Négyezer méter szint

Az Államok az egyetlen ország szerintem, ahol, ha már egyszer van két négyezres pukli egy ehhez képest nem túl nagy szigeten, akkor legalább az egyik tetejét meg lehet közelíteni autóval. Na jó, azért ez önmagában így nem teljesen helytálló, az van, hogy a Mauna Kea tetején van egy rakás obszervatórium; a szigeten ugyanis egész jók a ’sötét ég’-viszonyok, vagyis minimális a fényszennyezés és emiatt remek hely a csillagvizsgálásra. És ha már amúgy is van út arrafelé, miért ne lehessen felmenni… igaz, a 3700 m t.sz.f. magasságon levő Visitor Center után már nincs aszfalt, csak murva (kivéve a legtetejét), így rengeteg fórumon elolvastuk az okosságot, hogy ide márpedig spéci 4WD (four-wheel drive, vagyis négykerék-meghajtású járgány) kell, mer meredek, meg rögös, meg csúszik, meg minden. Oké, mezei kölcsönzött autót elvileg egyébként sem szabad bevinni semmilyen susnyába, de a Harper Car and Truck Rental (ez itt a reklám helye) remekül megtalálta ezt a piaci rést és külön a Mauna Kea-kirándulásokhoz ajánlanak pick-up terepjárókat, amikkel aztán fel zúzni murvára, négyezer méterre, meg kábé akárhova. Utóbbit is megpróbáltuk, de rájöttünk, hogy az ötvencentis, földutas nyomvályúkon való bukdácsoláshoz még kell egy kicsit gyakorolnunk ezt az off-road-ot… de először irány a Mauna Kea.

Reggel Hiloban becseréltük a Mustangot egy Toyota Tacomára,
 aztán irány a Saddle Road, vagyis a Nyereg út (kép innen)

Ilyen a helyszínen – igen, kapaszkodósáv is van, meg XXL-es padka,
 a biztonság kedvéért mindkét oldalon… welcome to the US.

Jobbra-balra meg láva, kérem, mi más?

Előbb-utóbb megtaláltuk a felhőalapot is

Aztán kiértünk föléje

Arról már előzetesen olvastunk, hogy útközben nem árt megpihenni a 3700 méteren levő Visitor Centerben legalább egy órára – elsősorban a magassági akklimatizáció miatt. Tengerszintről indulva ugyanis ekkora magasságkülönbség igencsak fejbe tudja tolni az embert. Learned itt he hard way, még akkor is, ha kötelességtudóan (nagyrészt) betartottuk az egyórás pihenőt és a látogatóközpont piknikasztalainál reggeliztünk.

Nyilvánvaló és kevésbé nyilvánvaló okosságok

A kedvencem a ködben/sötétben láthatatlan tehenek-téma (külön felhívják a figyelmet a hegyen legeltetett tehenekre, melyeket ködben, illetve sötétben nem feltétlenül lehet előre látni – a szerk.). Szerintem Svájcban ezért (is) raknak rájuk kolompot. Mondjuk az is elég creepy, amikor a ködben túrázva csak a tucatnyi kolompot hallja az ember, de legalább nem lep teljesen, ha hirtelen előtted terem egy ötszáz kilós boci. Persze az autó vs. szarvasmarha meccsben a kolomp nem oszt, nem szoroz. Talán kéne nekik ilyen láthatósági mellény, meg egy fehér villogó előre, piros hátulra. Meg tán az adott körülmények között tényleg megfelelő sebességet választani. Mondjuk, amint az ember átáll 4WD-ra, csak lassan lehet haladni, erről még később is lesz szó.

Távcsövek a fészerben – esténként ingyenes csillaglesés van,
 amihez ilyen profi felszerelést biztosítanak

Reggelinél Bagoly alapozásként rárobbantott fél üveg mustárt a szendvicsére (pedig tudhattuk volna, hogy az a flakon, amire az ember tengerszinten zárja rá a kupakot az már párszáz méterrel feljebb is legalább pukkan egyet, ha nem is kezd el hányni azonnal), de a ’Hegyi betegség kezdőknek’ fejezet előtt ezt is megtanultatott. Flakon kinyit, mustár ömlik – visszacsukni értelmesen nem igazán lehet.

Mi mást lehet csinálni,
 mint egy nagyon mustáros szendvicset.

Szendvicsek betolva, kilátás (éppen csak a felhők felett) megcsodálva, visitor center háromszor körbejárva – mintegy ötven perc után úgy döntöttünk, hogy ez már elfogadottnak tekinthető az ajánlott minimum egyórás akklimatizációs szünetként és elindultunk felfelé.

Ahol már nincs aszfalt – így is kétsávos és tök korrekten karbantartott út

A felhők fölött itt is süt a nap

Meg ott van a Mauna Loa is

Kanyargós – eddigre már váltottunk a négykerék-meghajtásra

Igazából nem voltak ennél sokkal meredekebb szakaszok,
 szóval nem volt életbevágó ez a 4WD

Sőt, igazából a Mustang is simán felment volna,
különösen azzal a brutál motorral, amit abba tesznek

Időközben meg felértünk az csomagolt, igazán menő távcsövekhez

Persze ezekhez mezei látogatóként nem lehet csak úgy hozzáférni

A Mauna Kea csúcsa (4207 méterrel a tenger szintje felett)

A táblán az szerepel, hogy a tiszteleted a helyi hagyományok és (természeti) értékmegőrzés jegyében azzal fejezed ki, ha ezen a ponton megelégszel a látvánnyal és nem caplatsz tovább – hiába van nyilvánvalóan kitaposott ösvény. Itt Bagollyal vitáztunk rajta pár percet, hogy mi legyen (lehet tippelni, hogy ki melyik álláspont mellett érvelt), de közben annyira fújt a szél, hideg is volt (négyezer méteren nem csoda, itt rendszeresen esik a hó is) és kezdtük kicsit kábának érezni magunkat, hogy elég hamar arra döntésre jutottunk, hogy inkább visszaülünk egy kicsit még az autóba. Egy tíz perccel később már minden bajunk volt, kábaság, szédülés, álmosság egy kis fejfájás és ugyan betoltunk egy-egy energiaitalt, igazán az sem segített, nyilvánvalóan nem a cukorbevitellel vagy a kevés alvással volt a baj...

A Mauna Kea utoljára 4600 éve tört ki, azóta szunnyad

A kúpok azóta az alpesi táj részét képezik

Hawai’i teteje

Háttérben a Mauna Loával

A (kvázi) csúcstámadás – a legmagasabb parkoló – elérése után az első tíz-tizenöt percben minden oké volt, utána azonban a hűvös idő és az egyre akutabbá váló magassági betegség miatt teljesen elálmosodtunk, így úgy döntöttünk, ennek fele se tréfa, tényleg nem annyira menő egy nap alatt 4000-4100 méter szintkülönbséggel megküzdeni, úgyhogy elindultunk lefelé. Mondván jobb lesz emberi magasságra süllyedni, amíg még tényleg észnél vagyunk. Ezzel tiszteletben tartottuk a konkrét csúcsot is, nem másztunk fel rá – mondjuk, utólag belegondolva abban sem vagyok biztos, hogy bírtuk volna kakaóval (vagyis oxigénnel) az egyébként pár tíz méteres magasságkülönbséget jelentő megmérettetést.

Azért mindennel együtt is elég menő lehet…

… itt dolgozni =)

Puklik között

Útkarbantartás

Frissen egyengetve

Valahol 3900 és 3800 méter között megszabadultunk
 a magassági betegség tüneteinek nagy részétől

Beérve a felhők közé pedig ismét volt szerencsénk egy kis esőhöz

Szerencsére nem tartott sokáig, nem sokkal később
 pedig már masszív lávafolyások…

… és legelők között tartottunk a következő úti célunk felé

Egyre keskenyebb és keskenyebb utakon

Tájkép

Ka Lae, avagy a Hawaii (és az 50 állam) legdélebbi pontja felé

A kontinentális USA legdélelebbi pontja Floridában, Key Westben van, ott egy hatalmas, piros-sárga-fekete betontömbbel lehet fotózkodni (sorbanállás után – sztori erre) – ez egy kicsit istánhátamögöttibb helynek tűnik annál.

Partközelben

Elég erős szél fúj, szinte folyamatosan
 (a szélgenerátorok sem véletlenül vannak itt)

Ennek a kőrakásnak a funkciójára nem jöttünk rá,
 de jól nézett ki a tengerparton

Azért más látogatók itt is vannak,
de messze nincs akkora tömeg, mint Key Westen

Hullámok – időnként jó 3-4 méter magasak

Talaj(kőzet)menti fotó

Hatszöges bazaltoszlopok

Hosszú percekig bámultuk a hullámzást

Meg hallgattuk a morajlást

Van a tengerpartokban valami csodálatos, ami vonzza az embert…

Napi portermés a cipőmön

Visszanézve

A legdélebbi pont megcsodálása után úgy döntöttünk, megpróbálunk eljutni a földúton pár kilométerre található Papakōlea Green Sand Beachre, vagyis egy zöld homokkal borított strandra. Elég izgin hangzik, nem? Megpróbálni mindenképpen meg kellett. El is indultunk a járgánnyal, de kb. 200 méteren belül vezetéstechnikai kiképzés lett a programból – tekintve hogy a földút ötvencentis és méteres nyomvályúkkal volt végigszabadalva, mindezt ráadásul mintegy három és tíz között szabadon változó mennyiségű nyomvonalon. Izé, erre nem igazán voltunk felkészülve, így viszonylag hamar úgy döntöttünk, talán nem a térerőtől fél órányira, szó szerint a világ végén kéne fennakadni egy bérelt terepjáróval egy füves homokbuckán... úgyhogy nehéz döntést hozván, vérző szívvel, de visszabukdácsoltunk a kövesútra. Majd legközelebb. Reméljük =)

A Green Sand Bach helyett ez a kilátás jutott az uzsonnához.
 Sajnálatot kifejező, telesírt zsebkendőket postán fogadunk!

Bakancslistás elem – egyszer egy ilyet is ki kellett próbálni.

Egy ilyen pick-up truckból egyébként sokkal jobban ki lehet látni, mint a személyautókból (a Mustangról nem is beszélve), meglepően magasan ül benne az ember és sokkal jobban átlátja a forgalmat. A 4WD pedig sokkal magasabb fordulatszámon pörögve, de szépen lassan mászva kicsit ilyen traktorszerű feeling, rögtön eszembe jutott, ahogy szegény kis öreg Corsa (a családi autó) egyesbe téve visít, amikor rokonlátogatóba menet a Mecsek meredekebb utcáin kell felfelé kapaszkodnia. Egyes szakaszokon imádkozni szoktunk, hogy ne jöjjön szembe senki, mert ha le kell állni valamelyik kapualjban, el nem indul szegény még egyszer felfelé, anélkül, hogy neki ne futna. Hogy ezt az utat annak idején a Trabanttal hogy abszolváltuk, nem tudom, de van róla fényképes bizonyíték, hogy az is felment oda =) Nosztalgia-kitérő over.

Hazafelé menet még elkanyarodtunk a másnap esedékes Hawaii Volcanoes National Park felé és ahogy közeledtünk, egyre biztosabb volt, hogy a vöröses az ég alján a szakadó esőben, az már majdnem biztos, hogy a konkrétan bugyogó lávának köszönhető látványelem! Mondjuk, ha nem tudjuk, hogy a Visitor Centertől nem messze található az 1983 óta lényegében folyamatosan aktív Kīlauea vulkán csúcsának krátere, akkor nem figyelük fel arra, hogy vöröses az ég alja – de így kilométerekkel arrébról már látszott az esőben (ami vöröses színben táncoló gőzzé vált a kráter felett), hogy ott lent bizony láva van.

A Halemaʻumaʻu-kráter a parkoló tájékáról - a távoli látványt az oda vezető
útról úgy képzeljétek el, mintha csak a kép felső harmada látszana a sötét fák felett

Közelebbről

Művészfotó a többi érdeklődővel (este fél tizenegykor, btw)

A Jaggar Museum kilátóterasza akkor még éjjel-nappal nyitva tartott, pont azért mert a Halemaʻumaʻu-kráter lávatavának fényei éjjel is nagyon menőn néznek ki… idén tavasszal volt azonban egy nagyobb kitörés, aminek hatására a kráter fala instabillá vált és ezzel bezárták a múzeumot és lezárták a közvetlen környéket, finito.

Pedig jó fotókat lehetett lőni, na.
Ugyanakkor safety first, különösen, ha vulkánokról van szó!

Folytatása következik, legközelebb nyitvatartási időben és világosban kalauzoljuk kedves olvasóinkat a Hawaii Volcanoes National Parkba. Uff.