Egy év

Egy év, bizony. Ennyi ideje vágtuk be magunkat reggel hétkor egy zsúfolásig megtöltött autóba, hogy 12 óra vezetés és energiaital okozta delírium után azt mondhassuk, hogy akkor most kiköltöztünk Svájcba. Igazából még mindig kapkodom a fejem, hogy mégis hova rohant ez az elmúlt 365 nap, meg hova akar rohanni az összes többi, ami most jön, de ők nem nagyon kíváncsiak a véleményemre, csak pörögnek…

Most már azért ki merem mondani, az első feladatot, a „költözzünk külföldre”-t sikeresen abszolváltuk. Megszoktuk a mindennapi apróságokat, a hétköznapokat – no persze nem volt olyan nehéz. Azt, hogy a vonatok szinte mindig pontosan járnak, a jegykiadó automaták működnek, és ha nem az Alpok mélyén, valami völgyben lakik az ember, akkor simán lehet vonattal dolgozni járni. Akad egy remek autóbérlő rendszer, az állomásokon lehet felszedni a piros járgányokat a Smart-tól a kisbuszig mindenféle méretben, így ha valami cipelnivalója akad az embernek, nem muszáj ölben és/vagy taszigálva. Azt is megszoktuk, hogy a fizetés kérés, könyörgés és asztalverés nélkül, magától megtalálja az utat a munkavállalóhoz, be kell valljam, hogy nem hiányoznak az üres ígéretek, hogy „igen, majd jövő héten megkapjátok a február fennmaradó részét – hangzik április 5-én”. Azzal sincs bajunk, hogy a 2500 méter felett levő hüttéket kivéve szinte mindenhol lehet fizetni bankkártyával – ha éppen nem, akkor pedig általában előre szólnak, sűrű elnézés-kérések közepette.

Vannak olyan dolgok is, melyek némi alkalmazkodást kívántak, van kétféle finom tejföl is például, de mindegyik más, mint otthon. A párizsit lyoninak hívják és meg sem közelíti a sajtos füstölt pulykapárizsit, de mégiscsak párizsi. A sajtok még mindig eszméletlen büdösek, de megtaláltuk az enyhébbeket, de azért egy sajtpult előtt végigsétálni néha még mindig kihívás. Hosszabb távú tervem az Appenzeller-rel kötendő mélyebb barátság. A tojás is vicces dolog, első alkalommal majdnem leejtettem a tojástartót, mikor megláttam, hogy a svájci olcsó tojás bizony hófehér héjú. Máig nem tudom, hogy mitől, de nem úgy néz ki, mintha valaha köze lett volna tyúkhoz. Vagy azt is kihipózták. Aztán a zsemlemorzsa is kifogott rajtunk első körben, kerestük a boltban, kétszer, háromszor átfésültük a terepet, de sehol sem volt, nosza okostelefon, szótár, persze jön a némethonban használatos név, mondom a boltos ürgének, csak pislog. Elmagyarázom, hogy olyan kicsi kenyérdarabokat keresek, amiből a bécsi szeletet lehet csinálni, miután a húst belecsobbantottam a lisztbe és a tojásba. A fickó a fejéhez kap, hogy „aah, Paniermehl!” (vagyis panírliszt), majd megfordul és rámutat a polc aljára. Bingó. Mindig akad valami, amivel hülyét lehet magunkból csinálni a helyiek előtt :)

A bennszülöttek egyébként továbbra is nagyon kedvesek, udvariasak, ugyanakkor meglehetősen zárkózott népség. Az elmúlt egy évben én nagyjából megtanultam megérteni a svájci németet, többféle dialektust is, egész jól megy a Bernerdütsch és a Baslerdütsch, a Züridütsch-csel (a Deutsch-ot ilyen szépen mondják), viszont néha bajban vagyok – valahogy kevés tősgyökeres zürichivel csevegtem eddig. A kollégáim 70%-a megdöbben, amikor kiderül, hogy mióta vagyok az országban, hogy „némá, azt ilyen jól beszél németül”, de ilyenkor le kell lomboznom őket azzal, hogy ennek otthon 8-10 évnyi tanulás és mázsában mérhető házifeladat-mennyiség volt az ára… A történethez hozzátartozik ugyanekkor, hogy bár én egy kicsit felszedtem a svájci akcentusból is, amolyan svájci Hochdeutsch-ot beszélek (Hochdeutsch=irodalmi német nyelv, ezt tanítják az iskolákban – a szerk.), Bagoly összességében pontosabban és helyesebben beszél németül, mint én. 
A franciával is haladgatok, a hétköznapokban, Genfben nem szokott gondom lenni, olvasni is egész jól tudok, de ha írni kell valamit… hajjajj. Majd egyszer, nyelvtanfolyam, meg nyelvvizsga, majd ha egyszer sok szabadidőm lesz. Még akkor is, ha ez már csak a nyugdíjjal együtt érkezik el :)

Minden jó ellenére azért az éremnek van egy másik oldala is, nem lenne igazságos, ha csak az egyiket említeném meg. Sok minden hiányzik otthonról, mindkettőnknek. A túrórudi, tisztességes rántott sajt, húsos kaják minden mennyiségben, a pirospaprika, a kifőzdés főzelékek, a sárga villamosok, az akasztófahumor és a közvetlenség mellett olyan apróságok, mint munkába menet átmenni az Erzsébet hídon, hazasétálni a belvároson keresztül, körülnézni a Gellérthegyről, hétvégente meccsre menni Győrben... Ott hagytuk az esti sörözéseket, a „metrón összefutottam az xy-nal, képzeld, azt mesélte, hogy és tökjó és…” történeteket, az Estikéket és a focikat, a kávézásokat. Hiányoznak a barátaink, a beszélgetések, hatalmas ökörködések, hajnali hatkor a plafont bámulva elhangzott világmegváltó gondolatok és persze a focik, kórusok, keddi meetingek és egyéb fejlesztő foglalkozások :) És persze hiányzik a családunk. A gondoskodó anyukám, a mindig tanácsot adni tudó apukám, a világ legjobb fej kishúga, az aszalt almát tonnaszám gyártó és küldő nagymamám, a bölcs tanácsokat soha nem feledő nagyapám, a jófej unokatesóim, mind a hét, akik most kezdenek szépen sorban kilépni majd az életbe, jókat lehet velük beszélgetni, de csak két-három havonta... És persze a teljes rokonság, akikkel eddig sem mindig volt egyszerű kapcsolatot tartani, de az évi húsz napból, ami idén haza jutott, még nehezebb lesz időt szakítani… Általában ilyenkor szoktam eljutni odáig a gondolatmenetben, hogy ha lehetne, akkor szeretnék visszamenni az óvodába. Délutáni alvással, benti cipővel, dömperrel és a kötelezően megeendő levessel együtt. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet :) Ugyanekkor óvodások nem mennek hétvégente hegyre mászni, havasi réten leheveredeni, bobozni, télen pedig síelni, szánkózni és hóban túrázni. És óvodások nem mennek NFL meccsre, oroszlánokat simogatni Dél-Afrikába, olimpiára Londonba, nagyon kedves embereket látogatni Norvégiába / Csehországba és remélhetőleg Lettországba, Wisconsinba és Londonba/Hollandiába… Ráadásul a világ nagy és szép, és állandóan rángatja a fülünket, hogy meg kell nézni. Szóval itt a dilemma. Keressük az egyensúlyt. A felnőttek azt mondják, előbb-utóbb mindenki megtalálja a sajátját! :)