Teendők
hegye, félév végi vizsgák, egyéb apróságok után végre újra van időm írni… jó
féléves késéssel, még mindig decemberről. Szóval a gát és a vízesés után
átrepültünk Rio de Janeiróba, ott is körülnézni egy kicsit :)
Úgy
gondoltuk, Riót felülről nézzük meg először, így a Megváltó Krisztus szobrot
vettük célba. A szobor Brazília leglátogatottabb műemléke, 1931-ben készült el,
a kornak megfelelő art déco stílusban (utóbbiról már volt szó korábban a blogon,
erre). A 30 méter magas szobor fent tornyosul a Corcovado-hegyen, jó kis
kanyargós szerpentinen lehet felkanyarogni az oldalában. Nem sokkal a szobor
alatt van egy parkoló, ahol a taxi leteszi az embert, aztán két-három óra múlva
felszedi. Onnan kisbuszokkal lehet felmenni a szobor alatti lépcsőkhöz.
Jegyvétel
– az épületet felújították éppen, de
legalább gondoltak arra,
hogy a brazil nyárban ne kelljen a tűző napon ácsorogni… egy darabig.
hogy a brazil nyárban ne kelljen a tűző napon ácsorogni… egy darabig.
Hmm,
ezt a rasell hálót még sosem írtam le, aki valamilyen más néven ismeri, ne
habozzon leírni kommentben.
A
sátor csak egy darabig tartott, utána a tűző napon kellett sorban állni egy fél
órát, amíg felfértünk egy kisbuszra. Az előttünk álló turistacsoport kísérője
egy idő után felszaladt a járda melletti bokrokhoz…
A
szobor alatt van egy kisebb kilátóterasz, iszonyatos tömeggel. Viszont a
kilátás tényleg elképesztően szép, nyilván emiatt is tapossák egymás sarkát az
emberek :)
Csak
belföldi járatokat fogad, ráadásul azokból is csak óránként maximum 19-et
fogadhat vagy engedhet ki – annyira közel van a városhoz ugyanis, hogy
korlátozásokat kellett bevezetni. A várostól északra található egyébként a Galeão
reptér, ahonnan a nemzetközi járatok indulnak. Az első panorámaképen nagyon halványan
látszik felhők mögött – utóbbiakból meglepően sok akadt egy nyári délelőtthöz
képest.
A
süvegcukor egy csúcsánál lekerekített cukorkúp, a 19. században nagyrészt még
így forgalmazták a cukrot. Brazília egyik első exportterméke a nádcukor volt,
amit pont ilyen formában szállítottak, innen a név. Hogy hogy lett a
süvegcukorból cukorsüveg, azt már nem nagyon tudtam kideríteni – de van pl.
ugye cukorsüveg fenyő is, aminek szintén hasonló alakja van.
nagy része a domboldalakban található
A
következő úti célunk a már felülről látott Maracanã stadion volt. Az 1950-es
világbajnoki döntőn majdnem 200 000 néző látta a meccset, 2014-re felújították,
azóta 79 ezres lett, de ezzel is Dél-Amerika második legnagyobb stadionja.
A
Maracanã után visszamentünk a szállásunkra és teszteltük a Copacabanát, mint
strandot. A víz nem túl tiszta, de rendesen hullámzik és jót lehet fürödni. Utána
bedobtunk még egy vacsorát, közben pedig megkóstoltuk a brazil nemzeti koktélt,
a caipirinhát, ami cachaça-ból, cukorból és lime-ból készül. A cachaça
gyakorlatilag cukorpálinka. Nagyon fura volt, mert egy pohártól úgy éreztük
mindketten, mintha egész este ittunk volna, pedig betoltunk mellé egy brutál
zsíros pizzát illetve egy rösztit négy masszív szelet hússal. Valószínűleg ez a
némi kótyagosság is hozzájárult ahhoz, hogy úgy döntöttünk, jó ötlet lemenni a
Copacabanára és leülni a parton beszélgetni. Brazília alapvetően az a hely,
ahol sötétedés után érdemes a népesebb utcákon maradni, illetve alapvetően
semmi értékeset nem tartani magadnál… Szót is fogadtunk, csak kevés készpénz,
no hitelkártya, útlevelek pedig csak belső zsebben. Nem tűnt neccesnek a
Copacabana, a kivilágított sétány szállodákkal 70-80 méterre, kétlámpánként
rendőrök ácsorogtak, a part pedig tele volt sétálókkal, baráti társaságokkal és
családokkal. Pár utcagyerek viszont így is kifigyelte, hogy külföldiül
beszélgetünk, először odajöttek pénzt lejmolni, aztán leléptek, de visszajöttek
egy tíz perc múlva egy zsebkéssel, hogy akkor most money. Letépték Bagoly egyik
zsebét a nadrágjáról, de addigra már odaadtam a másik zsebéből a kis
pénztárcát, amiben volt vagy 2-3 ezer forintnyi brazil reál. Erre elszaladtak
és közben még visszadobták a lábunkhoz a telefont amit a másik zsebéből
halásztak ki. Utólag belegondolva nem volt nagyon veszélyes a szituáció, az
elvitt pénztárcából is jobban sajnáljuk az aznapi belépőket, amiket gyűjteni
szoktunk, meg a kis pénztárcát, ami ki tudja, hány országban volt velünk… Meg
persze az élmény sem hiányzott így az utolsó estére, de a kissrácok kizárólag a
pénzre mentek (levágták Bagoly nyakáról még a nyakláncát, ami szintén vagy
kétezer forint lehetett, inkább az volt az értéke, hogy tőlem kapta vagy nyolc
éve). De ez Brazília. Az eset után persze nem ücsörögtünk tovább, hanem
bementünk a szállásunkra, közben azért még megálltunk a rendőrautónál, hogy
bocs izé, nem tudom, mit tudnak tenni, de az imént kiraboltak minket. A két
(állig felfegyverzett) ürge nézett, hogy ja oké, hányan voltak. Mutattuk, hogy
négy. Merre mentek? Arra. Mindezt mi angolul ők portugálul. Valamit mondott a
rádióba, aztán szép estét, obrigado. Mi is köszöntük és nem bántuk, őszintén
szólva, hogy másnap indulunk haza.
a
Cukorsüveg-hegyre – útközben
Két
pukli van igazából egymás mellett, egy libegő megy fel
az egyikre, utána át kell szállni – itt készült a kép
az egyikre, utána át kell szállni – itt készült a kép
Brazíliában
és főleg Rióban nagyon közel élnek egymáshoz nagyon gazdag és nagyon szegény
rétegek – ennek nyilván szerepe van abban, hogy ennyi rablás-lopás történik: a
nagyon szegényeknek állandóan a szájába van tolva, hogy né má, mennyi pénzünk
van nekünk, neked meg nincs… kiélezett helyzet és mivel történelmileg alakult
így a város szerkezete; nem nagyon lehet rajta változtatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése