbé tradicionális életmódot folytatnak, szarvasmarhákat és kecskéket tartanak, addig maradnak egy területen, amíg az elegendő táplálékot biztosít az állataik számára. A hajlékony gallyakból és sárból készült kunyhókat az új helyszínen újra felépítik, így vándorolnak mindig tovább és tovább. A gyerekek hamar kiveszik a részüket az élelemgyűjtésből (alapvetően a nők feladata), a fiatal fiúk pedig sokszor már 6-8 éves korukban napi 10-12 órában a kecskéket legeltetik.

Feltűnő öltözékük a hatalmas, kék vagy piros kendő

Útmentén

Jó három órás autózás után beértünk a Tarangire Nemzeti Parkba. A Tarangire 1000-1500 méteres tengerszint feletti magasságon fekszik, kicsit kevesebb, mint háromezer négyzetkilométer területű, vagyis kb. öt Balatonnyi. Először nem nagyon tudtuk, hogy mire számítsunk, mennyire közelről lehet majd látni állatokat – én arra számítottam, hogy hát ha már zoommal fel lehet majd ismerni őket a képeken, akkor jók vagyunk, ehhez képest viszont tök közelről lehet megfigyelni őket. Az autókhoz hozzá vannak szokva, ahhoz is, hogy nem bántja őket, az ami benne van és szabadon jönnek-mennek a park egész területén – ami meglepően gyakran jelenti azt, hogy éppen az út mellett van kedvük pihenni, elmélkedni a világról vagy csak méltóságteljesen keresztbe átslattyogni. Amikor ezt egy elefánt teszi önszántából két méterrel az orrunk előtt, azért az egy elképesztő élmény :)

A nemzeti parkba beérve hosszabb a fű és sárgásabb a világ 

Először még csak kisebb jószágokkal találkoztunk,
 például egy rakás impalával

Meg néhány varacskos disznóval

A páviánokról nem is beszélve

Ezt a fenékmintát nehéz összetéveszteni bármivel

És az is látszik, hogy a páviánok és a varacskosok
 elég közel jártak egymáshoz

Mamataxi

Így már kevésbé kell kétségbeesetten kapaszkodnia

Körülbelül így kell elképzelni minket is

A szafaris terepjárók majdnem mind ilyen felül nyitható Toyota Land Cruiserek (ez itt a reklám helye), abból is a puritán és minimalista fajták, így aludni nem nagyon lehet például az üléseken, mert nyeklik-nyaklik az ember feje és különben is az afrikai tükörsima utakon előbb-utóbb beleveri az ablakba. Ha nem veszi a jelzést elsőre, addig csépeli az ablak, amíg az ember lánya/fia fel nem adja ezt az alvás-témát. Tapasztalat. Az első egy-két átaludt éjszaka után már nem volt otthonról hozott alváshiányunk, úgyhogy mindjárt jobban bírtuk a kiképzést. Azért ez az utak állapotán nem javított, a helyiek a következő, nagyon is találó kifejezéssel szokták a problémakört összefoglalni: ’African massage’, vagyis afrikai masszázs. Az, napi 6-8 órában, a végére tényleg elzsibbad az ember feneke, de máshogy, mint egy repülőn ülve :)

De vissza a Tarangirébe – zebramanguszták a folyóparton

Éééés az első elefánt!

A fenti kolléga jó messze volt, de ő már közelebb

Sőt, egy egész család is erre járt

A Tarangire területén sok elefánt lakik, ha valaki őket szeretné megcsodálni, érdemes ezt a parkot választani. A parkban a vadászat tilos, az orvvadászatot pedig minden lehetséges eszközzel próbálják visszaszorítani – fajtól és parktól függően több-kevesebb sikerrel. Az elefántok és a Tarangire esetében ez inkább több :)

Minielefánt mamaelefánttal

Porfürdőőőő

Így készül – sőt, előtte belefetrengett az egyik közeli,
 sáros tócsába, hogy jobban tartson a rovarok elleni sárréteg

Baobab, avagy majomkenyérfa (a középső, nagyon széles törzsű)

Az első zsiráf

Na ilyen, amikor közvetlenül előttünk kel át egy elefánt
 az úton (és szerencsére nem egy zebrán, haha)

Strucc és a háttértáncosai

Struccból sem keveset láttunk, ezen a képen
balra egy hímet, jobbra egy nőstényt lehet megfigyelni

Ebédelni egy szépséges kilátással bíró folyóparton, egy piknikhelyen volt szerencsénk – a szállásunkon kaptunk egy gondosan összekészített ebédcsomagot és azt ott fogyasztottuk el.

Az ominózus kilátás

Közben kiderült, hogy a sofőrünk a ramadan miatt nem tart velünk a tápolásban, csak a beszélgetésben és bár felajánlottuk neki, hogy nem muszáj ott ülnie és néznie, ahogy eszünk (a ramadan ideje alatt, aki böjtöl, csak napnyugta után ehet), de azt mondta, hogy nem gond, hozzá van szokva, különben is, valakinek szemmel kell tartania a szavannacerkófokat.

Ilyen egy szavannacerkóf

Volt belőlük vagy 25-30 a piknikhelyen, teljesen hozzá vannak szokva az emberekhez mondhatnin pofátlanul közel merészkednek. Aminek a megfigyelő, érdeklődő énem örül, de közben arra is gondolok, hogy itt vadállatokról van szó és igazából jó lenne megtartani az öt lépés távolságot. Lásd a cukorbeteg koátik problémakör Brazíliában (blogbejegyzés erre). Szóval a cerkófokat ugyan időről időre itt is elhessegettük, hamar megtanultam, hogy itt nem lehet csak úgy bambán a kajásdoboz felett ülni – egyikük ugyanis, miközben én a távolba kémleltem a folyó felett, egy pillanat alatt odapattant, kikapta a muffint (a desszertemet!) a dobozból, majd meglépett vele egy fára, három méter magasra. Persze még öt cerkóf utána, úgyhogy jó nagy bunyó lett belőle – végül azt sem láttuk, hogy kié lett a cucc. Folpackkal együtt. És igen, itt sem lenne szabad etetni az állatokat, de esküszöm, nem szánt szándékkal tettem. Remélem egyiknek sem lett baja tőle. Mindenesetre a további napokon sokkal figyelmesebb voltam a kajára ácsingózó cerkófokkal.

Ebéd után továbbindultunk – szürkenyakú koronásdarvak fiókával

Ő pedig egy pompás fényseregély
(zseniálisak a magyar fajnevek, nem?)

Elefántok minden méretben

Impalák az úton – rendszám nélkül (háttérinfó: a Chevrolet egyik legrégibb
autótípusát Impalának hívják – ilyen a régi, klasszik és ilyen a mostani)

És impalák a bozótban

Zárásképpen pedig az első oroszlánokkal is találkozunk

Aznap este a jó kétórányira fekvő Karatuban aludtunk egy panzióban, ahol borzasztóan finom svédasztalos vacsorát kaptunk és Bagoly szívébe azonnal sikerült belopnia magát a szakácsnak – méghozzá egy nagyon finom vörösboros marhapörkölttel =) Folyt. köv.

Rotorua – második felvonás

Az elsőt jó másfél évvel korábban abszolváltuk, erre. Rotorua szépséges kisváros a Lake Rotorua partján, továbbra is tele van mindenféle párolgó és főleg büdös cuccal, van egy rakás gejzír is, melyeket különböző fantázianevű intézmények keretei (kerítései?) között lehet megnézni. Ezzel töltöttük utolsó esténket és a másnap délelőttünket, mielőtt útnak indultunk hazafelé. 

A szállásunkon itt egyébként egy nagyon kedves és udvarias recepcióssal volt dolgunk, aki részletesen kikérdezett bennünket, hogy mennyi időnk van a városban, mire vagyunk kíváncsiak, ó, jártunk már itt, rendben, akkor mit nem láttunk még... áh, érti, akkor ide meg ide érdemes... persze, van prospektus. De akár meg is kérdezi telefonon, hogy meddig vannak nyitva. Roppant kedves tőle. Ezek után segített bevarázsolni az autót az abrosznyi mélygarázs egyik zsebkendőnyi helyére, majd hozott egy ilyen klasszik hoteles poggyászkocsit és segített nekünk felcipelni az egészet (inkl. poros túracuccok és társai) a szobánkba. Rendes vendégként egy kis borravalóval akartuk megköszönni, hogy ennyire odafigyel a vendégre, de egy laza mosollyal visszautasította és mondta, hogy izé, ő itt a kecó (érsd egy 50-100 szobás szálloda) tulajdonosa, szóval köszönetképpen inkább töltsük ki a szállás minőségére vonatkozó kérdőívet, kíváncsiak a vendégek véleményére, hogy mivel tudnak még jobbak lenni. Respekt.

Esti fotók következnek -  közben még mindig újra és újra az ürgén hüledeztünk. Zárójel bezárva.

Lake Rotorua

Kilátás a városra

Ja, a híres

Alkonyat

Másnap reggel

… különösebben hívogatott az időjárás világot látni, mint azt a mellékelt ábrán az esernyők mennyisége is mutatja. Előző alkalommal a Te Puia gejzírjeit néztük meg, most a Wai-O-Tapu Thermal Wonderland került sorra. A fenti képen középen a Lady Knox Geyser látható, mely tulajdonképpen egy mesterséges gejzír. 1906-ban fogvatartottak egy csoportja dolgozott a környéken a helyi büntetés-végrehajtás égisze alatt és úgy döntöttek, hogy kimossák a ruháikat az egyik melegvizes forrásban… ez egészen addig jó öltetnek tűnt – a mosás eredményessége szemponjátból – amíg hozzá nem adtak némi szappant. A forró, szappanos víz ezzel ugyanis gejzírré vált és pár méter magasra kilövellt. Gondolom ruhákkal együtt. A gejzír száját azóta egyrészt egy kicsit összeszűkítették, így most már 17 méter magasra is tud köpni a gejzír, másrészt egy kúpot is építettek köréje – mint az sok igazi gejzírnél pár tízezer év alatt ki szokott alakulni. Ja és persze minden nap 10:15-kor beletolják a szappanfélét (remélem nem Tomi mosóport), hogy műsor is legyen.

Felkészül: Lady Knox

Vigyázz!

Kész!

Tűz! Illetve víz.

A park tele van mindenféle utóvulkáni cuccal,
kénes gödrök tényleg minden bokorban vannak

Nagyon retek időnk volt, de a párás levegőben
legalább ilyen apró meglepetéseket lehetett találni

Nem is egyet :)

Champagne Pool – folyamatosan jönnek fel benne
 a buborékok, mint a pezsgőben, innen a neve

Halvány méregzöld

A Champagne Pool közelről

És a buborékok

Óriások

Kilátás

Minimedencék (tényleg, egy-két centisek, de több ezer
 van egymás mellett három-négy méter szélességben)

Vörös és zöld

Mohák és zuzmók

Páfránykoma

Szép időnk van, szomszéd, nemde?

Méregzöld – a Disney-filmek bájitalainak van ilyen színe, komolyan.

Champagne Pool - zárókép

A Wai-O-Tapu után elköszöntünk Új-Zéland Északi-szigetének vulkanikus csodáitól és útnak indultunk Auckland felé. Reptér, lottó az ülőhelyekért, aztán végül felfértünk egy kellemesnek ígérkező járatra San Francisco felé. A járaton– ezt muszáj elmesélnem, hátha szolgál valakinek érdemi információval az élet nagy kérdéseire – a turistaosztály első sorában ültünk, érkezett mellénk egy anyuka egy 8-10 hónap körüli csemetével és kapott ilyen kis falra szerelhető babakosarat, amiben a ded kényelmesen szunyálhat az út alatt – és nem mellesleg a szülőnek is kényelmesebb. Szerencsére mi nem tudtunk aludni végig, ugyanis egy ponton, miközben (a gondolom teljesen KO) anyuka aludt, a csemete egyszer csak felült majd egyetlen mozdulattal oldalra hajolt, amit látva egyrészt odanyúltam, nehogy kipottyanjon, másrészt Győző kénytelen volt felébreszteni az anyukát, hogy izé, a kölök éppen megpróbálta megnézni, mekkorát koppan méter magasról a repülőgép szőnyegén.

Az van, hogy légitársasága válogatja, hogy hány hónapos korig és hány kilóig lehet ezekbe a falra akasztható kosarakba gyereket tenni. A határoknak pedig nem a szőrös szívük, hanem a fizika (x kilóig vannak bevizsgálva a rögzítő szegecsek) és a biológia az oka (akkora babát, aki már fel tud ülni, pont a fentebb leírt példák miatt nem teljesen biztonságos ott altatni – persze ez kevésbé lőhető be pontosan, hogy 7 hónap és 11 nap még oké, annál később nem). Még egy apróság kikívánkozik belőlem ennek kapcsán: a kis zipzáros fül ezeken a kosarakon a biztonsági öv funkcióját tölti be – tessék használni! Értem azt is, hogy nagy nehezen elaludt a két órája ordító gyerek, még a két osztállyal arrébb is lábujjhegyen közlekedik mindenki, nehogy felébredjen, csak a hajóművek üvöltenek kint (hogy arra a zajra milyen jól lehet egyébként a kabinban aludni, beépített fehér zaj, komolyan), na szóval értem, hogy nem akarják felébreszteni a csemetét semmiképp, de elég egy kisebb döccenő és máris ott a baleset. Mármint a gyerek a plafonon, aztán a padlón. Vagy valahol, ahol még jobban megsérül. Vannak úgynevezett Luftloch-esetek (Luftloch = ’levegőlyuk’), amikor a semmiből egyszer csak akár több métert pottyan – vagy emelkedik a gép, utóbbi még szerencsésebb – ilyenkor minden, ami nincs bekötve, repül. Az utasok is. Nagyon ritka, de sajnos előfordul. Légyszi, használjátok a biztonsági övet! Mindet! :)

Ez zárszónak is jó, világot látni remek, gyerünk, csak ésszel! Legközelebb belefogunk a nagy utazás sztorijába, a következő alkalommal ugyanis nekiindultunk a nászutunknak, ahol csupa olyan tájon jártunk, ahol addig nem és egyik jobban bejött, mint a másik :) Stay tuned.