Berni apróságok

Titkos ügynök látogatását vasárnap még megfejeltük szavazással is – elzarándokoltunk Bernbe, állampolgári jogainkat gyakorolni. Meg találkozni néhány régen látott jóbaráttal :) És ha már egyszer elmentünk odáig, sétáltunk is egy nagyot a városban. Képriport.

Aznapi kép a 9gag-ről – Ő Bern.

Nagyjából az Aare által körbekerített kis félszigetet talpaltuk végig, hol fent, hol lent, amerre a lábunk vitt bennünket.

Aare-part

Sárga-fekete csendélet – a várfalról lenézve

Kedves összevisszaság

Lépcsősor

Kincsespárkány

Madárház

Aareátkelő

Parányi tetőkert – ilyen KELL!

A virágláda kőbérlője

 

Ő sem ma kezdte az ipart

Domboldalon laknak

A lila gömbfotel

Címerállat

Cégér

Nárcisztenger ablakban

Tavasznap

Aareszínek

Télutó St. Moritzban

Április első hétvégéjén Titkos ügynök járt nálunk különleges küldetésen. Leginkább azzal a céllal, hogy kiránduljunk egyet közösen, mert egyikőnk sem tud megülni a fenekén, amint akad másfélnél több szabadnapja. Így aztán szombatra Bagoly szerzett autót, mi gyártottunk egy rakás szendvicset, szokás szerint megnéztük az időjárásjelentést, hogy na, Svájc melyik részén lesz a legkevésbé rusnya idő és a nyertes ezúttal Graubünden lett. Szóval irány délkelet, csendes, télutós Winterwanderung szándékával.

Útközben, a Julierpass felé

Egyszer nekem is lesz ilyen esőcsatornám!

Marmorera Stausee (víztározó)

Titkos ügynök persze rögtön megtalálta magának az ideális kilátópontot

Bagoly néhány héttel korábban éppen járt Graubündenben, a munkahelyi síhétvége éppen St. Moritzba vetette. Ekkor is mesélte már, hogy nem sokkal előtte a déli szél egy nagy adag szaharai homokot hozott és éppen St. Moritz környékén jutott eszébe letenni – ergó minden havas hegyoldal sárgás színárnyalatot kapott, pont úgy, mintha összepisilték volna az egészet. St. Moritz egyébként kifejezetten puccos üdülőhelynek számít, de nem az első eset, hogy előfordul ilyesmi, gondolom nem örülnek neki kifejezetten, mert nem éppen vendégcsalogató látvány. De hát nem nagyon van mit tenni, meg kell várni amíg ráesik a következő réteg, vagy leolvad az egész. Utóbbi potom 2-3 hónap csak, ha akkora pechük van, hogy a homok lesz a legfelső réteg :)

Mire mi arra tévedtünk hármasban, már esett rá egy réteg friss hó
(néhol azért kilátszik a homok), de képzeljétek el
az egész hegyoldalt ilyen sárgán…

Hágó

Vadcsapások – minden hegyoldal
tele van sí- és snowboardnyomokkal

St. Moritzban letettük a járgányt egy parkolóházban (nem lehet ám akárhol az út szélén), csuklottunk egyet az óránként 2 frankos parkolódíj láttán (az még itt is sok), aztán levadásztuk a kinézett felvonót.

Ez itt a reklám helye

St. Moritz az egyetlen hely az országban,
ahol sífelszerelés promotálására az öltöny a legmegfelelőbb ruházat.

Továbbá ahol Bagoly tapasztalatai szerint szombat este nyolc körül még nyitva tart a város egyébként is frekventált helyen található üzleteinek egyike, ahol bevásárolhat, akinek éppen ekkor szottyanna kedve… egy Maseratira. Just in case. Ja, meg itt látni a felvonón Dior és Chanel snowboardcipős egyedeket is, ezt már végképp nem tudtam hova tenni. Azért meg kell jegyeznem hogy az esetek 99%-ban ilyenkor fancy üdülővendégekről van szó. Ilyen hely ez a St. Moritz.

De fent a hegyen már jobban emlékeztet Svájc
többi részére – kivéve a hómennyiséget,
ez itt átlagos (Titkos méretaránnyal)

Bujkáló sárgaság

Három vándor – plusz fokok voltak napok óta,
szóval minden olvadt, de egy méter hó nem tűnik el
egyik napról a másikra

Kint maradhatott véletlenül...

Zuzmófa

Őt meg már csak a jószerencse tartja a hegyoldalon

Ahol viszont már nincs hó, rögtön előbújnak a zöldségek

Tavaszodik :)

Homokminta

Sziklakalap – igazán jól mutat!

Visszaúton – körülbelül két órát császkáltunk fel-alá
a hegyoldalon, megvitatva az élet nagy kérdéseit :)

Zárókép – árulkodó padtámla

Merchant’s House in March

Március közepe táján kétszer is jártam New Yorkban. Egyik alkalommal operára adtuk a fejünket, Bencének, aki New Jersey-ben lakik manapság, sikerült jegyet szereznie az Elvarázsolt sziget (The Enchanted Island) című darabra a Metropolitan Operába. Utóbbi „A new yorki opera”, Észak-Amerika legnagyobb és legprofibb társulatával bír, az előadásaik nagy része teltházas és általában jó mulatság beugrani egy estére. Az Enchanted Island nem egy jól bevált, évtizedek óta műsoron levő darab, két Shakespeare-színdarabból és Vivaldi-, Händel- és Rameau-operarészletekből gyúrták össze - így kétesélyes volt, vagy borzalmas lesz, vagy remek. Nos, az utóbbi, még jetlaggel megfűszerezve is. Angolul, felirattal (az előttünk levő ülések háttámlájába épített kis kijelzőn) teljesen jól lehetett követni a kicsit szertelen történetet, volt néhány jól ülő poén is – ami operában nem feltétlenül szokás és a szereplők is profik voltak. Külön érdekes volt Plácido Domingót látni Neptune-ként, a tenger isteneként, még mindig elképesztő hangja van, messze túlénekelt mindenkit a színpadon :)

Műsorfüzet

Egy 24 órás layoverre egy alkalommal ez elég program volt (itthoni idő szerint hajnali kettő és reggel hat között, de legalább nem szélben és hidegben, mint az amerikai foci), viszont egy másik alkalommal, egy kicsi, de nagyon érdekes múzeumban jártunk, ez volt a Merchant’s House. A Merchant’s House Museum New York egyetlen, kívül-belül nagyjából eredeti állapotában megőrződött otthona, mely már a ’30-as évek óta múzeumként működik. A Washington Square-től nem messze található; Seabury Tredwell tehetős kereskedő 1835-ben vette meg családja számára. Az 1860-as években felújították a házat, a család legkisebb gyermeke, Gertrude gondozásában maradt meg a ház ebben az állapotban; az ő halála után egy rokon megörökölte és úgy döntött, érdemes múzeummá alakítani. Ottjártunkkor a kertbe nem tudtunk kimenni, mert még minden havas-jeges volt és nem engedtek ki bennünket, nehogy fenékre essünk és eszünkbe jusson ezért beperelni a múzeumot, de a házat végigjártuk =)

Konyha péklapáttal

Utóbbiban a legjobban a műanyag patkányok tetszettek

„Kenyér- és sütiszekrény”

Lyukas fémlapokkal borítva, hogy a rágcsálók ne férjenek hozzá, a lábai pedig vizes bödönökben álltak, hogy felmászni se jusson eszébe semmilyen dögnek.

Szalon az „alagsorban” – itt szokott a család
esténként olvasni, beszélgetni

Front Parlor – itt szoktak vendéget fogadni

Akkoriban az volt ugyanis a szokás, hogy „benéztek” egymáshoz az emberek. Vagy legalábbis így tudnám fordítani, ugyanis ezek a délelőtti látogatások tényleg nem tartottak tovább 5-10 percnél, a meghívott tiszteletét tette a meghívónál, beszéltek pár szót, majd megtörtént a visszahívás és máris mentek tovább a dolgukra. Természetesen a visszahívásra illet néhány napon belül válaszolni és így ment tovább az ördögi kör, minél több ismerőse volt valakinek, annál nagyobb társasággal. Ennek a helyszíne volt többek között a fenti szoba.

Ilyen kis füzettel lehetett végigjárni a házat,
innen értesültünk a fenti népszokásról is

Persze egész más volt a helyzet, ha az embert vacsorára hívták meg, ilyenkor a fenti asztalt a létszámnak megfelelően kibővítették, hogy mindenki kényelmesen elférjen. Azt hiszem az ilyenkor zajló beszélgetésekhez leginkább a Downton Abbey című sorozat egy-egy részletét érdemes megtekinteni inspiráció gyanánt.

Ebédlő

A családfő és neje külön szobákban aludtak az első emeleten, ide már csak a család tagjainak és a cselédeknek volt bejárásuk – vendég kizárólag a földszintig juthatott el.

Mrs. Tredwell hálószobája

Utóbbin bal oldalt alul egy modern fürdőeszköz, úgynevezett kád látható. Beleülni istenigazából nem lehetett, csak mosakodni, de már ez is a legtrendibb tisztálkodási lehetőségnek számított akkoriban.

Dolgozószoba – kint 2014 dübörög

Bent iratszekrény, kis asztalka és az Úr 1865. esztendeje
(a radiátor utólagos betolakodó...)

A harmadik szinten annak idején a gyermekek laktak – ma a múzeum irodái. Különösen érdekes része a háznak azonban a padlástér, ahol megmaradt a cselédek szobája. A család cselédjei elsősorban ír lányok voltak, akik sokszor néhány évre pénzt keresni jöttek Amerikába (hogy utána hazamentek-e végül, az nem mindig volt egyértelmű) és megbízható házi munkaerőnek számítottak – elsősorban szigorú, katolikus neveltetésük miatt. A munka ugyan valamivel kevesebbet fizetett, mintha gyárban dolgoztak volna, viszont adott volt a szállás, az étkezés és kevésbé voltak túlhajtva, mint a gyári munkások. Azért így sem ment volna el a napi 16 óra meló egy mai munkaszerződésben, arról nem is beszélve, hogy egy négyemeletes házban csak a napi fel-le rohangászás nem kis feladat, de még mindig egészségesebb és biztonságosabb volt családnál dolgozni és lakni, mint a városban.

A szolgálók szobája

Mintha éppen csak letette volna valaki egy pillanatra,
mert csengetett a ’misszisz’

Részlet

Ír gyökerek

Kint pedig egyértelműen New York =)

Körülbelül másfél óra alatt jártuk végig a múzeumot, érdekes élmény volt úgy föl-le mászni a lépcsőkön, hogy közben eszembe jutott, hogy több helyen hostelben és kollégiumban is aludtam például ilyen jellegű házban Londonban, de jártam ilyenben New Yorkban is – csak éppen ott még wifi is akadt :) De a stílus ugyanez, mint vagy 200 éve, némi felújítás, átalakítás és máris lakható. Azért a negyedikre minden nap felmászni nem feltétlenül a legfelemelőbb, de ezt már a Himfy utcán is megtanulja az ember, amikor vasárnap délután vonszolja fel a bőröndjét a Collegiumba… Visszatérve a Merchant’s House-ra, abszolút érdemes megnézni, különösen, ha éppen besokallni készül az ember a hatalmas múzeumoktól és a tömegtől; ez kicsi, befogadható, de mégis érdekes és úgy jössz ki, hogy hát ez tök jópofa volt!

29 E 4th St, vagyis
a 4. utca 29-es szám alatt megtaláljátok =)