2017. június 6., kedd

Téli morzsák

Az egyetemisták élete nem csak játék és mese… hanem inkább elképesztően sok beadandó. Ebben egyetlen pozitívum van, hogy nem egy rakás vizsga. Mindenesetre így szerencsétlenek hónapokig nem tudnak blogot írni, főleg, ha még néha dolgozni is kell. De lassan vége a félévnek, az Abgabék is fogynak, úgyhogy belendül majd a blogoszféra is, kezdésképpen mindjárt a tél utolsó szösszenetével: Interlakenben voltunk síelni februárban és márciusban is egy-egy hétvégén. Szépséges, havas képek következnek és remélhetőleg hűsítően hatnak a Svájcban tomboló 30°C-ban vagy az otthoni 35-ben.

Szikrázó napsütés útközben

Interlaken felett több síterep is van, az egyik legnagyobb felett terpeszkedik az Eiger, a Mönch és a Jungfrau, mindegyik négyezer méter körüli.

Baloldalon az Eiger, jobbra a Mönch

A kép szélén van az Eiger északi fala (az Eigernordwand), ami a hegymászók körében különlegesen nehéznek és veszélyesnek számít.

A Mönch és a Jungfrau, a kettő között a nyergen pedig
 a 3500 méteren taláható Jungfraujoch kutatóállomás


Sínyomok és gleccser
(olyan, mintha éppen rá akarna folyni a sípályára)

Egész napos síelés után este beneveztünk egy kis szánkózásra, a terep közepe táján ugyanis van egy többszáz méteres, kivilágított szánkópálya, ahol lehet rongyolni rendesen, a sikeres beérkezőket pedig vonat viszi fel a kiinduló pontra a következő körre.

Valahol a második körben

A harmadik kör elején említettem Bagolynak, hogy kétfelé válik a pálya és mi eddig mindig a lassún mentünk, ami egy-két kisebb borulást ugyan eredményezett, de van egy másik is, a gyors. Bagoly persze rögtön mondta, hogy há remek, nézzük meg!

A közepéig rendben is ment minden, de azért nem egyszer döngettem lefelé sokkal többel, mint ami ésszerűnek tűnt (szó szerint, nem kicsit szitált a szánkó), de a közepe táján, egy kicsúszás után lettem figyelmes arra, hogy Bagoly éppen tápászkodik felfelé és káromkodik. Cifrán. Mint kiderült, megpróbált fékezni egy viszonylag egyenes szakaszon és az egyik lába beakadt valamibe, majd befordult, aminek következményeként hatalmasat borult, majd gurult, úgy, hogy egyszer ő volt fent, egyszer a szánkó… mint a rajzfilmekben, csak hatalmas hógolyó nem lett belőlük. De úgy tűnt, hogy nagy baj nincs, úgyhogy lecsúsztunk az aljára, sőt mentünk még egy kört. Az adrenalin, az bizony nagy úr. Mire ugyanis beszálltunk az autóba, kezdett fájni az oldala, másnap reggelre pedig két esetben nem fájt úgy rendesen, ha nem mozgott, illetve ha éppen nem vett levegőt… Szóval vasárnapra kímélő programot szerveztünk és kipróbáltuk a régóta bakancslistás Jungfraubahnt. A Jungfraubahn Mönch és a Jungfrau közötti nyeregre visz fel, 3500 méter körüli magasságba, az út egy részét a gleccsserek alá, a hegyoldalba fúrt alagúton keresztül megtéve.

A Schreckhorn (4078 m) útközben, felhőkalappal


Gleccserhasadékok


Felértünk – balra a Mönch


A hátunk mögött Interlaken és a síterep


Jobbra a Jungfrau


Előttünk pedig a gyönyörséges Aletschgletscher


Reppenő varjúval


Aztán megint anélkül

Mint sok már gleccsernéző helyen Svájcban, itt is vágtak egy barlangot a gleccserbe, ahova be lehetett menni kicsit áthűteni magunkat (a tűző napon leginkább izzadtunk).

Vajon mi lehet ez a szürkés réteg?
Próbáltam utána nézni, de eddig nem derült ki.


Jégpingvinek


És egy jégbefagyott Motkány is erre tévedt :)


Jó másfél-két órát bámészkodtunk fent,
 aztán szépen lassan elindultunk hazafelé.

A túrát – immár szánkózás nélkül – megismételtük egy hónappal később is, jóval kisebb tömegben, ellenben vizesebb hóval és talán az időjárásnak is lehetett ahhoz, köze, hogy kevesebben voltak.

Amikor ennyit lát az ember a pályából…


És ennyit a következő síliftoszlopból…

... talán érdemes elgondolkodni, hogy szeretne-e egy másodszor látott pályával úgy ismerkedni, hogy egy idő után nem látja, hogy hol van vége a dombnak, hol kezdődik az ég (köd, felhő, bármi), lejtőkről, ívekről, egyéb, sebesség megválasztásához szükséges apróságokról nem is beszélve. Sőt, néha a pálya széle is a homályba vész, egy alkalommal egy lankásabb pályáról teljesen kicsúsztam, de úgy, hogy nem tűnt fel. Csak onnan jöttem rá, hogy egyszercsak elkezdtek süllyedni a léceim a méteres hóban, elakadtak, én pedig repültem előle vagy egy métert és fejjel előre landoltam a már félig latyakosodott hóban. Szerencsére a röhögéstől tartott sokáig felállni,  nem a fájdalomtól, no meg kellett keresnem a sportfelszerelésem összes alkotóját. Szóval a végkövetkeztetésünk az, hogy Interlaken gyönyörszép és nyilván ködben is, csak nem látni. Ahogy a pályát sem. Lesson learned :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése