2016. szeptember 28., szerda

Roadtrip, kövek, színek és Utah

A new yorki hétvége után hétfőn Salt Lake City felé indultunk – csak azzal nem számoltunk, hogy New York államban aznap kezdődött az iskolaszünet. Ami azzal jár, hogy eszméletlen tömeg indul mindenfelé az országban és persze, hogy standby alapon utazni sok minden, csak nem különösebben kecsegtető. Persze ez csak a reptéren derült ki, két bőrönd, két hátizsák felpakolva, egyelőre minden járat reménytelen Salt Lake City-be, de a legtriviálisabb átszállási pontok (Atlanta, Chicago, Dallas, Denver, etc.) és a kevésbé triviálisak (Indianapolis, Kansas City, Minneapolis, Phoenix, Las Vegas, etc.) is több mint tele vannak. Szerencsére egy nagyon konstruktív check-ines ürgével volt dolgunk, lényegében végignézte az összes lehetséges kombinációt, hogy hogyan tudna bennünket eljuttatni Salt Lake City-be értelmesen, de mivel végül az összes javaslata tartalmazta a ’ha holnap reggel indulnak’ szókapcsolatot, úgy döntöttünk, végignézzük mi is, a kevésbé praktikus megoldásokkal együtt. Egy darabig úgy festett, Madisonban (igen, Wisconsin) átszállni lenne a legjobb megoldás, de aztán rájöttünk, hogy a harmincegy perc átszállási idő még egy olyan mütyür reptéren is, mint a madisoni, sok minden, csak éppen nem tuti – elvetettük. De, hah, mintegy másfél óra járatvadászat után találtunk egy portlandi járatot, majd onnan másnap hajnalban egy ígéretesnek kinézőt Salt Lake Citybe. Szóval irány-darány Oregon. Öt órával később már ott is pislogtunk a portlandi reptéren, hogy szállást kéne foglalni, hogy legalább pár órát aludjunk, mielőtt másnap reggel ismét nekiindulunk. Találtunk is egy kis külvárosi motelt, ami kinézet alapján bármelyik CSI-részben elment volna első helyszínnek, ahol megtalálják az aktuális hullát, na mindegy, aludni 4-5 órát jó lesz.

Tényleg így volt, hajnali négykor csipogott is minden kütyü, ami tudott – szomorúan vettük tudomásul, hogy a jetlaggel párhuzamos ’hejj de könnyen kelünk hajnalok hajnalán’ érzésnek nyoma sincs. Némileg morcosan, de összepakoltuk ingóságainkat, hogy megnézzük a protlandi repteret hajnalban is – ugyanolyan. Sőt, még világos sem lett közben. Azt is kinéztük, hogy nem is Salt Lake City lenne a végállomás, hanem a mindenféle kanyonokhoz (ez volt ugyanis az igazi úti célunk), még közelebbi St. George metropolisza, oda próbáltunk meg eljutni. Azért térkép nélkül nem vágtuk volna egyből, hogy St. George Utah és Arizona határán van, még éppen az előbbiben, egy nyolcvanezres kisváros. Azért van reptere is, amelyre éves szinten majdnem annyian repülnek, mint a város lakossága. Na jó, csak Salt Lake Cityből és Denverből lehet eljutni ide, de ehhez képest az évi hetvenezer utas nem rossz. Persze nem St. George messze földön híres építészete miatt van ilyen népvándorlás, hanem mert innen érhetők el többek között Utah szépséges nemzeti parkjai, főleg a Zion National Park, ami Las Vegas és a Grand Canyon utána környék leglátogatottabb helye. Vagyis egymás sarkát tapossák az érdeklődők.

Mi is feladtuk a cuccot St. George-ig, aztán felültünk a Salt Lake City-be tartó járatra. Az ottani reptér azonban valahogy nem hoz szerencsét nekünk. Egyszer volt már, hogy Chicagóba akartunk eljutni innen és végül csak a harmadik kinézett példánnyal sikerült – most esélyünk sem volt ennyi opcióra, a napi két St. George-ba tartó gép közül a reggeli több mint tele volt, így nem fértünk fel és áttettek a délutánira, amely nyolc órával később indul. Valahol számítottunk rá, így volt B-terv, itt autót bérelni és levezetni odáig. Csak 486 km (a parkig 550), ketten vagyunk rá, megoldjuk. Az kicsit meglepett bennünket, hogy a reptéren nyolc-tíz kölcsönzőből már csak egynél voltak autók, azok is pick-upok, amire Bagoly húzta az orrát, hogy nagy, meg felesleges. Éppen merengtünk, hogy jó lesz-e nekünk egy pick-up, amikor elhúzott egy kölcsönzős kisbusz a terminál előtt, egy eddig ismeretlen céggel, nosza kiszalad, megkérdez. Van foglalásuk? Nincs. Várjanak, megkérdezem a főnököt. Biztos, hogy nincs? Akkor nem fog menni. Jó. Vissza. Internet. Fox rent-a-car (ez itt a reklám helye). Bullsxxt, van még autójuk. Nézzük, meg, hogy enged-e foglalni. Enged. Jön a kisbusz negyed óra múlva. Van foglalásuk? Van. Akkor jöjjenek!

Máig nem értjük, ott álltak egy autókkal teli udvarral, pár kilométerre a salt lake city-i reptértől a szezon közepén, két madár autót akar bérelni 3-4 napra, nem, nem viszik ki az államból, promise (valamiért ez különösen fontos volt), és erre ők azt mondják, hogy nincs egy tragacsuk sem. Mindenesetre a netes foglalással a kezünkben adtak egyet, nem is tragacsot, egy vadiúj, alig párezer kilométert futott Dodge Chargert, tempomattal, klímával és bazinagy csomagtartóval. Let’s roll.

 (maps.google.com)

Bagoly hatszáz éve ugyanazt hallgatja (akiknek volt szerencsére az oldalkocsiban csapatni, szerintem kapásból fel tud sorolni ötöt a zeneileg kétségesen értékelt, de a kilencvenes-kétezres években nagyon népszerű ’Győző roadtrip gyűjteménye’ kollekcióból), de a továbbiakhoz zenei aláfestésnek ajánlom, inkább mondjuk ezt.

Salt Lake City környékén


Itt-ott még hó hegyekben =)


Utah


Szalagkorlát helyett a tíz méter gyep is megteszi


Préri

Nem nézett ez ki rosszul, csak egy idő után tényleg a semmi közepén nyújtózkodik az autópálya és ezzel együtt pihenők is ötven mérföldenként vannak. Azon kívül csak a félsivatag, meg a negyven fok. Utólag pár pillanatnak tűnik, de azért a fél napunk elment vele. Viszont legalább én is átestem a tűzkeresztségen: vezettem az Államokban, ráadásul egy másfélszer akkora autót, mint amihez szokva vagyok. Mindjárt háromszáz kilométeren kipróbálhattam.

St. George-hoz közeledve azért már látszik,
 hogy nem rossz környéken járunk


Kicsit a Death Valley-re emlékeztet – mondjuk, az sincs nagyon messze


Csak úgy az út mentén – az úttól pár méterre látható kerítés
 egyben az államhatárt is jelzi, a túloldalon már Arizona.


Roadtrip


Vöröskő


Bevágás – tudnám, hol nem volt elég hely
 úgy egyébként egy kétsávos útnak


Színes

A st. george-i reptér környékén (mintegy öt órányi vezetés után) nem voltunk biztosak benne, hogy jó helyen járunk-e, ugyanis sehol nem volt egy teremtett lélek sem, még a csörgőkígyók is árnyékba húzódtak. Odaérünk a parkolóba, izzik az aszfalt, mi spuri be a terminálba. Lézeng pár munkatárs, találtunk egyet nagy nehezen, aki úgy tűnt, a megfelelő légitársaságnál dolgozik, amivel a csomagjaiknak ide kellett érnie. Csomag? Persze, megnézzük. Kivesz egy bazinagy kulcscsomót a zsebéből, kinyit egy kis szobát nem messze. Melyik az? A nagy piros, meg a szürke? Persze, menjenek, vigyék. Nem ám baggage tag, meg biztos az Önöké? Felőlük bármelyiket elhozhattuk volna, vagy akárki, aki éppen betéved – persze ki az ördög járna éppen véletlenül erre, szennyes zoknikra és poros túrabakancsokra vadászva…

Visszazizzentünk az autóba, már épp kezdett hiányozni.


Azért a látvány sok mindenért kárpótolja az embert


Sőt, tulajdonképpen ezért jöttünk el idáig :)

Első úti célunk a Zion National Park volt, amelynek legnagyobb részét a Zion Canyon foglalja el. Ennek a többi kanyonnal ellentétben kivételesen az alját könnyű megközelíteni, nyári szezonban, kicsi, gázüzemű buszok hordják-viszik a népet a kanyon megállói között ahol rövidebb-hosszabb túrákat lehet tenni, felmászni a kanyonfalra, csodálni a vadakat, köveket meg egyáltalán örülni a szépnek. A kanyon jó 10 kilométer hosszú és átlagosan nyolcszáz méter széles – a vége felé szép lassan összeszűkül, az alján kanyargó Virgin folyónak ez a szakasza különösen kedvelt, majd meglátjátok a következő bejegyzésben, hogy miért =)

Makett a kanyonról a látogatóközpontnál –
 a kék és a fekete csík a buszok útvonala


Még csak a parkolóban – várjuk a kisbuszt


Este hat körül értünk oda, de egy első kört
 azért bevállaltunk a kanyonban.


Zion


Szépséges


Estefelé az egyébként sem ronda fények még többet számítanak


Kanyonfal


Alkonyodik


Az utolsó előtti megállónál szálltunk ki egy gyors sétára – a kilátás


Visszafelé találkoztunk az első helyi lakossal


És megvártuk a következő felfelé menő buszt


A szomszéd – neki gidái is vannak, kis pöttyösek


Az utolsó megállótól tovább lehet sétálni a Virgin mentén


Felnézve


Kékség, meg zöldség


A gyalogút vége – innentől a folyómederben lehet továbbmenni

Sokan sétáltak velünk szemben visszafelé, szemmel láthatólag egész napos túrázás és fürdés után. Pont jó lesz ez nekünk másnapi programnak. Kigyönyörködtük magunkat, aztán elindultunk a szállásunk felé, tekintve, hogy még le kellett érni a völgyből (40 perc), el kellett gyalogolni az autóig (10 perc) és visszavezetni Hurricane-be (ott volt szállásunk, 35 perc). Aztán bevásárolni másnapra gyümölcsöt, zöldséget, tisztességes szendvics-alapanyagot (iszonyat nagy, éjjel-nappalos Wal-Martban 45 perc, melyből 25-öt a polcok közötti navigálással töltünk), szállás belakása 15 perc, ebből öt a táskáink tartalmának tizenöt négyzetméteren való kiterítése (hogy tudjuk, mi hol van), másik tíz a vásárolt cuccok mikroméretű hotelhűtőbe való betömködése. Tetrisben szerzett gyakorlat előnyt jelent. Zzz.

Zárókép a kanyonból, jó éjt!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése