2018. július 1., vasárnap

Altiplano és Andok


A szépséges Uyuni után este az azonos nevű városkában aludtunk. Uyuni (a város) 3700 méterrel találtatik a tengerszint felett, jó tízezer lakosa van és mintegy évi hatvanezer ember látogatja meg az Uyuni (a sósivatag) kapcsán. Nem csoda, hogy a város lakosainak időnként elegük van a turistákból – még akkor is, ha az egyébként tundra éghajlatú (mivel a legmelegebb hónap átlaghőmérséklete is 10°C alatt van), sós vidéken a turizmus az egyik legfőbb bevételi forrás. Már annak, akinek nincs bányája - utóbbi ugyanis még lukratívabb iparág errefelé. Csak másfajta befektetést igényel...

Vágókép – gurulunk este a kék-fehér csodavilágból a városka felé


Kilátás a szállásunkról – igen, a kukák és a kutyák száma
 legalább egyenesen arányos, de néha a kettes szorzó is befigyel


Puszta érdeklődés


A világ királyai

Uyuni, a városka alapvetően nagyon a komfortzónánkon kívülinek tűnt, így kissé remegő térdekkel indultunk el megkeresni az instrukciók alapján a 15 percre levő pizzázót, ahol vacsorával vártak bennünket a szállásunk jóvoltából. Végül persze semmi különös nem történt, csak kaptunk finom vacsorát, két bambit (mindezt spanyolul leboltolva), aztán visszaosontunk a szállásunkra. Utána úgy voltunk vele, hogy talán itt kevésbé hidegebb lesz a zuhany, mint előző nap a 4000 méteren a világ végén – ekkor vettük észre, hogy a fej fölé fellógatott zuhanyfej bizony elektromos (!) és a kábel bizony be van dugva a konnektorba (!!!). Hát, biztos oké ez, ha egyszer így van, csak nem csinálnak életveszélyes szerelvényeket a fürdőbe, de legalább a víz lenne meleg... Bagoly szentségel, próbálkozik kicsiholni 5°C-nál melegebb vizet, sikerül eljutni talán 15°C-ig, aztán megint jéghideg. Zsebi leoson a recepcióra, félig spanyolul és félig angolul megtárgyaljuk, hogy hát izé, a meleg víz nem tartályból vagy csőből (távhő) jön, hanem a zuhanyfej, illetve a cső köré tekert 5 huroknyi drót melegíti fel az azon áthaladó vizet (mint egyfajta merülőkörbetekertforraló) és hát a kapacitása az messze a vízhozam alatt van. Épphogy tessék megengedni és akkor langyos. Védülis még mindig jobb, mint a 10 fokos víz. Turbózuhany rulez. Ja és egyébként remek taktika a vízzel való spóroláshoz, ez alatt nem fog senki sem tízperceket állni.

Másnap reggel. Az 1 kutya/1 kuka arány a minimum.


Uyuni egyik legfőbb látványossága egy vonattemető


Az 1880-as évek végére építették ki a vágányokat…


… és az 1940-es évekig innen szállították
 a kikötőkbe a kitermelt cuccot exportra.


Aztán leginkább így maradt, egészen addig, amíg
az Uyuniba (a sósíkságra) érkező turisták rá nem kaptak


Amit még lehet festeni, azt graffiti borítja


Tájkép a vason keresztül


A kocsikat és mozdonyokat évtizedek óta marja a só és a szél


Crossover – a maya naptárak jutnak róla eszembe.
 Mindentől függetlenül szép munka!


Sorban


Méretarány


Egyik irány


Másik irány

A vonattemető után elköszöntünk Eddie-től, aki Uyuniban (a városban) lakik és csatlakozott hozzánk Myrjam, a kis turisztikai cég tulaja és másik idegenvezetője, aki eddig egy másik csoportot gardírozott és most velünk utazik haza San Pedro de Atacamába.

Tekintve, hogy egy hétórás, ötszáz kilométeres
 útról volt szó, már ebéd előtt elindultunk.

Útközben megálltunk még pár apróbb helyen, többek között San Cristóbalban. A városka Bolívia egyik legnagyobb bányája mellett fekszik; a kis templomját pedig a bányászat miatt 2005-ben kőről kőre áttelepítették – a helyiek addig kardoskodtak, amíg a lebontás helyett a bányacég bevállalta az áttelepítést.

Az említett templom


A bejárata mellett fel lehet mászni széles lépcsőkön
 a tornyok teraszára – onnan bámultunk le erre a lámára


Meg néztük meg a harangokat


Az említett bánya – Minera San Cristóbal S.A.


A világ hatodik legnagyobb cink- és
 harmadik legnagyobb ezüstbányája


Külszíni fejtéssel és mélyműveléssel is dolgoznak benne

A bánya helyzete egyébként erősen vitatott – japán tulajdonban van, viszont újra és újra vitatkoznak a bolíviai kormánnyal, mert a bolíviai alkotmány szerint a természeti kincsek alapvetően Bolíviát illetik és az abból származó bevételeket nem viheti el teljes egészében egy másik ország vállalata. Ugyanakkor a technológiát meg eredendően az amerikaiak hozták (egy coloradói cég nyitotta meg) és a japánok kezelik. Szóval leginkább pereskednek. Évekig. Közben meg bányásznak. Nincs jó és gyors megoldás a helyzetre. Nem tudom, hogy mi a helyzet a bányajáradékkal, ami ugye nem rossz irány, de azt is le kell tárgyalni. Az meg ugye megint csak kérdés, hogy ugyan közvetve, de a munkahelyteremtéssel a vállalat így is hozzájárul a gazdaság felfuttatásához, tehát juttat valamennyit az országnak. Legalábbis helyileg biztosan.

Útközben – nanduk


Kőgomba


A szél és a homok/só együtt elképesztő formákat mar a kőzetbe


A Sas.


Ez pedig már nem messze van a bolíviai-chilei
 határtól – az Ollagüe (ejtsd: ’ojjagve’) vulkán


Közelkép. Legalábbis közelebbi.
Még mindig köpköd valamit.

A határra pont ebédidőben értünk. A bolíviai határőrök éppen ebédszünetet tartottak volna, de mivel nem voltunk sokan (azért nincs az az eszméletlen forgalom errefelé) és nagyon szépen megkérte őket Myrjam, félretették a levest és kiléptettek bennünket. Pecsét, gracias, bon appetit! A két határállomás között az Ollagüe tövében várt bennünket egy másik terepjáró, itt elköszöntünk Victortól, aki ment haza szabadnapra, hogy aztán holnapután újrakezdje az egészet. Ha valaki szeret vezetni, nem rossz meló ez :)

Chile, entrada, pecsét, a határ után pedig rögtön megálltunk egy jópofa kis étteremben, ahol húslevessel, kólával és csirkecomb+rizs kombóval fogadtak bennünket. Még a kockás viaszosvászon abrosz és a menzáspoharak is, szóval majdnem minden passzolt egy alföldi restihez, csak a tengerszint feletti magasság, meg a tévében tolt Konföderációs Kupa-reklámok, illetve az éppen taglalt Oroszorszg-Új-Zéland-meccs nem. (Chile másnap kezdett Kamerun ellen.)

Ebéd után – ez a homok-só keverék
 mintha folyékonnyá tenné a dűnéket


A látvány még mindig elképesztő, akárhol is álljunk meg


Az ekkora puklik jó eséllyel 5500-6000 méterig
 magasodnak a tengerszint felett


A lagúnákban pedig lépten-nyomon flamingókat találni


Apró temető a világ végén


Ezt a békafejet már odafelé is kifigyeltük,
 van vagy 2-3 méter magas


A formája eredeti, szélfútta,
 valaki pedig fogta magát és kifestette békává


Szinte ez is biztos, hogy vulkán,
 ilyen színes krátere mezei hegyeknek nem nagyon van


Paletta


Vadállatok átkelőhelye – llama crossing = )


Az Altiplano esszenciája – felhőtlen kék ég,
 hatalmas hegy (jó eséllyel vulkán), fehér só & sivatag


Alkonyatra pedig visszaértünk San Pedro közelébe –
 a szépséges kúp a képen pedig nem más, mint a Licancabur!

Este kaptunk egy finom vacsorát ugyanazon a szálláson, ahol első két napon aludtunk, másnap délelőtt tisztességesen bereggeliztünk, letoltunk néhány szervezési feladatot a következő etapra, aztán érkezett is értünk a fuvar Calamába. A calamai reptéren nem kockáztattunk, hanem bevállaltuk a teljes árú jegyet (belföldön nem fizeti rá a gatyáját is az ember), irány Santiago de Chile. Ablak melletti ülés, baloldalt, végig az Andokot bámultuk.

21. század


Atacama


Licancabur középen a távolban = )


Sivatagi mezőgazdaság


Külszíni fejtés


Téli Andok


Ez pedig már leszállás előtt készült,
 egészen közel Santiago de Chiléhez


A kiemelkedő pukli az Aconcagua a maga 6960,8 méterével –
 a világ legmagasabb hegycsúcsa Ázsián kívül


Az Aconcagua a napnyugta fényében – zárókép

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése