Időzónaváltás

Alaszka után maradtunk az Államokon belül, de még nyugatabbra szedtük a sátorfánkat – helló Hawaii. Hawaii állam hét nagyobb szigeten terpeszkedik, ezek keletről nyugatra: Ni’ihau, Kaua’i, O’ahu, Moloka’i, Lana’i, Maui és Hawai’i (utóbbit sokszor Big Islandként, vagyis Nagy Szigetként is emlegetik). A szigetek összterülete kicsit kevesebb, mint egy harmad Magyarországnyi (28 ezer négyzetkilométer), összesen mintegy másfél millióan lakják, de ebből majdnem egymillióan az O’ahu-n található Honoluluban és vonzáskörzetében élnek.

Tájékozodásképpen (kép innen)

Láva napjainkra (földtörténeti távlatokban) csak Big Islanden folyik, de a többi sziget is meglepően függőleges itt-ott – ennek köszönhetően a nagyobb szigeteken többféle mikroklíma is megtalálható. A lávára visszatérve, a Hawaii-szigetek egy ún. forrópont felett fekszik, ahogy a Csendes-óceáni kőzetlemez folyamatosan mozog északnyugat felé, a forrópont újra és újra átlyuggatja a kőzetlemezt és köpködi ki a magmát (ahogy kiér, lávát) az aktuális lyukon. Ha ezt elég nagy mennyiségben teszi, először tengerszint alatti púp képződik, majd idővel egy-két sziget és néha jó négyezres hegyek (mint a Mauna Loa és a Mauna Kea esetében).A korábban képződött hegyek idővel (évmilliók) lepusztulnak, néha omladoznak – pl. a vizsgálatok szerint kb. egy millió éve Moloka’i fele belecsúszott a Csendes-óceánba egy földcsuszamlás alkalmával.

Forrópont (kép innen)

Kilóra Hawaii nagy része a tenger szintje alatt van (kép innen)

Az Anchorage-Honolulu-járatot a legtöbb légitársaság keskenytörzsű masinával abszolválja, az öt és fél, esetleg hat óra pont belefér még az ilyenek hatótávolságába (talán nem mindegyikbe, de egyes típusokéba mindenképp), Roo és Bagoly pedig ezt a hat órát részben alvásnak álcázott vegetálással, részben az útikönyv böngészésével töltötte. Indulás után pár órával újabb jelenséggel ismerkedtünk meg (emlékeztetőként: Alaszkában pont a nyári napforduló idején jártunk), szóval elkezdett sötétedni. Honoluluba érve már teljesen korrekt éjszaka fogadott bennünket, meglepően meleg és párás levegővel. Itt fogtunk egy taxit és elvitettük a keményfedelű útitársainkat (a bőröndöket) és jómagunkat a neves Waikiki Beach túlsó végébe (ott leltünk értelmes szállást), majd fellőttük a pizsamát, tekintve, hogy a hawaii idő szerint este fél tizenegy az már alaszkai idő szerint is hajnali fél egy, mi meg egész nap jöttünk-mentünk, ideje volt már aludni.

A következő két napban lazábbra vettük a programot, előástuk a fürdőcuccokat és megpróbáltunk azonosulni a helyi mentalitással – noha Honolulu igazából egy méretes amerikai nagyváros, nagyon messze van a vidéki Hawaii-tól. Ezzel együtt nyugalmasabb, lazábbak az emberek, talán azért is, mert a világ nagy részén már régen az ötórai teát szürcsölik, meg vége a sziesztának és indul az esti műszak, mire itt a korai pacsirták kikászálódnak az ágyból az első kávéért. Ázsia és Óceánia meg már lényegében egy egész nappal előrébb van :)

Első nap délután meggondolatlan európaiként felgyalogoltunk a Diamond Head kráter tetejére, ez egy tufagyűrű Waikikitől nem messze.

Ezt jelenti, hogy nem messze (kép innen)

Ilyen a levegőből  - bal szélen Waikiki Beach csücske (kép innen)

A valóságban (és harminckét fokban) délután háromkor az a pár kilométer is eléggé megviselt bennünket (főleg, az alaszkai, dzsekihez szokott szervezetünk érezte úgy, hogy ez övön aluli megmérettetés), de azért felcaplattunk a tetejére.

Persze megérte – a kép közepe táján
a toronyházak Waikiki Beach szállodái

Sajnos több saját fotónk nincs –sikerült betelt SD-kártyával végigfotózni az utat… szerencsére Bagoly lőtt egy panorámát a telefonjával a kráter tetején. Roo meg csak a szálláson jött rá, hogy hát, egy darab fotó sem készült a fotómasinával és nem ment vissza újrafotózni. Helyette lement strandolni és majdnem eltörte a kislábujját egy leharcolt, de még mindig nagyon kemény koralltöredéken. First world problem, igen az. Ezzel együtt megtanulta, hogy mit takar az ’égető fájdalom’ kifejezés.

Másnap úgy döntöttünk, hogy megnézzük O’ahu többi részét is, megyünk egy kört a szigeten. A GoogleMaps szerint ez nagyjából 3 óra (160 kilométer), dugóval megfejelve viszont akár öt is lehet. Ugyanis a sziget nagy részén kétsávos út vezet, autóból viszont túl sok van, úgyhogy nagyon sokszor araszol a forgalom. Időnként ott is, ahol több sáv akad.

Kisvárosi közlekedés

Később azért találtunk apróságokat, amiért érdemes volt megállni

Hullámok

Kontraszt

Autópálya, jellegzetes hawaii körítéssel
(dzsungellel borított, szinte függőleges sziklafalak)

Utóbbi egyébként például a Jurassic Parkból lehet ismerős, egy-két légifelvétel Hawaii-on készült a filmhez (a „random, dzsungelborította sziget”-koncepció mentén). Sőt, ha van kedvetek egy kis audioborzongáshoz, ennek a kilencvenes évekbeli gyöngyszemnek a klipjét (Sash! – LaPrimavera!) is ott forgatták és igen, Hawaii (a klip szereplőitől eltekintve) tényleg ilyen. A vulkános részek mind Big Islandről vannak (spoiler alert), de egy elég pontos összefoglalónak lehet tekinteni :)

Ez pedig már a mindennapi betevő dugó Pearl Harbor mellől

Utóbbi ugyanis hivatalosan a Joint Base Pearl Harbor-Hickam néven (mely 2010-ben jött létre a Naval Station Pearl Harbor és a Hickam Air Force Base egyesítése révén) valószínűleg a sziget legnagyobb munkaadója. Mindenesetre a helyiek szerint munkaidő elején és végén minden Pearl Harborba és onnan elfelé vezető utat érdemes messziről elkerülni a dugó miatt. Pearl Harborban egyébként egy hatalmas múzeum plusz bemutató- és emlékhely is találtatik, ezt nem hagyhattuk ki, de csak a következő etapban került rá a sor.

Az első körben ugyanis ennyi volt O’ahu, másnap áttettük a székhelyünket Big Islandre, először Kailua-Konába, a sziget nyugati oldalára. De ez már a következő bejegyzéshez tartozik :)