Csak két órányira…

Az úgy volt, hogy a Zion Canyonban kerekedtünk fel és indultunk útnak a Bryce Canyon felé. Ez egy nagyjából kétórás út, jó 130 kilométer, azonban Bagoly éppen Mitfahrerként tevékenykedett, mikor felfedezte, hogy egy környékbeli másik kanyon nincs is olyan messze és fejébe vette, hogy ha már ennyire közel járunk, akkor oda is el kéne nézni, ha már egyszer valami Grandnak hívják… valamennyit később vezetett is, de végül a plusz kétszer két óra vezetés nagy részét én nyertem meg. Forgalom csak mutatóba, időről időre végtelen horizont, néha erdők, sziklák, középen a dupla sárga csík – nem bántam annyira =)

Nehéz elképzelni, hogy itt egyszer csak
 egy másfél kilométer mély kanyon következik

Napnyugta előtt nem sokkal értünk a célhoz – itt már sejteni lehet,
 hogy nincs messze a North Rim (vagyis az Északi Perem)

Jó két éve a déli feléről néztük meg,
 hasonlít innen is, bár ez még csak egy oldalág

A North Rimnél van egy hatalmas lodge, ami közvetlenül
 a kanyon peremére épült – nem kicsi ablakokkal…

… hogy ezt lehessen bámulni.

Zöld kontraszt

Fehér kontraszt

Most szólok, szinte csak kanyonos képek következnek
– ezen éppen Bagoly mereng a mélység felett

Részletek

Cipők és az út pora

Jó fél órát ücsörögtünk a kanyon felett,
 aztán egyszer csak kisütött még a nap

Mákunk volt, egyébként sem ronda a hely, na de ilyenkor…

Árnyék

Napnyugta előtt

=)

Vége a műsornak

Megvártuk, mire teljesen eltűnt a napfény a kanyonból, aztán még kisétáltunk az egyik legtávolabbi kilátópontra.

Visszanézve a perem felé

Nem sokkal később elindultunk – tekintve, hogy az eredeti úti célunk most jó három és fél órányira találtatott. Sötétben kevésbé volt vicces ugyanezen a kihalt útszakaszon vezetni, egyrészt mert Bagoly bealudt (alvó ember mellett vezetni mindig álmosítóbb, mint csevegni közben), az öszvérszarvasok viszont felkeltek… az első egy óra alatt több mint hússzal találkoztunk, hol egyedül, hol gidával ácsorogtak az út mellett. Szerencsére egyik sem sétált ki elénk – sebességkorlátozás ide vagy oda, nem szerettem volna zokogva szarvast vakarni a hűtőrácsról. Mert ha lassan is megy az ember, van olyan pillanat, hogy a szarvas dönt, és ha hülye, akkor a satufék és/vagy árok felé kerülés sem menti meg. Az utolsó órára cseréltünk (Bagoly lokálisan kialudta magát), viszont itt még egy momentum volt, amit meg kell említenem: soha nem jártunk még ennyire ’sötét’ helyen. Ugyanis amikor megálltunk cserélni az út mentén a csillagos, tiszta éjszakában, a semmi közepén végre megértettem, hogy honnan ered a Tejút neve. Fényszennyezéstől mentesen, nagyvárosoktól több száz kilométerre, elképesztő színvilággal és milliónyi lobogó pöttyel ott fénylett teljes valójában. Nem bámészkodtunk sokáig, mert már nagyon szerettünk volna aludni és még mindig egy órányira voltunk a szállásunktól, de hihetetlen látvány volt. Utóbb kiderült, a mindenféle kanyonok mellett Utah-ban rengeteg csillagbámulós program is van – bakancslista, még egy tétel egész estés programnak felvéve =)

Képzeljétek el, hogy horizonttól horizontig ilyesmit látni…
(kép innen)