Soccer in New York

A felhős, de szépséges Vancouver után a hétvégét New Yorkban töltöttük, Bagoly ugyanis meglehetősen szereti a futballt. Az amerikait is, de most ráadásul a világ összes többi részén is annak nevezett verzióról lesz szó – New Yorkban, a Metlife Stadiumban rendezték ugyanis az idei Copa América döntőjét, ahol Bagoly kedvence, az argentin válogatott játszott Chile ellen. Szombaton sétáltunk egy kicsit a városban, délben megnéztük a magyar-belga focimeccset egy bárban (még mindig szép volt fiúk!), aztán minden reális várakozás ellenére kicsit lelombozva indultunk a dolgunkra. Manhattan nagy része le volt zárva, ugyanis épp aznap zajlott a Pride Parade – óriási tömeggel.

Fifth Avenue

Zászlók és ünneplő tömeg mindenütt

Meg színes medúzák =)

Felülről pedig ő nézelődik (Empire State Building)

A belváros után ismét megküzdöttünk az amerikai tömegközlekedés lehetetlenségével. Manhattan metróhálózata az egyik legjobban működő példány az egész országban, de jaj neked, ha azon kívül próbálsz meg tömegközlekedni. Különösen a stadion felé. Valahogy ezt sikerült megint különösen alulszervezni. Amikor annak idején a Super Bowlra mentünk, órákkal korábban kint voltunk a stadionnál, volt egy csomó látnivaló, meg nem akartunk semmiképp sem lemaradni a meccsről. Most úgy két órával előtte indultunk ki, a Pennsylvania Stationnél (New York egyik legnagyobb állomása) már fürtökben lógtak az emberek a jegyautomatáknál, meg mindenhol, a stadion felé menő vonatok jó része ugyanis késett… Amikor egy vonat beért, hiába állt a tömeg a peronokon, 5-10 percig nem nyitották ki az ajtókat. Miután kinyitották és betömegelt a rengeteg Messi-mezes szurkoló (tényleg minden másodikon az volt – Bagolyon nem, szerinte Messi még mindig nem jó csapatban játszik a spanyol bajnokságban), szóval miután a vonatokban is már fürtökben lógott mindenki, 10-15 percig nem indultunk el. Aztán egyszer csak mégis. Igazából a ’szardínia a dobozban’-feelingen kívül nem volt zavaró a dolog, az argentin válogatottnak egyébként sincs nagyon B-közepe (mert megnyúznák egymást a klubrivalizálás alapján), meg leginkább nem jönnének el több ezer kilométerre személyesen. Szóval leginkább itt élő expatok, foci-szimpatizáns helyiek és lelkes turisták alkották a tömeget – meglepően sok gyerekkel, így nem kellett aggódnunk, hogy esetleg elkezdenének ’ezüst szöcskézni’.

Közeledik a cél

Manhattan a nádas felett

Az ezüst mélytányér

Tudom, hogy most másik focira jöttünk,
de hát ez nekem mégis a home field =)

Csak más a felfestés

Bevonulás

Az alkony utolsó napsugarai

Himnuszok

Kezdőrúgás

Eksön

A meccs maga nem volt rossz, de nem is volt jó. Rengeteg passzolgatás, ideszalad, odaszalad, de nem nagyon jut el egyik sem a kapuig, aztán majdnem gól; aki kapta a majdnemet, óvatosabb lesz, a lassabb, hátul passzolgat. Meh. Aszittem focifiesta lesz, erre szurkolás is nuku – amennyit megtanultunk a körülöttünk levő tömegből, az a ’Chi-Chi-Chi-Le-Le-Le, Viva Chile!’ illetve időnként előjött a klasszik ’Ar-hen-tina, Ar-hen-tina!’, meg valamilyen okból innen-onnan lehetett hallani ’Colombia, Colombiát!’ is. Utóbbit nem igazán tudtuk hova tenni. Szóval kilencven perc nyögés és kínlódás után jött a hosszabbítás, újabb kétszer tizenöt perc nyögés és kínlódás formájában. Majd tizenegyesek, amiben az argentin válogatott nem szokott szerencsés lenni. Most sem volt az, így Chile örvendhetett a Copa América Centenario- győzelemnek (Centenario, mert pont 100 éve rendeztek ilyet először).

Vége – készülnek a kupaátadásra.

Megnéztük, a chileiek nagyon örültek, az argentinok szomorkodtak, a többiek asszem leginkább kicsit csalódottak voltak. És akkor jött a kitömegelés a Metlife Stadiumból. Legutóbb sem volt egyszerűbb, de akkor legalább egy szenzációs Seattle-t láttunk, aki lemosta a pályáról az első snap után összezavarodott és a meccs végéig kába Denvert. Most csak ilyen ’meh’ hangulatban tódult ki a nép, hát és legalább a negyede-ötöde vonattal akart hazamenni. Úgy tizenöt-húszezer ember, lényegében három peronról indulva… Mindezt megfejelve azzal, hogy a helyi illetékesek még mindig nem tanultak meg tömegirányítani, a kordonokat is csak esetlegesen állították fel, nyitották meg, szervezték át és zártak le velük olyan útvonalakat, amerre éppen a kollégáik terelték a népet.

Nem történt szerencsére semmi vészes, de megint több mint fél órát álltunk sorba a stadion mellett, úgy, hogy viszonylag hamar leléptünk az ünneplésről, hogy még a nagyon nagy tömeg előtt kiérjünk. Nem tudjuk, az utolsók mikor jöttek el, de én legalább két órával későbbre tippelnék. Londonban ezt egy olimpiai park szintjén, igaz, három különböző közlekedési csomóponttal, de 150-200 ezer emberrel meg tudták oldani anélkül, hogy bárhol zsúfolt tömeg lett volna, de ha meg igen, akkor nagyon figyeltek arra, hogy az embereket kis szakaszokban mozgassák, ezek között legyen elég hely. De még a Wembley-nél is megoldják, pedig az egyik bejárata és a metrómegálló között egy párszáz méter hosszú, jó húsz-harminc méter széles, teknőszerű átjáró vezet, ami meccs után kifelé megtelik pár (tíz)ezer emberrel. Ilyenkor lovas rendőrök szakaszolják az embereket, kb. 10 méternyi nép után 5 méternyi helyet tartanak, és akkor engednek tovább a következő „kockába”, ha az kiürült. Így elkerülik a tolongást, nyomorgást, ami különösen a metróperonon lenne balesetveszélyes. Itt annyit sikerült megvalósítani, hogy a peronra már csak akkor engedték ki a népet, ha megérkezett a vonat, amivel persze valamennyi időt mindig veszítenek, szóval nem a leghatékonyabb. Talán majd évek múlva… Nekünk is körülbelül ennyinek tűnt, mire visszaértünk Newarkba a szállásunkra, mert hajnali egy óra révén már a vonatok sem jártak túl gyakran. Némileg fáradtan dőltünk ágyba és bár tervben volt, hogy másnap délelőtt még bemegyünk a városba, hát, délig tartó alvás lett belőle. Néha ilyen is kell =)