Bécsbe
viszonylag gyakran vet a táncrendem. Ez alapvetően kellemes program, a város
izgalmas, érdekes, szeretek a szűk, évszázados utcákon sétálgatni és az
étkek-innivalók is közel állnak az ízlésvilágomhoz. Ennek kapcsán be kell
valljam, amennyire nem bírok megülni a hátsómon, amikor csavargásról,
múzeumról, kiállításról, programról, koncertről vagy meccsről van szó;
olyannyira bizalmatlan vagyok, ha az adott újdonság a gyomrom felé próbál
közelíteni. Azt már megszoktam, hogy az anyukám, illetve a nagymamáim főztjét - meg amiket megtanultam belőlük - nem
vihetem magammal mindenhova; de azért igyekszem nyitott lenni: például felnőtt
fejjel szerettem meg a tejfölt magában és a kólát (!) is. A gyros és a baklava
is elmegy. De a szusi, a kínai kaja és a curry már sok. Svájcban is gondban
vagyok a büdösnemes sajtokkal, meg a túrórudi hiányával, de mégiscsak Európa;
konyhám is van, a pirospaprika meg sokáig eláll; szóval túl lehet élni. Viszont
a longhaul ilyen szempontból külön kihívás, rendszeresen két-három napig mégsem
lehet csokiskekszen élni :) Visszatérve Bécsre, szokásom szerint bekószáltam a
városba; felettébb megörültem egy kávézó hirdetőtábláján az napi akciós Wiener
Schnitzelnek sültkrumplival és uborkasalátával; lekísértem egy bécsi kávéval (mézes-tejes kávé, nyamm); aztán
bevetettem magam a kis utcák erdejébe. Nagyon hideg volt; mégis tele volt a
város adventi vásározókkal, melynek legalább a fele magyarul cseverészett
egymással. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy maradt-e még otthon a
lakosságból… hangulatjelentés képekben :)
Faragott
függők
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése