Death Valley Road Trip – második rész

Az első részt itt találjátok :) Szóval elindultunk a Badwater Basin (Badwater-medence) felé. Utóbbi egy lefolyástalan, kopár terület, egy kicsi, forrás által táplált tavacskával a sarkában, ez azonban időről időre eltűnik a szárazság miatt... Itt található Észak-Amerika legmélyebb pontja, 85 és fél méterrel a tengerszint alatt.

On the road again

Egészen valószerűtlen domboldal

Badwater Basin

Sószántás – a víz ugyanis erőteljesen sós,
kiszáradáskor pedig mindenre kiválik a fehér réteg

A badwater-csiga (tényleg van ilyen!) lakóhelye
– nem sok társasága van szegénynek,
a halofil (sómániás) állatok nem túl gyakoriak

Ennyi erőből egyébként a sótartómban is lakhatnának

Tükörkép

Sósapkás kavics

Még inkább tükörkép

Parkoló a Badwater felett – a nevet az egyik korai felfedezőjétől
kapta a medence, aki erre járva beleivott a vízbe
és pocséknak találta… (bad = rossz)

Ilyen sótartalom mellett nem csodálom

Ez kb. olyan lehet, mintha kiskanállal enné az ember,
mint ahogy a Nutellát kell

Helyszíni információ – a 85 és az 5 között van egy pont is, nem 855 m

A kis tavacska fölé ki lehet sétálni egy fából ácsolt,
alacsony stégen

Onnan pedig egy elég széles,
kitaposott ösvényen lehet továbbámuldozni

Ha beleturkál az ember a földbe,
előbb-utóbb találni vizet, de mint minden, ez is erősen sós…

Bámészkodók

Visszanézve – a hegyoldalban van egy tábla

Ez :)

Hófehér „sókövezet”

A Badwater Basin utána a Művész palettája felé vettük az útirányt – ez egy különféle színezetű kőzetekből álló együttes az egyik domboldalban és tényleg úgy fest, mintha egy óriás művész, szétkent, összekevert festékespalettája lenne. Keskeny, egyirányú, néha félelmetes kanyarokkal tűzdelt út vezet fel hozzá, majd a másik oldalon lehet lecsurogni.

A Művész palettája felé

Ez még csak a fekete fehér – később találtunk
ebből a verzióból egészen extrémet

Itt is szeretnek Steinmännliket építeni

Pusztaság

Visszanézve BadwaterBasin felé

Bagoly (b)ámul a pusztaságba

Foltos hegy

Hordalékkúpok – kezd előtörni a földrajzrajongó belőlem

Kanyargós útszakasz következik

Itt legalább csak az egyik oldalon van szikla

Szakkifejezés: hupli

Artist’s Palette a domb aljában

Pasztellszínek közelről

Sokszínű hegyoldal – a kép egy másik megállóból készült

Mert eddig semmi kanyargás nem volt…

Visszaértünk a medencébe

Bye-bye Furnace Creek!

Csíkos domboldal

Kifelé menet még megálltunk a Zabriskie Pointnál

Szépséges badland formáció

A badland („rossz föld”) kifejezést a magyar nyelv is átvette, száraz és félszáraz területeken lehet ilyen lepusztulásformákat látni, a ritka csapadék és az erős szél kombinációja szinte mindent lehord róla, így alakulnak ki a kanyonok. Viszont az eredmény nagyon szép lesz :)

A sárgás réteg annak idején tavi üledékként rendeződött így

Aztán kapott még egy kis vulkáni hamut a tetejébe
(szinte el lehet képzelni, ahogy a vízzel keveredve folyik lefelé)

Persze mára a hamvas rétegből csak itt-ott maradt meg

Terepasztal

Ha esik az eső, mindent lehord,
ami a kanyonok aljában törmelékként összegyűlik

És persze ezeken is milyen jót lehetne fel-alá kúszni-mászni…

De nekünk sajnos vissza kellett érni az autóval időben,
úgyhogy továbbindultunk

A másik oldalon ugyanazok a rétegek,
csak még nincs annyira lepusztulva

Sajnos ennyi fért bele az egynapos Death Valley túránkba. Szépséges, de egy kicsit hátborzongató táj is, ahol legalább egy hetet el lehetne tölteni egy teljesen átlagos túrázónak is… persze nem nyáron :) Ráadásul a völgy egyik legnevesebb látványosságát, a Racetrack Playát (Versenypálya-síkság) nem is tudtuk megnézni, mert a túlsó végén található a nemzeti parknak. Ez egy teljesen sík, majdnem vízszintes terület, időszakosan vízzel borított, de inkább nagyrészt cserepesre van száradva. Itt láthatók a vitorlázó, vagy vándorló kövek, melyek évek alatt csíkot húznak maguk után, de igazából még senki nem látta őket ténylegesen mozogni – a pontos okra is több elmélet született eddig, de még egyiket sem sikerült teljesen igazolni…

Racetrack Playa, még visszajövünk! (kép innen)

A Death Valley után a kietlen utakon visszatepertünk Las Vegasba, az autót leadtuk, bedobtunk egy tisztességes pizzát a Venetianban, miközben eldöbbentünk, hogy az első emeleten tényleg van egy több, mint 100 méter hosszú lagúna, amin tényleg mexikói akcentussal olasz dalokat zengedező gondolások szállítják a sorbanálló, a kalandért fejenként 25-30 dollárt kiperkáló turistákat…

Este hazafelé útbaejtettük még a Bellaggiót a szökőkutakkal

Összepakoltunk, aludtunk egy rövidet, ki a reptérre, majd 4 és fél óra repülés, 6 óra átszállás és újabb 7 óra repülés után már kellően kómásan Zürichben vártuk a degeszre tömött bőröndöket. The End. For now =)