4000 méter tengerszint feletti magasságon aludni
egyrészt tökjó, mert egy átkirándult nap után nem esik nehezére az embernek elaludni. Tényleg, ritkán van olyan, hogy leteszem a fejem és tschüss,
fertig, alvás. Munkahelyi ártalom. De itt viszont végre így volt – persze erre csak
másnap reggel jöttem rá, mint ahogy az érem másik oldala is akkor tűnt fel, egy
tizenkét fokos szobában sok minden csalogató, csak a három takaró alól
kimászni nem :)
De, aznap délutánra a Salar de Uyuni volt beígérve
és egy sósivataggal még bennünket is meg lehet győzni, így hamar összeszedtük
magunkat, betoltuk a reggelit (az ebédlőben volt kályha!), megittuk a kokateát –
igen, a kokacserje leveléből készül, alig van hatóanyagtartalma, de állítólag
segít az álmosságon és a hegyibetegségen is. Persze a vödör kávéhoz szokott szervezet nem biztos, hogy
érzékeli. Meg aztán van a placebo-hatás. Megittam, amit javasoltak, ettől kevésbé kéne szédülnöm. Fene se tudja. Ide nekem azt a
sósivatagot!
egy emut kéne még szerezni valahonnan. Ja és a háttérben vikunyák!
hiszen a környék továbbra is szépséges.
csak a ’héja’ maradt meg
Kígyó-Völgynek nevezte az idegenvezetőnk
(a képen nem ő van, hanem Bagoly)
az általunk megszokott barlangokhoz képest
A barlang után már nem volt messze a Salar de Uyuni.
Az Uyuni a világ legnagyobb sósivataga, valójában egy hatalmas tó maradéka,
amelynek az aljában felgyűlt és kikristályosodott a visszamaradt só. Utóbbi
felszín kőkemény, szilárd, simán lehet autókázni rajta – Bolívia egyéb útjaihoz képest
autópálya minőségű útnak számít az Uyuni. Ja és egyébként az egész hófehér. Ja és egyébként még mindig 3600 méter tengerszint feletti magasságon járunk.
Rengeteg fénykép következik.
(a képek kattintással ismét nagyíthatók)
mint Bács-Kiskun megye (az ország legnagyobb megyéje)
Nagy megyényit.
(vagyis inkább egy tömény sóoldatot)
Szürreális élmény.
az Inkák otthona/háza – majdnem minden út ide vezet
fel is lehetett mászni a tetejére, már caplattunk is
a sófelszín így szilárdul meg
az Isla Incahuasi teteje tele van kokalevelekkel
megnézni közelebbről is a sófelszínt – méretarány
alig érzékelni a távolságot, így alkottunk pár fotót
A plafon már éppen nem.
(a verseny 2009-ben került át Dél-Amerikába)
Az eddigi kalandokról volt valamennyi előzetes
sejtésünk – Gyöngyi és Balázs ugyanis három évvel korábban jártak erre a
nászútjuk alkalmával és mind a fotókról, mind a beszámolókból sejtettük, hogy
körülbelül milyen fotók készülhetnek majd. Persze ott lenni hatalmas élmény volt, de a vezetőink a
nap végére tartogatták az Uyuni tél eleji meglepetését: ha elég eső esik, a síkság
egy részét egy vékony (pár centis) vízréteg borítja…
Az idegenvezetőnk, Eddie egy fejjel kisebb nálam,
Bagoly egy fejjel nagyobb, így ez volt a maximum szimmetria, amit ki tudtunk
hozni a helyzetből =)
(a háttérben látszik, hogy ugyanaz a rücskös felszín van a víz alatt is)
mondani, hogy csak két centi vízről van szó
napnyugtakor még látványosabb a végtelen víztükör
Utóbbi nem túl okos dolog, a só is csúszik (mondjuk,
hely éppen van), de leginkább az autó szempontjából. A száraz részen lehet
repeszteni, a vizesen viszont mi is lépésben jöttünk, az eset kapcsán ki is
derült, hogy miért: ez a masszívan sós víz nem tesz túl jót sem az alváznak, sem a
motornak, így igyekeznek minél kevesebbet belefröcsögtetni – sőt, mondták, hogy
amint kiérünk és esti pihenő lesz, megy is a kocsi alvázmosásra, a
korrodálóziót elkerülendő.
de tökéletes :)
hogy az ember kellemesen vizes legyen egy esés után
érdemes volt eljönni hozzád.
