Dankasirályon a jövőbe – II. rész

Previously on ’Days of our Svájc’.

Szóval esteledett, Zsebiállat is elindult ideiglenes szobája felé a Dankasirály hátán – az adott pillanatban majdnem 100 kilométerre található Naritába. Először a fotódokumentáció, aztán egy-két gondolatfoszlány :)

Rainbow Bridge bújik a kémények mögött

Inkább meg sem számolom a sávokat

Óriáskerék színváltós ég előtt

Nyomokban kikötőt is tartalmaz

Hajódaruk

A nagy fehér nem hajó, hanem a tengerészeti múzeum

Esteledik

Napfénytükrök

Lakások friss tengeri levegővel

Rainbow Bridge belülről – a Yurikamome is
ezen suhan át a szigetre (jelen esetben vissza)

Ennél keskenyebb utcákat nem nagyon látni az egész negyedben

Tokyo Tower

Ablakok százai

Tokió tömegközlekedése nagy vonalakban - a Dankasirály után silabizáltam egy darabig, hogy hogyan és merre is a legcélszerűbb hazajutni :)

Estére életre kelnek a fényreklámok

A helyiek pedig elindulnak munkából haza

Tömeg az utcákon

Esti csúcsforgalom

Kellően fáradtan eljutottam az egyik elővárosi állomásig; ahonnan Narita felé indulnak a vonatok – mivel az expressz majd’ egy óra múlva indult, a személyvonat meg 10 perc múlva, menetrend szerint pedig 40 perc köztük a különbség, megcéloztam az utóbbit. Ilyen HÉV-szerű, sokajtós szerelvény volt, türelemmel ücsörögtem, nézelődtem, olvasgattam, aztán az indulás időpontja környékén azt vettem észre, hogy furcsán inog a vonat, az alagút fala időnként vészesen közelít a vonathoz, a peronőr pedig riadtan nézi az állomás remegő oszlopait. A helyiek a vonatban pedig sorra felnéztek, egyesek felugrottak és kicsit riadtan kapaszkodtak az ingó vonatba(n). Kb. egy percig tartott az egész, tulajdonképpen nem tűnt sokkal nagyobbnak, mint amihez előző nap volt szerencsém; csupán a helyiek reakciójából következtettem arra; hogy azért a földrengésnek ez a fokozata mégsem lehet mindennapi. Meg hogy pár perccel később megcsörrent a telefonom – Bagoly érdeklődött az iránt, hogy milyen is ez a Richter-skála szerinti 7,3. Ja és hogy megvagyok-e még :) Mindenesetre mondtam neki, hogy meg, meg, semmi gond, remélem, hamarosan indul a vonat, amin akkor már fél órája ücsörögtem. Hahaha. Gondolom a földrengés miatt, de az összes vonat összeszedett valamennyi késést; az enyém késéssel indulva is 2 óra 55 perc alatt ért Naritába, miközben minden nagyobb állomáson hosszú perceken keresztül nyitva tartotta az összes ajtót, kedvesen megvárva az átszálló utasokat és megfagyasztva a már bent levőket. Élmény volt. Mindenesetre Naritában 20:14-kor leszállva konstatáltam, hogy a peron tele van; a 18:16-kor és 18:25-kor Tokió felé közlekedő vonatok még sehol – innentől szerencsésnek és hálásnak éreztem magam mindenféle hideg és fáradtság ellenére. Busz, hotel, gyors fürdés, lejelentkezés mindenki felé, aki hallott a földrengésről és beájultam aludni. Másnap várt a 12 óra visszaút – melyben különösen érdekes volt, hogy helyi idő szerint dél körül indulva és Zürichben helyi idő szerint délután 4 körül landolva összesen körülbelül 8 órát töltöttünk szürkületben – szépen lassan jött utánunk az éjszaka; elnyújtva, mint a rétestészta. Furcsa érzés, amikor az ember alszik két órát (pihenőidő, hivatalos része egy 12 órás repülőútnak); utána kinéz az ablakon és csak „negyedórányival” van sötétebb; mint amikor elment aludni. Hogy közben lent a Jenyiszej és mellékfolyóinak kanyarulatait lehet csodálni, csak hab a tortán – „Benső földrajzrajongó” rovatunkat olvasták.

Az Odaibán tett kirándulásom egyébként számomra időről időre szürreálisnak és furcsának tűnt – persze tudtam, hogy vannak a világnak olyan pontjai, melyek egészen más múlttal bírnak, mint a vén Európa; de ez az egész városnegyed valami nagyon újnak, műnek és futurisztikusnak tűnt. 20 évvel korábban az épületek nagy része sehol nem volt még; aztán mint a gomba, egyszer csak 30-40 emeletek nőttek ki a földből. A növekedés üteme az, ami számomra megdöbbentő és szokatlan. Ugyanakkor elgondolkodtat az, hogy ilyen szintű népességnövekedés mellett elképzelhető, hogy valóban ez a jövő, csak ilyen szintű infrastrukturális fejlesztésekkel lehet lépést tartani a lakótér iránti igényekkel… Akik esetleg ismerik a Firefly című remekművet – valahogy így képzeltem el annak idején a ’core planet’-ek világát, ahol a minden szép, biztonságos, ultramodern… aztán, hogy mi áll mögötte, az más kérdés. Persze az is lehet, hogy csak a kultúrsokk volt nagyon erős, hiszen egész nap egy olyan városban ugráltam vonatról vonatra, amilyenhez hasonlóban még sosem jártam.

Ebbe belegondolva: nagyon szeretek Európa különböző városaiban csavarogni; Bécsben kávéházak kirakatait nézni; Londonban a Temze-parton vagy a Hyde Parkban sétálni, Athénban gyrost enni; Barcelonában a tengerparton a homokban mezítlábazni – még akkor is ha mindig térdig vizes farmerrel térek vissza a szobámba – nagyjából ezek a leggyakoribb ottalvós állomásaim. Moszkva  más egy kicsit, ott furcsa módon félig-meddig otthon érzem magam, sok az ismerős részlet a mindennapi életben; a metrón vagy a boltok kínálatában… De Európából kilépve teljesen más társadalomba csöppen az ember, ahol vendégként nagyon sok apróságot lát, ami nem úgy működik, vagy nem pont olyan, mint az öreg kontinensen. Sokszor furcsa, néha udvariatlannak tűnik, néha meg én tűnök trollnak a helyi viszonyok nem pontos ismeretében (pl. az orrfújás számomra egy nagyon vitás kérdés, hogy hol illik, hol nem, vagy akkor krágokni illik helyette, vagy diszkréten szörcsögni, vagy mit is). Persze valahol erről szól ez az egész ’step out of your comfort zone’-dolog, más kultúrák megismeréséről, megtapasztalásáról, viszont ehhez szükséges a nyitottság, a tolerancia és némi kíváncsiság is. Ha ezek megvannak; általában jó mulatság egy ilyen layover, kicsit belepillantani egy másik világ mindennapjaiba; de az igazsághoz hozzátartozik, hogy utána hazamenni is kellemes, amikor leszálláskor már pontosan tudom, hogy a reptér melyik pontján járunk, hazafelé tudom, hogy mikor mennek a vonatok, melyik vágányról és hogy a boltban melyik polcon találom majd a sajtot és a tejfölt. Meg aztán, hogy hazaérve van kivel megosztani ezeket a dolgokat… szóban is és írásban is :)